Szőnyei György kiállítása egyedülálló lehetőséget nyújt egy olyan alkotói folyamat megértésére, amelyben az inspiráló vizuális elemek grafikai szimbólumokká alakulnak át, amelyek a művész vizuális nyelvének alapját képezték az 1980-as években.
A nyolcvanas évek művészete egy sajátos korszak. A hetvenes évek neoavantgárd és geometrikus absztrakt tendenciái után a művészet a posztmodern szemlélet nemzetközi fellendülésével felszabadult, elementáris és expresszív lett. Ebben a közegben azonban tovább élt a konceptuális szemlélet, amelynek kiemelkedő példája Szőnyei György. Analitikus attitűdje környezetének tanulmányozására késztette, ahol számos inspirációs forrást talált, amelyek vizualitása meghatározta festészetét az évtized során. Ahogy Hegyi Lóránt írja erről a kettősségről szóló tanulmányában: „A valóság rendkívül különböző területeiről és birodalmaiból származó töredékek halmozódnak egyetlen festői gesztus köré; és maguk a gesztusok is állandó kapcsolatban állnak a valóság különböző töredékeivel”.
Ma is láthatjuk, különösen a külvárosokban és a hatvanas évekből megmaradt középületeken, azt a formagazdagságot, amely egyrészt a metlahi kőburkolatok véletlenszerű lerakásának eredménye volt, másrészt a kerítéseken a lakatosok leleményességét dicsérő mintákat. A kőburkolatok lerakását a szükségszerűség vezérelte, hiszen a törmelékdarabokból hasznos négyzetmétereket lehetett kitölteni. Az így létrejött absztrakt minták alkotóinak, amelyek teljesen véletlenszerűek voltak, kevés közük volt a művészethez, mégis olyan fogalmi rendszert hoztak létre – a forma határozta meg a felületet -, ahol a színek és formák alakulása pusztán pillanatnyi választás kérdése volt. Szőnyei ezeket a formákat fényképeken örökítette meg, és festményein továbbgondolta a munkamódszereket. Ezt a kutatást egy fotókból összeállított tabló bizonyítja, amely a rendezetlen rendszer metaforájaként művészetének alapjává vált.
A kerítéseket alakító lakatosok ötlete hasonló volt, de mégis különböző motívumrendszereket eredményezett. Itt is az értékes betonvasdarabok adták a minták kiindulópontját, de a funkció és a megrendelő által remélt minták – pl. a napsugarak utánzása – közelítésének vágya határozta meg a végeredményt. Ez a figurális és szabálytalan nyomvonalvezetés a mai üdülőtájképek ismerős eleme.
Szőnyei György analitikus művész, aki vizuális tanulságokat von le környezete (Erdély Miklós) urbanisztikai és építészeti hibáiból. Az így felfedezett képi elemekben inspiráló vonalvezetést, máskor foltrendszert feltételez, ami elindította azt a grafikai és festői utat, amelyről ez a kiállítás szól. A képi rendszer egyik kulcsfogalma a véletlen, amely Erdély Miklóshoz vagy Beke Lászlóhoz kötődik művészettörténetileg. A kiszámíthatatlanság mint a művészet mozgatórugója a neoavantgárdban a kreativitás lenyomata a világban, olyan tény, amelynek jellegére és értékére a művészek felhívhatják a figyelmet.
Szőnyei itt bemutatott műveinek előzményei vannak az életműben. Korábbi, nyomdatechnikát elemző, majd a New Wave esztétikát művészetébe beépítő pixeles munkái mellett a környezetelemzés is része volt általános érdeklődésének.
Ha megnézzük a sorozat többi elemét, az absztrakció lépcsőfokait fedezhetjük fel, egy olyan képi redukciós folyamatot, amely mentén a művek egymásra helyezett struktúrákból a tisztasághoz és a forma variációihoz közeledtek.
Petrányi Zsolt