Déltől éjfélig

Palais de Tokyo - Site de création contemporaine - Paris

Gróf Ferenc

Déltől éjfélig
Palais de Tokyo – Site de création contemporaine – Paris
http://www.palaisdetokyo.com

Immár négy hónapja, hogy megnyitotta kapuit Párizs legújabb-legnagyobb kortárs művészeti központja, avagy az eredeti szlogen szerint: "Site de création contemporaine". Hét év várakozás után került pont egy régóta húzódó vita végére.

A "Tokió Palotát" eredetileg az 1937-es Világkiállítás egyik központi épületének szánták. Az 1934-ben kiírt pályázatra 128 terv készült el. A szoros versenyből végül az Aubert, Dondel, Viard, Dastugue építész-csoport került ki győztesen, lekörözve többek között Le Corbusier-t. A Szajna egyik impozáns rakpartján, szemben az Eiffel-toronnyal egy fehér kőburkolatú, amolyan koloniál-szocreál stílusú épületet emeltek. A monumentális hatásra törekvő, szikár, szimmetrikus szerkezetet figuratív domborművek, szoborcsoportok csinos kompozíciói tarkítják. Múzsák töménytelen mennyiségben. Ha néhány sarlókalapácsos izomember is becsúszott volna az ikonográfiai elrendezésbe, joggal gondolná az ember, hogy valami istentelen véletlen folytán pár évtizeddel "zurück" és jó pár ezer kilométerrel keletebbre dobta ki gyomrából az időgép. [ pic ] [ pic ] [ pic ] [ pic ]

1942-től az első franciaországi modern múzeum tárlatainak adott otthont, egészen a Centre Pompidou 77-es megnyitásáig. Arról nem szól a fáma, hogy vajh’ mit is állítottak ki 42-től 45-ig – inkább térjünk is vissza a "tények+dátumok" fejezethez. A nyolcvanas évektől egy folyamatos ki-beköltözködős szappanopera vette kezdetét. Az épület egyik szárnya a mai napig Párizs városának modern művészeti múzeuma, állandó kollekcióval és friss időszaki programmal. A másik szárny sorsa viszont elég kacifántosra sikeredett. Így röpke másfél évtized alatt otthont nyújtott a Nemzeti Fotográfiai Központnak, a Cinématheque termeinek, egy filmiskolának, stb. Jövőjét minden kormányzat másképp képzelte el, de végül is 1988-ban nekiláttak az újjáépítésnek. A projekt "Palais de l’image et du cinéma" címen futott, 45.5 millió eurós költségvetéssel feküdtek neki, melynek eredménye egy húszezer négyzetméteres filmművészeti központ lett volna. 1998: a munkálatokat pénzügyi problémák miatt leállították. 1999: új tervek, új költségvetés, egy művészeti központ sziluettje bontakozott ki a homályból. Végül 4,753 millió euróból 8700 m2 rendbetételét irányozták elő, melyből 3000 m2 kiállítási, 4000 pedig köztér.* Az új építészek, Lacaton és Vassal lényegében belsőépítészeti módosításokat végeztek: a palota távolról továbbra is a jó öreg gyarmati időket idézi, viszont a belső tereket kortárs művészeti stílusjegyek és kritériumok szerint alakították.

Az épület külső és belső arculata között feszülő ellentét vezetett azokhoz a felfokozott hangulatú vitákhoz, melyek a januári megnyitót kísérték. Az elegáns, turisták és limuzinok látogatta városrész nevezetes műemlékébe lépve ugyanis a kósza látogató egy percre Berlin keleti végében tucatszámra működő squat-galériában érzi magát. A hatalmas, csupasz falakkal határolt, egybenyitott terek mesterséges "szakadtsága" érthetetlen kontrasztban áll a tisztára nyalt sugárutak burzsoá visszafogottságával. Elég komoly dilemmát okoz eldönteni, hogy a "low-budget trash-pop" és a reprezentatív kormányzati igények óvatos házasságáról van-e szó, avagy valós igények funkcionális logika szerint történő kielégítéséről. A párizsi művészkolóniák azon része, mely nem részesül a központi juttatásokból és a kommersz galériák sem kényeztetik el, egy jogos felvetéssel reagált az ünnepélyes megnyitót követően. Miért nem valamely már létező squat-ot, vagy a párizsi külterületeken található elhagyatott ipari romot alakították át művészeti központtá? Miért kellett egy "kihalt", érdektelen negyedben éktelenkedő monstrumot újjáéleszteni?

A külső adottságoktól eltekintve a Palais de Tokyo egy jó hely. Csak így egyszerűen. Délben nyitják, éjfélkor zárják, csak hétfőn pihennek. A kiállítások egymás fedésében, lazán csúsztatott program mentén követik egymást. A szétvert falakat senki sem gletteli-meszeli, vakolat úgyis kevés van, a kábelek szanaszét futnak. A műteremhangulat néhány kiömlött festékes vödör által csak erősödik. A büfé-menza elég olcsó, a nyilvános vernisszázsokon pedig pesti igényeknek megfelelő mennyiségű alkohol kerülhet a véráramba. Ez végül is már elég jó egy állami intézménytől.

A két művészeti igazgató, Nicolas Bourriaud és Jérőme Sans két évre kaptak megbízást. Munkájukban egy tanácsadó testület segíti őket, melynek elnöke Pierre Restany, egy régi motoros, de "felsőbb" körök nem piszkálhatnak bele a művészeti programba.

