A realitás abszurditása

Anri Sala egyéni kiállítása, Kunsthalle, Bécs

 

Állunk az elsötétített szűkös térben, és lassan, türelmetlen képfogyasztó szemünk számára talán túlságosan is lassan tárul fel a videoprojekción, Anri Sala kameráján keresztül a látvány: egy furcsa hármas térélmény. A kamera szisztematikusan körbepásztáz egy első látásra szinte beazonosíthatatlan zárt térben, amely azonban a tekintet számára nyitott: nagy és reflexióktól csillogó üvegfelületen keresztül kies táj tárul elénk. A távolban csak elhanyagolt lakóházak sejtetik a városi környezetet, amelytől keskeny, félig megművelt földterület választja el az üvegfalat.

Nos hol is állunk mi, nézők valójában (és hol a kamera)? A klasszikus panorámafogás és a csenddel terhes képek lassú léptetése már megtette a magáét, megteremtette a zavaró illúziót (már rég megfeledkeztünk a hangszigetelt, black box körülményről), hogy mi, nézők bent állunk egy üres, ráccsal és üvegfallal körbezárt térben, körülöttünk pedig minden jel arra utal, hogy egy megüresedett állatkert celláinak falai vesznek körül.

Nem harsogó és szembetűnő jelek ezek, csak málló falak, lehasznált padlózat, rozsdás rácsok és üres etetők, a hajdani zajos állatkert váza utal az egykor bezárt állatok életére. A külvilágból csak épphogy beszüremkednek a távoli neszek, a kinti hétköznapi élet minimális zajai.
Az állatkertről magunkban őrzött élmény szinte minden romantikus eleme és résztvevője hiányzik: a rácson innen (mellettünk) a vad szuszogása, vagy az üvegen túl az álmélkodó, mohó és gonoszkodó gyermek tekintete, még távolabb a város maga. Szóval hiányzik az idill, ami az állatkert klasszikus megjelenítésének nélkülözhetetlen velejárója.

A műintézmény, kultúrtörténeti szerepét tekintve, a modern városi kultúrában a természet megismerésének és tanulmányozásának pozitivista modellje. Az oktatás és szórakoztatás egységének romantikus és illuzórikus ideálja, mely szerint a megregulázott és kirakatba tett egzotikus vad magát az ismeretlent hozza elérhető és megérthető közelségbe, rajta keresztül az idegen, maga a nagyvilág mutatja meg valós arcát. Ezzel ellentétben, Sala állatkertjében a szerepek kényelmetlen felcserélődésének tényéből kifolyólag, a kiüresedett és rendeltetésétől megfosztott kies épület üvegtábláin keresztül az elhagyatott vidék látványa tárul elénk, gondozatlan földek, rohangáló kóbor kutyák. Nincs min elcsodálkozni, megrettenni vagy megérteni, nincs kinek a látottakat kommentálni. A terek egyszerű felcserélésével Sala megbillenti a percepció biztonságát, amennyiben a nézőből megfigyelt válik.

Anri Sala korábbi munkáihoz képest a tiranai állatkertről készített Arena csakúgy, mint a 49. Velencei Biennálén kiállított Uomoduomom (melyen egy templomban alvó hontalan végtelen küzdelmét követhettük nyomon a kényelmetlen padban) minimális képi eszközzel, megoldással operál, a mozgókép kifejezési lehetőségeinek csontig való lecsupaszításával. A figyelem és koncentráltság a régi, a tekintet nyitott és mohó, de nincs interjú és dialógus, amelyen keresztül feltárul a “történet” (mint az Intervista-ban, 1998), és nincs is már történet/történetek (mint a Nocturnes-ben, 1999), eltűnt a narráció, a szöveg és kép többrétegű szimbiózisa (Byrek, 2000). A Kunsthalléban Anri Sala utóbbi videóinak minimalizmusát jó együtt látni korábbi munkáival, amelyekben magától érthető közvetlenséggel kutat személyes történetében, az archeológus elhivatottságával, de az érintett személyességével. Az eltávolodás és visszatekintés önéletrajzi elemekben bővelkedő narratíváján keresztül (Anri Sala Albániában született és Franciországban elő művész) a kortárs történelem, Albánia története kerül megérthető közelségbe.

