Dékei Kriszta
Balkéz a távkapcsolón, jobbkéz a nadrágban
Televisions – a bécsi Kunsthalle kiállítása
Bécs új múzeumnegyedében az egykori neobarokk udvari lovarda épületegyüttesébe szinte észrevétlenül simul bele a Kunsthalle épülettömbje – ellentétben például a tér középére helyezett, jól megkelt szürke buktát idéző Ludwig Múzeummal, vagy a Leopold Gyűjtemény kockacukorra emlékeztető épületével. A látogatók érdeklődését vélhetően a kiállítás plakátja hivatott felkelteni, melyen Ashley Bickerton rajzának egy részlete látható. Az undorítóan kövér, félmeztelen, kopasz férfi ernyedten fekszik egy különös szófán, kezében távkapcsoló, míg másik kezével az alsónadrágjában turkál.
Bár a kiállítás célja az – emberiség kollektív memóriájának, privát életének és az egyének identitásának észrevétlen, ámbár annál gyökeresebb átalakulásával járó – „első számú kulturális járvány" hatásának kritikus, ironikus és analitikus művészeti munkákon keresztül történő bemutatása, mégsincs olyan érzésünk, mintha mellbevágóan új összefüggésekbe helyeződne eddigi tudásunk. Pedig a kiállítás kurátora és a közreműködő művészettörténészek több tévéképernyőn is feltűnnek, hogy – mint a Televisions kiállítás sajátos hírműsorának bemondói – ismertessék a kiállítás koncepcióját, illetve elemzéseikkel eligazítsanak bennünket a kiállított művek értelmezésében. Akinek mindez kevés lenne, annak a művészek dokumentációja mellett rendelkezésére áll a kiállítás weboldala (http://www.televisions.at/).
Pedig a rendezésre nem lehet panasz: a rendezők átlátható stiláris és tematikus blokkokba rendezték az anyagot. Ez előbbire példa a tévéképernyő monoszkópját felhasználó, inkább a percepcióra, mint az intellektusra ható vonulat – köztük a General Idea porcelánlapokra festett, vibráló felülete, vagy a budapesti Műcsarnok novemberi programjában is szereplő Tony Oursler festménye. De így kerül például egymás mellé egy Keith Haring tintarajz – melyen kicsiny emberek két óriási ördög felügyelete mellett televíziókészülékekből Bábel-tornyot építenek -, az amerikai Ant Farm Égő média című performanszának video-dokumentációja – amelyen egy tévékészülékekből álló tornyon hajt keresztül halált megvető bátorsággal egy sofőr -, illetve különféle művészek tévé előtt szunyókáló nőkről készített fotói. A rendezők törekedtek a történeti teljességre: látható videomunka Jan Dibbets-től (A tévé mint kandalló), Vito Acconci-tól (Ronald Reagan mint mozgatható bábu), és Nam June Paik-tól is – igaz, Barabara Kruger és Sophie Calle viszont csak vitrin alatt látható könyvekkel szerepel.
A művek egy része a tévéképernyőn megjelenő produktumok alapvető sajátosságainak megváltoztatásával operál. Így rúgja fel a story-központú videoklipek időbeli linearitását a visszafelé pergő Michael-Jackson videó (Jonathan Horowitz), de ezért tördelődnek szét Annie Lennox videoklipjei is, úgy, hogy a popsztár a két szembeállított képernyő egyikén mindig az én (I, me vagy my) a másikon pedig csakis a te (you, your) szavakat ismételgeti (Candice Breitz). A videoművek sorában látható olyan, melyben a hírműsoroktól elvárt feszesség és információgazdagság kívánalma negligálódik azáltal, hogy egy kínai tévébemondónő 12 percen át olvassa fel a víz szó definícióját egy szótárból (Zhang Peili), de akad olyan is, amelyen a világ tévécsatornáinak esti hírműsoraiban bejelentkező bemondók tipikus mozdulatainak és beköszönéseinek pergő montázsából egy ritmikus videoklip épül fel (Apsolutno).
A televízió agymosó műsortípusai is terítékre kerülnek: a kritikai attitűd megvalósulhat egyszerűen csak a kontextus megváltoztatásával – például amikor a valódi távjósnő tévéképernyős ténykedéséből összeállított videoösszeállítás kiállítási térbe helyeződik (Christan Jankowski) -, de fiktív, fogyasztásra buzdító vagy beszélgetős showműsorok imitálásából is. A leghálásabb téma a szappanoperák működési mechanizmusainak feldolgozása. Kedvencem az a konceptuális indíttatású mű, melyben a művész (Mark Bennett) a gyermekkorában látott családsorozatok helyszínéül szolgáló lakások alaprajzát rekonstruálta. A Global Soap című videoinstallációban (Julian Rosefeldt) a különböző sorozatokból kiemelt archetipikus sztereotípiákat (elképedés, öröm) vetítik elénk, míg egy alacsony, ámde hosszú sátor belsejébe kukucskálva a hátsó falon megjelenik egy idióta sorozat bohóckodó szereplőjeként Apám testőre (Miguel Calderon). Míg itt egyszerű műfaji paródiáról van szó, addig a GALA Committee már beépül magába a rendszerbe: a Melrose Place című sorozat egyik epizódjában például a szereplők jelenete egy olyan térben zajlik, amelyet csakis erre a helyzetre készült képzőművészeti alkotásokkal díszítettek – vagyis a műalkotások díszletté váltak egy olyan fikciós jelenetben, amely egy kiállítóhely légkörét kívánta felidézni.
Mióta Isaura felszabadítására komoly pénzgyűjtésbe fogtak a televíziónézők, tudjuk, hogy ez a médium igen képlékennyé tette a határt fikció és valóság között. No more reality! – tüntetnek a kisiskolások egy videón (Phillippe Parrenos). Lehet, hogy nekik van igazuk: jóval kényelmesebb érzés egy akár csak olajoshordókból is készült tévékabinban távkapcsolóval felszerelkezve heverészni (LOT/EK), mint intenzíven végigélni mindennapjainkat. De vigyázzunk! Ha betérünk Pipilotti Rist nagyméretű bútorokkal berendezett tévészobájába, és elterülünk a süppedős kanapén, ne kezdjünk tétován matatni combjaink között! A szemlélődés, a passzív befogadás korszaka ugyanis véget ért: a tévéképernyőn tekergődző szemrevaló fiatal hölgy ugyanis egy váratlan pillanatban lenyel és megemészt bennünket, hogy aztán egy szempillantás alatt ki is pottyantson az ánuszán.
Bécs, Kunsthalle, MQ, Museumplatz 1.
Nyitva: 2002 január 6-ig, naponta 10-19, csütörtökön 22 óráig