Mint azt a nyitókiállítás is tanúsította, a "kortárs alkotás színhelye" nem foglalkozik műfaji preferenciákkal. Festészet, videó, interaktív művek – minden belefér, ami az aktuális palettán megtalálható.

Az első kiállítássorozat alapritmusát Navin Rawanchaikul projektje adta meg. A SUPER(M)ART című, burjánzó installáció egy sci-fi szósszal megbolondított elmélkedés a művészeti intézményrendszer jövőjéről.[ pic ] pic ] pic ] pic ] pic ] A bejáratnál egy teniszpályányi felületet borított be képregényével, mely a 2052-es évben játszódik. Navin akkor már hetvenes éveit taposó, enyhén kiégett mesterként bolyong egy új világban, mely egyébként semmiben sem különbözik a jelenlegitől, csak a kortárs művészet katedrálisainak totális csődje jelent változást. Miután a MoMA, a Pompidou, a Tate kapujára kikerült az "eladó" tábla, egy fiatal kurátor, történetesen Navin jelenlegi patrónusának jövőbeli gyermeke, egy isteni szikra által megvilágosodva felépíti a törzsvásárlói kártyák, szoftver upgrade-ek mintájára a Curatorman Inc.-t, mely különböző digit-kütyük segítségével bárkiből híres művészt farag, az "ósdi elvek" rajongóinak legnagyobb megbotránkozására. Sajnos nemcsak a képi elemek megformálására nyomta rá bélyegét a tucat-komikszok banalitása, hanem a projekt "elméleti" oldala is hasonlóan horpadt, mint a Szupermenek, Tarzanok képmezőin kifejtett aktuálpolitikai fejtegetéseké. A legjobban sikerült még az az akadémikus pannó, melyen Van Gogh-tól az Eva&Adel szerzőpárosig "mindenki" szerepel. [ pic ]

Wang-Du installációja eltörpült Navin poszt-pop freskója mellett, de azért így is üti a négy méteres lécet. A felnagyított szemeteskosárban csíkokra szabdalt újságpapír halmaiba süllyedő, villódzó tévéken futott a CNN aktuális adása – elég lapos metafora, pláne Thomas Hirschhorn "Poubelle Capitaliste"-jának ismeretében. A túlméretezett kuka szomszédságában egy mini-börtön romjait láthattuk, Ingar Dragset és Michael Elmgreen munkáját.[ pic ] A börtöncella falait minden bizonnyal egy végsőkig elkeseredett börtönlázadás szakította szét – csak a (mű)betontörmelék, a támasz nélkül meredező falmaradványok és természetesen a földön heverő ablakrács árulkodik arról, hogy ezen építészeti objektum eredeti célja egy h. sapiens mesterséges izolálása volt.

Egy újabb "nagyság", de immár a falon: Michel Majerus PVC-festménye méreteit tekintve versenyre kelhet az 19. század "nagy formátumú" mestereivel. A műanyagra kellő lazasággal felvitt pigment a német techno-dizájn színvilágából merítődőtt. A kompozíciót egy apró angolszász beütéssel, vertikálisan elhelyezett, "Fuck the artist" olvasatú tipográfiai elemmel dúsította a művész, mely egyben a címadó motívum is.

A névsor** korántsem teljes – a további elmélyülés céljából érdemes felkeresni a http://www.palaisdetokyo.com honlapot, ahol kellemdús, a kilencvenes évek második felének berlini trendjeit felelevenítő, minimál-ATARI interfész révén tárul elénk a Tokió Palota.

A legutóbbi kiállítások egyike Pascale Marthine Tayou, "Aki veszít, az nyer" című összeállítása. A kameruni származású, Brüsszelben élő művész az elmúlt öt év "terméséből" válogatva rakta össze tárlatát. A "Zokni-torta" egy internetes "használt-zokni-gyűjtő-kampány" eredményeképp realizálódott – a világ minden sarkából összegyűjtött lábtyűket PMT egy kb. 4 méter átmérőjű, kör alakú dobogóra szórta, majd a halmot liszttel hintette be. Jó vastagon. A művész származását ismerve, nem a kulináris élvezetek területén kell elkalandoznunk némi analógiáért, sokkal inkább a mészárlások után halomba rakott tetemek fertőtlenítésére szolgáló fehér por rémlik fel. További munkáit egy gipszkarton-lapokból összetákolt labirintus-ház falain, illetve ennek folyosóin rejtette el. A méteres, falra kasírozott fotókon különböző afrikai városrészleteket, életképeket, embereket láthatunk – PMT családtagjait, faluját, azaz egyfajta magánfotó-gyűjteményt. Szeméthalmok, roskadozó, lerobbant betontákolmányok, rozsdás járművek. A képek keresetlen őszintesége, az amatőr kidolgozás ad hitelt ezeknek a képeknek.

A biztató kezdetet minden bizonnyal egyre izmosabb kiállítások, rendezvények követik. De addig is, a központ pazarul ellátott könyvesboltjában az is megtalálja a számítását, aki biztosra szeret utazni.

Párizs, 2002.05.06.

* forrás: http://www.lemonde.fr
** Virginie Barré, Christophe Berdaguer et Marie Péjus, Alain Declercq, Wang Du, Michael Elmgreen és Ingar Dragset, Naomi Fisher, Gelatin, Subodh Gupta, Kay Hassan, Alexander Györfi, Gunilla Klingberg, Surasi Kusolwong, Michel Majerus, Paola Pivi, Matthew Ritchie, Franck Scurti, Sislej Xhafa, Jun’Ya Yamaide, Monica Bonvicini, Meschac Gaba, Michael Lin, Beat Streuli, Franck David