Az életfa-világfa az egyik legősibb szimbólum, amely szinte minden nép mitológiájában külön fejezetet alkot. A népmesékben és az archaikus mondákban továbbélő motívumkör Európában a kora keresztény szent keresztfa – örök életet jelentő cédrusfa, paradicsomi életfa és a Jesse fája jelképi előzményében „„gyökerezik”.
A fa, mint archetípus az újjászületés jelképe, sot a fa elégetése nyomán keletkező végtermék, a hamu is a regeneráció szimbóluma. A fa szimbólumértéke szinte mindig pozitív, még ha kínzóeszközzé is válik (pl. keresztfa).
A fa – sok kultúrában -, mint imago mundi (a világ képe) központi elhelyezkedésű faoszlop, amely gyakran a templomok tartóoszlopaként szolgált, vagy totemoszlopként szabadban állt. A vertikálisan felfelé törő hatalmas fa a kozmikus totalitást szimbolizálta, mint világ-egész volt elképzelve: „gyökerei a föld szívében vannak, ágai alatt kút található az élet vizével, törzsében minden élőlény ott tanyázik, gyökereiben laknak az emlősállatok, az ágai között a madarak.”
A nyelvben számtalan példát találunk a fával kapcsolatos megszemélyesítéseknek: szilárd gyökerekkel rendelkezik; gyökértelen, lelombozott; elfásult; földbe gyökerezetten áll; virágos jó kedvében van; sudár, mint a jegenye; megkérgesedett a keze; kérges szívű; el van szállva (mint a falevél).
A fa, mint jelkép a világ ciklikusságát is magában foglalja, a folytonos újjászületést (pl.: karácsonyfa), jelképezi az állandóan jelenlévő időt, amit úgy győz le, hogy túléli a saját halálát.
Manapság egyre több szó esik az erdok fizikai jelenlétének fontosságáról, az új erdők telepítésének és a meglevők védelmének szükségességéről, a civilizáció végtelen fakitermeléséről, értelmetlen pazarlásról.
Kétségtelen, hogy szívesebben veszünk kézbe fából, mint műanyagból készült használati tárgyakat, a fa anyaga iránti kereslet nem szűnik, sőt a művészek is előszeretettel nyúlnak újra és újra vissza a fához.
Az utóbbi években nagy kiállításokon, de a legpregnánsabban a velencei képzőművészeti és építészeti biennálén tűnt fel, hogy a faszerkezetek, konstrukciók, tárgyak reneszánszukat élik, az embernek talán a legősibb igényét kielégítve.
Szabó Ádám néhány éve foglalkozik a fával, több nézőpontból is érdekli, mint anyag, és mint jelentéshordozó is. Plasztikai sebészet sorozatában az erdő fáinak hibáit is kijavította, fotósorozatban dokumentálta, és egy kivágott fatörzsön modellezte.
Most kiállított sorozatában a fa Városi erdőként jelenik meg. Szabó Ádám a várost, mint életteret állítja vizsgálódásának fókuszába, és ezen belül a fák városi sorsát, tőle megszokott egyedi, a humort sem nélkülöző szimbolikával.
A falra helyezett, belül is kérges fagyűrűk abszurd szinonimaként a városi emberekre is vonatkozhatnak, akik fákként alkalmazkodnak a folyton megváltozott helyzethez, s belül is megkérgesednek.
Az inverz, a befelé fordulás – amely valójában a nagyvárosi ember egyik védekező mechanizmusa – áll párhuzamban a szoborművekkel, amelyek a Plasztikai sebészet széria fák hibáit kijavító darabjai után – az emberi szépészeti beavatkozásokat imitálva – hasonló elvet követ.
A fák kérgének a fa belsejébe való átfordítása ironikus szobrászati gesztus, amely a bezárkózásnak, az introvertált magatartásnak a szinonimája. Ezek a szobrok kivágott fákból készülnek, de a kiállítás része egy 2006-ban elkezdett Tarvágás című sorozat is, amely a városban elpusztult fák szoborként megjelenő rönkjeinek állít emléket egy az egyben, de rozsdaette vaslemezből, öntöttvasból és patinázott bronzból megformázva azokat.
Biztos mindenki emlékszik a mesére, amelyben az okos lány úgy tér ki az agyagkorsó megfoltozása elől, hogy megkéri Mátyás királyt, hogy előbb fordítsa ki a korsót. A kiállítás központi darabját, a Kifordított fát ez a mese ihlette, és amelynek hatalmas kivájt törzsébe belépve a látogatónak alkalma lesz – a látvány hatása alatt – egészen konkrétan végiggondolni a fa szimbolikus jelentéseit.
Muladi Brigitta