Úgy rémlik, akkor, a hetvenes évek első harmadában kitérőnek látszottak a művész számára, most, több mint negyven év múltán – a történeti szemlélet nagyobb dicsőségére – egy rendkívül izgalmas kísérlet eredményes félbehagyását, kevésbé ironikusan: a döntés dramaturgiáját illusztrálják. Mint egy elharapott mondat…
A sorozat – így utólag, rejtőzéséből előbukkanva pszeudó történetet íratva-sugallva – festői pályák sajátos, élénk és termékeny véletlenekre alapuló érintkezését is megvilágítja.
A széles ecsettel többszörösen átfestett, visszakaparással „motivált“ felületeken a megformált (a művészetre utaló vagy azt szimbolizáló jel) és a formátlan (vagy formálatlannak tételezett sík, máskor tér) kapcsolata a látott és a tudott sajátos fölcserélhetőségére, a döntés érveinek homályosságára, a választás zavarára, az akart és akaratlan dialektikájára utal.
Ahogy több, mint tíz évvel később, a nyolcvanas évek közepén-végén Károlyi Zsigmond fotó- és olajfestményein egy elemi jel, a szimbólumnak, allegóriának, metaforának egyként tekinthető forma, a kereszteződés összes jelentéssíkját egyetlen jelben akkumuláló X emelkedik alapmotívummá, s lesz a sokszorozás révén szinte narratívvá, a narráció pedig kibontja a benne rejlő tudott és sejtett jelentések szertelen halmazát, úgy e művek némelyikén is egymásba oldódnak és egymást erősítik az átlók, a keresztek, az ikszek. Hencze munkáin a motívum egy laza struktúra elemeként marad meg, Károlyi művein viszont már kaotikusnak tetsző szövedékké bonyolódik, de sem itt, sem ott nem hagy helyet a didakszisnak vagy az irodalmias értelmezésnek.
A többször átfestett felületek, az újabb és újabb rétegek egyszersmind olyan tereket nyitnak meg, amelyek nem a végtelenbe nyílnak, nem a tágasságot sejtetik, mint a hengerrel készített „atmoszféra“ képek, hanem a felület, a faktúra kikövetkeztethetetlen értelmű, de mégis realisztikus zártságára utalnak.
Az egymásra rakott, az egymásra húzott festékrétegek kvázi-expresszivitása ugyanakkor visszautal a korábbi gesztus festmények indulatos mozdulataira, de – furcsa mód – nem a festés eufóriáját sugallják: a fotószerű feketék és szürkék, a depresszív, tört zöldek, sárgák, kékek fegyelmezettséggé merevítik „a festés örömét”.
Hajdu István