Mégis, ki az a Frans Masereel?

Szemlélődési példagyűjtemény

Az utóbbi hetekben felfedeztem, ha olvasás közben hirtelen felnézek, a tőlem messze lévő tárgyakat duplán látom. Ha felváltva nézek közelre és távolra, előbb-utóbb minden szellemképes lesz. Megnyugtató, hogy így egészen intim viszonyba kerülhetek a környezetemmel, míg korábban csak a hozzám közel álló személyekkel élhettem ezt meg.

Talán ez annak a következménye, hogy most már egyre jobban ismerem a világot? Esetleg minden önmagát klónozza, amíg nem nézek oda? Vagy valamilyen rejtett mágikus képesség birtokában öntudatlanul én magam idézem elő a környezetem átalakulását? Elképzelhető, hogy egyszerűen a szemizmaim kezdik elveszíteni a rugalmasságukat, és emiatt nem tudok gyorsan fókuszt váltani?

Az elmúlt két évben Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András ehhez hasonló megfigyeléseket tettek és gyűjtöttek össze az ismerőseiktől, melyek a Kisterem Galéria kiadásában megjelent A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című kötetben olvashatóak.

A szemlélődési példák (ahogy az alkotók meghatározták a műfajt) és az én hevenyészett leírásom között mégis adódik egy gyökeres különbség: az egymás mellé rendelt töredékes, villanásszerű képek mögül hiányoznak az okokat firtató kérdések és a jelenségek vélt vagy valós magyarázatai. Igazodva az alkotók szándékhoz a filozófiai, művészetelméleti vagy pszichológiai elméleteket elkerülve közelítek az olvasót és a kritikust egyaránt felszabadító kötethez.

A gyűjtemény közel kétszáz szemlélődési példát, azaz észlelési élményt, emléktöredéket és rögeszmét tartalmaz, melyek rendszerint a tudatosodás határán mozgó vizuális jelenségek vagy fiziológiai illúziók. Megtudhatjuk, hogy a kezünk mozgatásakor elhajlanak a háttér apró mintái; az eldobott rágók fehér pöttyei jelzik egy ember korábbi tartózkodási helyét; a fém víztorony oldalában megnézhetjük a naplementét; a vonalzón lévő lyuk meggörbíti a teret, vagy az alkonyatkor felkapcsolt lámpa fényétől sötétebbnek tűnik a környezet. A haszontalan ismeretek, a korlátozott feltételek között érvényes vizuális játékok és értelmetlen felfedezések abszurd, játékos vagy éppen szégyenteljes őszintesége abban rejlik, hogy az alkotók az elsődleges érzékelési információkat igyekeznek megragadni.

A 6-os számú megfigyelés a következőképpen hangzik: “Ha elvakít egy lámpa, bármerre fordulsz: mindent látsz, csak épp azt nem, amit nézel.”, az egyszerű vonalas rajzon pedig egy ölben tartott könyvet látunk, melyen egy fekete pont jelöli a tekintet fókuszát. Három fontos összetevőre épül az idézett jelenség: egy tárgyra, a környezetére és egy cselekvőre, aki néz, mozog, megfigyel, megjegyez. Az első két elem bármi lehet, de ebben az esetben a megfigyelőtől függetlenül is létező dolgokról van szó. A látvány (vagy a hiánya) mégsem egy különálló, tapasztalatfüggetlen valóságként jelenik meg, hanem a megfigyelőhöz fűződő viszonyán keresztül. A szemléltető ábra szubjektív perspektívája egyértelműé teszi, hogy a megfigyelő maga is az érzékelés része (mint egy másik példában, ahol a vonaton utazók a tükörképükön keresztül néznek egymás szemébe), hiszen mind a külső tényszerű, mind a belső, személyes elemek szükségesek a megfigyelt jelenség létrejöttéhez.