Az Arénában csak a hely kiválasztása és a perspektíva, a nézőpont pontossága és a bezárt tér megteremtése kommunikál. És persze a cím: Arena, mely a küzdelem, a konfliktus tere; az idill helyébe befészkel a feszültség, de a szereplők, a küzdő felek hiányával ismét csak magunkra maradunk. A mesélő megtorpan, csak a képek szikár, kommentár nélküli makacs hallgatása, a nyelvnélküliség és ezáltal a megérthetőség hiánya és annak belátása jelenvaló. Laura Mark mondatát idézve: “Ez a csend pillanata, a szörnyű tény feletti gyászé, hogy a történetek elvesztek, elvesztek örökre.” [1]

Sala videóinak és fotóinak installálásával a Kunsthalle kurátorai igazi mestermunkát végeztek. A korai, főleg monitoron vagy mozi-szituációban bemutatott munkái mellett szépen jelennek meg a tér specifikus adottságait magába foglaló videoinstallációk, és ezek mintha keretbe is foglalnák a korai munkákat. Első és rögtön nagy vihart kavart munkája az Intervista – Finding the Words (1998) egy egyszerű monitoron látható, csakúgy, mint a többi, interjúhelyzetre és dokumentarista attitűdre épülő videója (Nocturnes, 1999. Byrek, 2000… ). [2]

A szavak megtalálása alcímű filmje egyszerű kutatómunka eredménye, amelynek filmszerűségével – mint maga az alkotó is beismeri – csak a film vágásának fázisában szembesült. A film alaptörténete egészen egyszerű: a fiatal művész tiranai otthonukban talál egy tekercs filmet, amelyen az édesanyja, mint a 7o-es évek fiatal kommunista aktivistája valami pártünnepség kapcsán interjút ad a televíziónak. A hang azonban elveszett. A kor technológiája szerint ugyanis a hangfelvételt egy külön tekercsen őrizték, amelyet Sala nem talált meg. Így arra szánja el magát, hogy felkutassa a tekercset, és megtudja mit nyilatkozott az édesanyja. A kutatás előrehaladtával (nyomozás a beszélgetést készítő riporter után; interjúk azokkal, akik a kor televíziózásában dolgoztak…) miközben újra és újra elbeszélget az anyjával – akire sokként hat a 2o évvel korábbi felvétel és képtelen az elhangzottak rekonstruálására – , egyre intenzívebbé válik az érzelmi mozzanat. A hang, a szöveg utáni kutatás egy nagyívű metaforává válik az elveszett nyelvről, amely a bázisul szolgáló ideológia eltűnésével (bukásával) csak a némaságot hagyja hátra és az érintett felek megdöbbent értetlenségét. Nemcsak egy kor, a múlt egy darabja rekonstruálódik, de a művész személyes története is egy nagyívű kontextusba kerül.

Végül is Sala egyetlen módot talál a szöveg rekonstruálására: a siketek intézetében tanuló diákok segítségéhez folyamodik. A filmet végignézve a diákok szájról leolvassák, majd elkészítik a teljes és hiteles szövegkönyvet. Így a film végére a cselekmény olyan metaforikus dimenziót kap, mely erős kontrasztot képez a film eredendő keresetlenségével és egyszerű őszinteségével.

Sala fotói mellett, melyek a hétköznapi élet abszurditásával terhesek, a kiállítás részét képezi egy köztéri hanginstalláció is. A No Formula One, No cry – Taxi” című munkája immár behálózza a világ nagyvárosainak sokaságát. Egy bécsi taxiban utazva egy Forma 1-es verseny hangjai hallatszanak. A felhördülő motorok zaja mellett egy elhagyatott, erodáló urbánus tér jellemző hangjai is felbukkannak: egy kóbor kutya folyamatos ugatása. A szürreális utazás közben e hangok révén mind a sofőr, mind az utas érzékletes részévé válik annak a feszültségnek, amely egy zajló város versenyszerűsége és elhagyatottsága között feszül.

1) Laura Marks: The Skin of the Film vissza ^
2) Filmográfia:
2002
Ghostgames, 9,15”
Blindfold, 15,17”
Naturalmystic, 2,o8”
2001
Arena, 4,38”
Missing Lanscape, 14,55”
Promises, 4,1o”
2000
Byrek, 21,43”
Uomoduomo, 1,34”
1999
Nocturnes, 11,28”
Quelle Histoire? 26”
1998
Intervista – Finding the words, 26”
1997
Déjeuner avec Marubi, 6o” vissza ^