Bébé (Bódis Barnabás) tekintete kérő és ravaszkás, de közvetlen és barátságos. Csillagszemű juhász, garabonciás, a szakadékba lépő bolond a tarot-ban. A vándorló komédiás, aki mégsem zuhan le, valahogy a felhőkön lépdel. Látszólag csetlik-botlik, de valójában ez egy sajátos tánc. Kelet európai darutánc, nem a sámán sarlatán csürdöngölője, hanem tétova bokázó a bárányfelhőkön, a labirintus fölött. ….Eltévedtem az emlékekben, pedig most értékelő beszédre van szükség. Már a sors által kijelölt virtuális helyemen voltam, művészet szakszervezeti bizalmiként szivárogtatom jelentéseimet.
Első komolyabb találkozásunk a se nem presszó se nem kocsma piackörnyéki konzervált kényszer retrográd bodegában töltöttük. Expanzív, expresszív áramlásokból szőtt rezervátumban, a spektákulum világ falvédős korszakából. Farzsebben mister Foucault Bolondság történetével, progresszív és destruktív kettősségben kontaktus-diskurzus szorításában. Képnézési program előtti felérzékenyítés hajnalig elnyújtva, lassú metamorfózisunk folyamán mélytudat archeológiai ásatásokba kezdtünk a szimulákrumok kiiktatásával. Kulturális antropológiai környezetszemlélés, a kerületi bennszülöttek ivókúráit eltanulva, a mélyrégiókba való hosszas betekintés után, eljutottunk a művek genealógiai alapjaihoz.
Először meditatív állapotban, belső látásunkban bízva, és az alváskényszer hatására a képek közé fészkelődve az éberálom akusztikus és haptikus ingereitől vezérelve, mantra buborékokkal térben, pránát böfögve, megidézve az esztétikai szféra szürreális ágának párhuzamos, de tudatot telítő világát, mintha elszenderedtünk volna. A kényszerképzetek kényszerzubbonyából kipottyanva, a takarónak használt festmények alól kikecmeregve, pavlovi reflexszel folytattuk már rituálissá vált vedelésünket. A másnaposság rezignált, de minden rejtett üzenetre érzékeny szenzibilitásunk tompítása érdekében kalinkáztunk, majd a vizuális hermeneutikai göröngyös útjára tévedtünk.
Összművészeti révületben a verbális, vokális, vizuális ingereket egy robajló vízeséssé duzzasztottuk, a képek élni kezdtek. Torkomban feltámadt az énekesmadár, de nem éppen csilingelő hangon. Kottának használva Bébé lettrista festményeit, kabbalista, artikulációs képességeimmel akusztikus aurával kitágítottam a már amúgy is lüktető teret. Élőképpé váltunk magunk is, üveges szemmel néztem az elvonuló bárányfelhőket, megszabadulva a kultúra által rám rakódott hiedelmektől, túllépve önmagam tudat-zsarnokságán. Kérem Önöket ilyen tiszta látással tekintsék meg a kiállítást!
Gaál József