A látás ugyanakkor nem csak a puszta érzékelést jelenti, hanem a látással fogadjuk be egy kilátón állva a végtelen tájat, a beláthatatlan messzeségben keringő Mars domborzatát, vagy egy üres szoba sarkait önmagunk megnyugtatására (107-es példa). Tehát a látás az a képesség, ahogy a világ jelenségeit megismerjük, elfogadjuk, rendszerezzük, sőt átvitt értelemben a látás valamely bonyolult vagy rejtett jelenség megértésének is a képessége. Hétköznapi tapasztalataink alapján a nézés és a látás egymást feltételező cselekvések, azonban ebben az idézett példában egymást kioltó oppozíciókká válnak: nézel és nem látsz. Talán ez az elbizonytalanodás vezet el ahhoz, hogy tudatosuljon vagy emlékké váljon egy álomszerű, illanó jelenség.

A szemlélődés tehát egy olyan állapotot jelöl, amikor az észlelési tapasztalatok és a testi-mentális érzetek nem válnak el egymástól. A 62-es vizuális élményt -, miszerint a “Nagy hőségben a hegyen a dehitratáltságtól az égbe lehet esni. Legalábbis, ha elfogyott a vizem és kiszáradva felnézek, úgy érzékelem, mintha a felhők folyamatosan nőnének, közben mégis minden a helyén marad.” -, nem egy külső tárgyra, a hegyre vagy a felhőre való hivatkozással tudjuk megragadni, hanem a szédülés érzetét kell kifejezni. Azt a kérdést teszik fel az alkotók, hogy mi történik, ha a fiziológiai folyamatok hatását és a látás mechanizmusát nem választjuk le az észlelésről, és nem teszünk különbséget a mentális, verbális és vizuális képek között?

Ha a megfigyelő maga is a szemlélődés feltétele, akkor az alany és a tárgy közötti különbség teljesen eltűnhet, ahogy a 79-es példában szerepel: “amikor rendesen nézek [valamit], én magam megszűnök létezni.” Az én és a külvilág közti határok áthágása érvényteleníti a valóság megértésére és rendszerezésére felállított kategóriánkat, így elválaszthatatlanul egybeolvadnak az objektív és szubjektív, a valóságos és az elképzelt, a racionális és az emocionális. a logikus és a mágikus megismerés keretei. Mindaz egyesül, amit évszázadokon keresztül igyekeztünk lehántani a tapasztalatainkról a tudomány, a vallás vagy normalitás nevében.

A határok közti átjárást a leírt megfigyeléseknél is egyértelműbben közvetítik a kötet illusztrációi, annak ellenére, hogy funkciójukat tekintve a megértést segítő, vázlatos szemléltető ábráknak tekinthetőek. Egyetlen példa kivételével (41) ezek Fusz, Kristóf és Zalavári rajzai, mégis olyanok, mintha a beszélő gyorsan “papírra dobott” magyarázatokkal próbálta volna pontosítani az élményeit. A rajzok bizonyos esetekben mégis túllépnek a fogalmi információkon, és új dimenziókat nyitnak. Például az önmagunkról alkotott kép lehetetlenségét felvető megfigyelés (121) vagy az együttérző tájkép esetében (142) egy komplex viszonyrendszer bontakozik ki, melyből a “megfigyelő” alakját nem lehet eltávolítani.

Ha a bemutatott szemlélődési gyakorlat egyéni rutin marad nyilván őrültségnek tűnik vagy az archaikus gondolkodás maradványai közé utalható a babonákkal és a parajelenségekkel együtt. Azonban rendszerré szervezve egy alternatív világkép vagy egy új gondolkodásmód alapjai bontakozhatnak ki: “Képzeljük, hogy hány nehezen verbalizálható összefüggés- és szokásrendszer alakulhat ki ezekből a bagatell megfigyelésekből egy egész emberöltő alatt?”. (1)

Az alkotók ezt az összefüggésrendszert teremtik meg a könyv szerkezetével, amely az ismeretterjesztő enciklopédiák sajátosságaira épít. Hasonlóan a gyerekkorunk állat- és növényhatározózóihoz az egyes szócikkek és ábrák a látható jellemzők felismerésre épülnek, és nem kívánják rekonstruálni a (természettudományos) kutatás és ismeretszerzés folyamatát. Egy tárgymutató segíti az ismétlődő motívumok áttekintését, és ezen keresztül a különféle megfigyelések összekapcsolását.

