Ez a korszak – a nyolcvanas évek elejétől – a magyar új festészet, az Új Szenzibilitás, a Kép és a Frissen festve című kiállítások és kiállítás-sorozatok időszaka. Ezek a kiállítások egyfajta „új korszak, szemléletváltás és radikális esztétikai szubjektivizmus” jegyében születtek és váltak gyorsan – szereplőikkel együtt – mainstream-mé. A „semmiféle teljességre nem törekvő” 1981-es első, Fészek Galéria-beli kiállításból az Ernst Múzeumban 1984-ben már olyan nagyszabású bemutató lett, amelyen az új magyar festészet „szinte teljes egészében megjelent”. Tolvaly Ernő nem jelent meg. Nem vett részt az „esztétikai szerepjátékban”. Helyette ezeken a munkákon gondolkodott, a paravánokkal foglalkozott.
Sokak számára úgy tűnhet, hogy absztrakt festményekkel állunk szemben, ezek a munkák azonban nem elvont képek. A paravánok valóságdarabok, olyan tárgyak, melyek a festészetről szólnak, azt ábrázolják. Figyelmes szemlélésükkel meg lehet érteni a festészet alapkérdéseit, és talán tovább is lehet jutni.
Először is azáltal, hogy nagyméretű munkákat látunk, szinte benne érezhetjük magunkat a képben, ami a néző szerepére hívja fel a figyelmet, akit ily módon körülvesz a művészet. Vannak kisebb méretű munkák is, így az előző állítás ’néző’ pontja megváltozik, de csak azért, hogy ne lehessen szabályokat megállapítani Tolvaly munkáival kapcsolatban.
Ha tovább nézzük a paravánokat, feltűnik, hogy a nagy egész kisebb részekből áll, terek a síkon, melyek geometrikusan osztják fel azt, ami egyébként nagyon is érzékien van előadva. Strukturált expresszionizmus, érzéki szabályosság. Ezek a kettősségek, ellentmondások Tolvaly Ernő különböző nézőpontjai.
Azáltal, hogy helyenként üresen hagyta a vásznat, egyszerre láthatjuk a festészet eszközeit, vagyis magát a technikát: a vásznat, a vakrámát és a merevítőléceket, illetve a festéket. A festetlen részek az időbeliségről, a folyamatról és a befejezetlenségről is szólnak, hiszen eredetileg csak az üres vászon volt. De szólnak a térről is, mert az üres részek a telikkel együtt reagálnak a teljes felületre, ami egy másik (fal) felületnek a része.
Tolvaly más anyagokat is használt festéken kívül, többek között márványport, homokot, ragasztót, hamut, port, kávét és bort. A különböző szerepek így, bár máshogy viselkednek, mégis hasonlóképpen alakítják a felületet.
Megfigyelhető, hogy Tolvaly Ernő a vászon elejére is és hátuljára is festett, mellyel felhívja a figyelmet annak átlátszóságára, kétoldalasságára, magára a felületre, és annak köztességére.
Sokféle stílust, színt és módszert láthatunk a montázspalettán, melyek külön-külön magukkal ragadják a nézőt, de csak a következő, mellette lévő újabb darabig.
Egyes részek szinte a tárgyukká válnak – a kő-szeru felületek lehorzsolják a kézről a bőrt, ugyanakkor lebegnek a vakrámán –, vagyis a valóság és az illúzió csúszik egybe. Más részek csak emlékeztetnek valamire, és olyanok is vannak, melyek egymásra, vagy csak saját magukra hasonlítanak.
Azáltal, hogy helyenként fotót helyezett a vászon mellé, vagy alá Tolvaly Ernő az eredeti és a reprodukció viszonyára is rámutat, a természetesre és a mesterségesre. A Monogram esetében például oly módon, hogy a természetes van fotózva és a mesterséges festve.
Néhány másik címet is megemlítve – Fordított helyzet, Reflex, Márvány paraván, Késői kubizmus, oszlop, Heart Geometry – azt állapíthatjuk meg, hogy azok változatosak, egyszer konkrétak, egyszer költőiek, de cím nélküliek is vannak, tehát szintén nem állapítható meg trend vagy szabály.
Végül arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor hazaindulunk majd a kiállításról, útközben viszont fogjuk látni Tolvaly paravánjait, a különböző részleteket az utcán, az épületek falain, az ablakok mögött és aztán a belső terekben is. A kiállítás tehát Tolvaly Ernőnek köszönhetően tovább folytatódik a galéria falain kívül is, az életben.
Menesi Attila
2007. február 16.