A fotográfia lényegénél fogva a leginkább alkalmas arra, hogy belőle kiindulva nézője elgondolkodjon az emlékezés és a felejtés munkáján. László Gergely évekkel ezelőtt egy családi ünnep kapcsán már foglalkozott azokkal a régi fényképekkel, amelyet nagyapja hivatalos külföldi utak, illetve családi események alkalmával készített. A családi archívum sokat őriz belolük, több évtizeden át dokumentálva személyes történeteket és a kiküldetések félhivatalos pillanatait. Utóbbiak a baráti szocialista országok ismert kulisszái között készültek, amelyek egyaránt sokatmondóak a személyes és a történelmi emlékezet számára. E képek egy részének újranézése adta a videón rögzített beszélgetés keretét. A képek valamiképpen kijelölték magukat a művész számára – a videóból kiderül, hogy a válogatás az ő kíváncsiságát, és nem feltétlenül a nagyapa preferenciáit tükrözte –, ami egyrészt stimulálta az emlékezést, másrészt eltérítette azt a már rögzült irányokból. A beszélgetés dinamikája hullámzó, az emlékező fegyelmezetten, ugyanakkor egyfajta szemérmességgel lép át a fotók egy részén, az elbeszélés akkor kap tágabb teret, amikor a képeken át az adott korszak politikai klímája és az ettől áthatott közélet is érzékelhetové válik. A fényképek a beszélgetés során a nézők számára inkább sejthetők, mint láthatók, jelenlétüket a szóbeliség teremti meg. (László Gergely: Kádár István fényképeiről)
Hevesi Nándor és Szilágyi Kornél filmjében (Mostanában már nem kérdezel senkit) az emlékezés olyan mélyen ivódik be a főszereplő személyiségébe, hogy átugrik egy dimenziót és a jelen valóságává válik. Mosonyi Ferenc, amellett, hogy tanárként amatőr filmkört vezet, valamint saját megfogalmazása szerint neoprimitív-ultranaív esküvoi klippeket készít, Máté Péter zenei hagyatékának orzoje, az általa mélységesen tisztelt zenész dalainak tolmácsolója. Megkapó elkötelezettséggel és átéléssel idézi meg a halott énekest, önmagát kínálva az emlékezés médiumaként, hogy dalait játszva a kitüntetett pillanatokban feloldódjanak a feloldhatatlan határvonalak és a jelenlét illúziója átélhetővé váljék. Archív családi filmek, az újvidéki televízió régi felvételei és az elmúlt években készült interjúk rajzolják meg Király Ernő szabadkai komponista, népdal -és népihangszer-gyűjtő, kortárs portréját az alkotópáros másik, Promenade című filmjében. A filmben a zeneszerző élettörténete a zenei inspirációs források és az általa készített instrumentumok (citrafon, tablofon) bemutatása által bontakozik ki, egy pózoktól mentes, a tradíciókat és a kísérleti zenét a legnagyobb természetességgel ötvöző személyt jelenítve meg, aki a beszélgetések során otthonában és performanszai alkalmával a színpadon is hasonló közvetlenséggel beszél emlékeiről és szövi azokat zenei munkáiba.
Az őskori régészet tudományos berkein kívül, személyes felismeréseire támaszkodva gyűjti Khoór Miklós hosszú évek óta a Magyarországon található prehisztorikus kőemlékeket, az inka kultúra itthoni nyomait. Az általa kultikusnak tartott köveket, melyek elmélete szerint emberi beavatkozás nyilvánvaló nyomait viselik, lévén portrék és állatszobrok, sajátos tudományos magyarázatokkal látja el és a megtalálásukra vonatkozó személyes történetekkel kíséri, kitartóan képviselve nézeteit a tudományos világ, de még a család szkepszisével szemben is. A gyűjtemény darabjai egy alternatív őstörténeti teória tanúi, azonban számunkra valószínűleg többet mesélnek a gyűjtő mítoszteremtő képzeletéről és a magára maradottságból is igazolást merítő elkötelezettségéről, valamint az emlékek feltárása fáradságos, az időt és a kulturális távolságokat a fantázia segítségével átlépő munkájáról. (Khoór Lilla – Will Potter: Khoór Miklós víziója az inka-maya kultúráról Magyarországon)
Erőss Nikolett