A kulcsszavak azonban nem azonos osztályhoz vagy fogalomkörhöz tartoznak (mint egy név vagy földrajzi mutató esetében), hanem egy mindenféle érdekességre nyitott világot idéznek, melyben a konkrét tárgyak, a cselekvések vagy korrelációk egyforma súllyal szerepelnek, mint az autó, az alvás, az egybeesés, az érintés, a lámpafény, az öregedés, a térkő, a szédülés és a távolság.

Izgalmas játék végigbogarászni az egyes tárgyszavak közti azonosságokat és kapcsolatokat, így például az elfordítás, a fókusz, a perspektíva, a szem kulcsszavak alatt szereplő megfigyelések összeolvasása egy metaszintet generál, melyben az alkotás folyamata képezi az enciklopédia tárgyát. Pontosabban az elméleti és társadalmi előfeltételezések nélküli alkotás újrafelfedezése, a konvencióktól mentes látás és megjelenítés lehetőségeinek a feltérképezése.

Ennek az alkotói stratégiának a próbáját jelentette a Paksi Képtárban azonos címmel tavaly bemutatott kiállítás és a Kisterem Galériában látható válogatás. A képként érzékelt jelenségek nyelvi megfogalmazása, majd visszafordítása térbeli és vizuális reprezentációvá olyan különböző műveket eredményezett, mint Fusz Mátyás perspektívaváltásból adódó eltéréseket szintetizáló szobrai, Zalavári András nyelvi és vizuális leképezés közti különbségekre építő szórakoztató videói (akár egy olyan egyszerű felszólítás esetében, hogy mutass magadra) és a látás folyamatát egyetlen képnek rekonstruáló művei. Kristóf Krisztián Rövidlátók szobra pedig akár oktatási segédletnek is beillik, mely minden líraiságával együtt kézzelfoghatóvá teszi azt a tényt, hogy nem léphetünk át más pozíciójába.

Az enciklopédia ajánlása az alkotók gyermekeinek és egy szinte elfeledett, elsősorban a képregény-archeológusok körében ismert belga grafikusnak szól. Frans Masereel az un. szótlan történetek alkotója, aki a múlt század első felében szigorúan képi eszközökkel alkotta meg – sokszor társadalomkritikus -sorozatait.

Az 1919-ben megjelent 167 fametszetet tartalmazó “képregénye”, a Szenvedélyes utazás (Passionate Journey, amely My Book of Hours címmel jelent meg) (2) a modern ember hétköznapi tapasztalatait jelenítette meg közérthető, expresszív megfogalmazásban. Ebben a főszereplő (aki az első két kép szerint az alkotó alteregója) álmélkodva sodródik egy lüktető nagyváros labirintusában, megbámulja az utcai forgatagot, a különös gépezeteket és a nagy építkezéseket, elkeveredik a tüntetések, gyerekjátékok és szórakozóhelyek mozgalmas világában, elmerül a természet csodáiban, végül alakja eggyé válik a kozmikus sugárzással.

Az enciklopédia ugyanezt a könnyed életszeretetet és a létezés formáinak feltétel nélküli befogadását közvetíti, mintegy visszatérve a szemlélődés öröméhez és a művészet ideológiáktól mentes élvezetéhez.

 


(1) A könyvben hiányoznak az oldalszámok, emiatt kizárólag a sorszámozott megfigyelések kereshetőek benne.

(2) https://www.masereelgroup.com/books/my-book-of-hours/my-book-of-hours-frans-masereel-1919-english-scans/view.php