Kilencvenes évekbeni tevékenységét egyfelõl a kortárs képzõmûvészet analízise, másfelõl – az elemzéssel párhuzamosan – saját mûvészi identitásának megteremtésére tett kísérlet határozta meg. Arra vállalkozott, hogy a maga számára – és általános következtetéseket is levonva – újrafogalmazza a festés lehetõségeit. Mûvészetében a hagyományos festészet világát ötvözte korunk vizuális jelrendszerével. Képei elsõ pillantásra témájukban és kivitelezésükben tradicionálisak, ám mindig szerepeltek bennük olyan elemek, amelyek a ma emberéhez szólnak. Akkoriban készült képei a következõképpen jellemezhetõk: olajjal vászonra festett, ábrázoló jellegû mûvek, amelyek a reneszánszban kialakult perspektíva alkalmazásával koherens tér illúzióját keltik, a múlt mûvészetének különbözõ korszakaiban kialakult módszerrel az adott korszakra jellemzõ mûfajokat és kompozíciókat festett. Festészetének élettere a história, beszédmódja az ezredforduló számára oly ismerõs historizálás. Hogy mégis mitõl nem végzetesen retrográd, realista vagy konzervatív? Mivel mindvégig megõrzi a konceptualizmusból örökölt önreflektív érzékenységét, mindenkor tudatában van szerepjátszásának, és soha nem téveszti szem elõl eredeti célját, ami nem egyéb, mint folytonos gondolkodás a festészetrõl magáról.
Májusban Székesfehérváron Kósa János közel 50 alkotást fog kiállítani a legutóbbi idõk termésébõl. újabb munkáin a személyes történelem emléktárgyai váltják fel korábbi témáit. Hódolva napjaink mindent elsöprõ retro-feelingjének, e mûveken a festõ történeti tudatosságának helyébe a privát történelem lép. Emlékezése felvállaltan csapongó, asszociatív, festõi stílusa pedig ehhez igazodva heterogén, a megidézett tárgy vagy emlékkép vizuális jellegéhez idomuló. Kósa irónia és szentimentalizmus jól adagolt elegyével kelti életre a késõ Kádár-kor tárgyi világát: neoncsöves reklámokat, a szocreál modernizmus utópisztikus buszmegállóit, orsós magnót, a Jáva-építõt, Köbükit, a papírdobozos diafilmeket.