Bár úgy tűnik, mintha továbbra is abban a jól látható és leírható, „objektív” valóságban élnénk, amelyben elődeink és őseink, ez puszta látszat, valóságunk és énünk egy jó ideje digitális. Érdeklődésünk, gondolataink, identitásunk, érzelmeink, munkánk és tranzakcióink adattá alakulva egy adatalapú virtuális technológiai térben léteznek.
Az emberi arc, az emberi test, az ember szerepe, képe a digitális térben, annak végtelen sebessége, átstrukturálódási, vagy éppen felbomlási képessége miatt folyamatos módosuláson megy keresztül. Arcunk, testünk, énünk, mivel szinte kizárólag képként, felületként gondolunk rá és értelmezzük, sokszorozzuk, puszta információként kikerül saját fennhatóságunk, uralmunk alól, és saját életet kezd élni.
A globális ökológiai válság pedig azzal szembesít, hogy pozíciónk kitüntetettsége, az a hierarchia, melynek csúcsán az ember foglalt eddig helyet, megrendülni, összeomlani látszik.
A kiállítás célja, hogy megmutasson egy nyilvánvalóan töredékes képet arról, ahogyan a kortárs fotográfia/művészet különböző kontextusaiban és problémafelvetéseiben az ember, meg ami utána, a humán után jöhet, megjelenik.
Nem valószínű, hogy az ember, bármilyen átalakuláson menjen is keresztül, valaha is lemondana uralmi szerepéről, vagy el tudna gondolni egy valóban nem emberi világot. Viszont megrendült pozíciója és a globális kapitalista rendszer kényszerítő logikája folyamatos önújratervezésre, permanens önoptimalizálásra készteti létezési stratégiáit, énjét, testét, arcát.
Fluid digitális létünk és identitásunk nem jobb vagy rosszabb annál, mint amilyen egy teljesen analóg korszakban, az emberiség eddigi történelmének legnagyobb részében volt, csak újabb és újabb eszközöket kell találnunk ahhoz, és egyre nagyobb sebességgel, hogy leírhassuk, megfogalmazhassuk azt, aki adott esetben már nem mi vagyunk.