Máz

2011. november 27. – 2012. január 14.
MegnyitóOpening: 2011. november 26. 16:00
Máz. Szántó István új műciklusának kiállításcíme több szempontból találó. Egyfelől a művész mostanában „mézeskalácsokat” fest, sőt készít. „Naiv” népművészeti „archeformák”, közös formakincsünk inspirálta „neo-pop-artjában” keveredik a játékos, „örök gyermek” mesefigurái, fantázialényei és a felnőtté válás démonjai által benépesített gondolatvilág, és rétegződik (mint a tészta) közvetlenül-közvetve kimondott gondolati, filozofikus tartalmakkal, melyek szintén a (keleti) népi hiedelemvilághoz kötődnek (pl. a Majomkirály-sorozatban).

Mint a Majomkirály mesefüzére, Szántó képei is egy folyamatos utazás állomásai, stációi (mézeskalács képein jellemzően lovagok és majmok jelennek meg). És ezen az úton saját forrásunkat, saját magunkat keressük, melyet a művész közismert motívumok saját(os) bestiáriuma szembesítésével könnyít meg. Szántó István munkáira a figuralitás, a narratív ábrázolás jellemző, a fantasztikum, az irónia, a kulturális identitás keresése a népművészet eszközeivel.

Máz. Mézeskalácsok díszített bevonata, majd festmények festett felülete. Szántó valódi „mézes-reliefeket” is készít, mézes-tésztából süti meg kompozícióit. Kísérletezik velük: hol a festetlen, barna tészta, hol a túlsütött, agyonégetett sötét felület plasztikáját és mintázottságát érvényesíti, vagy pedig színesen átfesti.

Majd a süteményeket meg is festi, óriásivá „dagasztva” a vásznon, heroikussá növelve a játszi bábokat: plasztikus és színdús, eozinos, fénytöréses, tömör, agyagmázas, vagy olvadó cukormázszerű festői felületeket, mozgalmas, barokkos kompozíciókat megalkotva. Önálló életre kelnek, mint Szántó láncukat szakított szörnyei, torzlényei, és mint e helyi (keleti és közép-európai) szellem szülöttei, Szántó identitásának forrásai és meghatározói. Elszabadulnak belső és külső fantáziavilágunkban, a kiállítótérben is, és továbbgondolásra, játékra inspirálnak (a máz, mint a Majomkirály és filozófiája is, Kínából származik.)

Máz. Álca, látszat, felszín. Elfed, ezáltal „elken” dolgokat, tompítja a valóság élét – egyben szép külcsínt kölcsönöz, illúziót nyújt -, ironizál, de védelmez, bevon, megóv (csakúgy, mint a lovagi erények és a lovagi páncél). Rétegeket rak az esztétika, a díszítő szándék, átvitt értelemben a szebbet, jobbat akarás jegyében. Paradox módon eközben felkelti a figyelmet az álca mögött rejtőző, lényegi jelenségre, a főként rikító színekkel megfestett, harsogó felszínnel. Máz. Ha pedig lepattog a glazúr, letisztul a kép. A maga védtelenségében, kirívó-kihívóságában áll előttünk (görbe) tükörképként a majomsereg, büszkeség-sorfalat képezve, önálló alkotásokként, kreatúrákként. Immár mázatlanul, mégsem meztelenül, hanem sajátos festőiségükbe öltöztetve, a Szántóra és saját(os) korára jellemző festői és emberi tulajdonságokkal felvértezve.

Iványi Bianca