Művészi pályáját a lázadás és újításra való törekvés jellemezte. Sokszor kifejtette, így különböző írásaiban is, hogy nem szereti az „izmusokat”, azt hogy a művész előre kitalált formai eszméket és stílusokat kövessen. Tudatosan művelt egy egzisztencialista hozzáállást, miszerint a művész a tevékenység folyamatával foglalkozik és nem a mű végső formájával vagy a közönség elvárásaival. Belülről kifelé dolgozik és az élmények korlátolt, néma mivoltát akarja átlényegíteni egy látható, korlátokon túl lépő, de mégis tárgyszerű, alaposan megfontolt jelenséggé. Baudelaire fogalmazza meg ezeknek művészi próbálkozásoknak a transzcendens felé törekvését A romlás virágaihoz írt befejezetlen utószóban: „Mivel minden dolog leglényegét kivontam. Sarat adtál nekem, s arannyá tettem azt”.
Major műveinek nagy része érintette saját zsidó identitásának problémáját. Ez a belső egyensúly érdekében megkezdett munka egy életre kiterjedő kutatássá vált számára: képein nyomon lehet követni ennek a problémának különböző rétegeit, a megoldás keresésének folyamatát. Egyrészt a kívülről jött ítéleteket, stigmatizáló felfogásokat visszadobja, kifordítja, de ezen túl saját „zsidó komplexusát” is könyörtelenül dekonstruálja. Ez a lázadás és önanalízis ötvözete jellemezte a háború utáni amerikai irodalom zsidó íróit is, Allen Ginsberget, Saul Bellow-t, Philip Roth-ot. Major őket nevezte meg, mint akikkel szellemi rokonságot érez, és ez a mély és szabad átgondolása az antiszemitizmus által „elrontott” zsidó identitásnak (Erving Goffman meghatározása) végkép nem felelt meg a szocializmus alatti magyar korszellemnek. A tabuk és félelmek szülte elfojtásokra adott önreflektív válaszok később, a rendszer bukása után is Major művészetének fő motívumai maradtak.
Az Önarcképek álarc nélkül anyagát Major Borbála, a művész lánya válogatta. A kiállítás a 2B Galéria családokat bemutató sorozatába illeszkedve a nemzedékek között átöröklött traumák feldolgozására, a múlt és a történelem megértésére tett kísérletként fogható fel.