Horváth Ádám műveiben a természet egy misztikus világ képének árnyékában jelenik meg, mint menedék, idilli környezet. Nehéz megítélni, hogy a megfestett táj, amely elénk tárul, mennyiben valóságos. Ez a környezet leginkább olyan érzést kelthet, mintha egy organikus struktúrákból építkező, színes, folyamatosan formálódó, alakváltó entitás lenne.
Ez az illuzórikus, térben és időben meghatározhatatlan táj a múlt rögzítésére törekszik, egy olyan földtörténeti kort idézve meg, amelyben nem az ember volt a dominánsan destruktív természetformáló tényező. E teátrális jelenetek pedig érzéki élmények alapján építenek újjá egy vágyott, múltbéli, természeti állapotot.
A lírai hangvétel megmarad, miközben különböző eszközöket, jelenségeket, szituációkat láthatunk egy letűnt korszak megörökítéséből, vagy akár egy különös utópia megformálásából. Horváth Ádám festményeiben a jelenről alkotott benyomásai jelennek meg, szembenézve a környezet kíméletlen degradációjának tapasztalatával.
A művek sötét hangoltsága, illetve képi nyelve a természettel és a közösségekkel kapcsolatos megrettenés, védtelenség érzetét erősítik. Mindennek hatására a tudományokkal ellentétes megoldásokat kell keresnünk, melyek egészen a misztikumig vezethetnek el.