Itt volt / van / lesz a város. Vagyunk lakói.
Az urbanisztika – úgy, mint a városi épített környezettel való foglalkozás, köztérszervezés, középítészet, közpénz, közemlékezet, közízlés és közélet helye – egyértelműen közügy. Ezt nem is kell magyarázni. De azt, hogy mi a közügy pontos tárgya, az már nem ennyire egyértelmű. Kiváltképp, ha olyan folyton változó kategóriákra gondolunk, mint például a kulturális kánon alakulása: mikor mit tartunk figyelemre, archiválásra, védelemre méltónak.
Az építészeti szakemberek konzekvensen érvelnek a modernista építészet megőrzése és védelme mellet, de csak a politikai és civil laikusok süket füleire találnak. A magyarok nem kedvelik a modernista épületeket. Közepes grafikákkal pingálják ki, képekkel takarják el őket. Lebontják, helyükre egy sosem volt világ homlokzatait állítják. Revizionista és purista lázálmokat kergetve, a város egységes képével érvelve rombolják egy eszme materiális megmutatkozásait.
Ezzel a tendenciával nem is lehet feltétlenül érvekkel ellenállni. Az érveket materializálni kell, élményt előállítani, amely érzékletesen tárja a közönség elé azt a kulturális logikát, amelyet nem a korízlés és a politika igényei alakítanak, hanem a más korszakok kiemelkedő teljesítményeinek felismerésére, védelmére és diszkurzívvá tételére való törekvés.
Andreas Fogarasi munkái ezen élmény megteremtésére tett kísérletek. Ezt a törekvést láthattuk már a 2007-es Velencei Biennálén bemutatott Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című projektjében, amelyben a rendszerváltás után kiüresedett kultúrházakon keresztül a helyek szellemének, a terek kulturális jelenlétének változásával avagy megszűnésével foglalkozott.
A jelen kiállításon bemutatott munkáiban ezt a programot követve, Fogarasi ismét változatosan közelíti meg a kulturális emlékezet és az kanonizáció folyamatait: a modern építészet a kurrens kulturális kánon peremére szorult emlékeit időben és nemzetközi összefüggéseiben mutatja meg.
Benedek Kata