Életének 86. évében szombaton elhunyt Molnár Sándor Kossuth-díjas festőművész – tudatta a család az MTI-vel vasárnap.
Molnár Sándor 1936. január 19-én született a Borsod megyei Sajóládon. 1955-61 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten.
1955-ben tanulmányozta a buddhizmust és a jógát, 1956-tól absztrakt képeket festett. 1966 óta kiállító művész, első kiállítását lírai absztrakt (informel) képeiből rendezte Budapesten, a Mednyánszky Teremben.
1958-ban vezetésével létrejött a szellemi és művészeti kérdésekkel foglalkozó, progresszív képzőművészeket tömörítő csoport, az úgynevezett Zuglói Kör, amely közel tíz éven át működött, szellemi otthont nyújtva a haladó szellemiségű művészeknek.
1962-ben megismerkedett Hamvas Béla filozófussal, a vele kialakult mester-tanítványi viszony volt életének egyik legmeghatározóbb kapcsolata.
Már főiskolás korától kezdve érdekelte nemcsak maga a festészet, hanem a festészetelméleti kérdések is. Az 1950-es évek végén ún. önfejlesztő programot dolgozott ki, melynek fő célkitűzései a következők voltak:
– Festői gyakorlat által megérteni a korszerű művészeti törekvéseket.
– A kortárs egyetemes festőművészet nagy alkotóinak írásait megszerezni és lefordítani.
– Megismerkedni az idősebb generáció avantgárd alkotóival.
Az 1960-as évek második felében monokróm festményeinek sorozatát festette, e festményeinek Kmetty az Unikolor nevet adta. Színfolyamatokkal próbált téri mélység érzetet kelteni, ezekkel a képeivel szerepelt az Iparterv első tárlatán (1968).
1966-ban megszületett a festőjóga elmélete. A tradicionális világnézetből, filozófiákból táplálkozó elmélet az öt elem fázisára bomlik: a föld elem az anyagi világ félig-meddig figuratív ábrázolása; a víz elem az érzelmek kavargó örvénylése; a tűz elem a tomboló szenvedélyek lángolása; a kristály elem a szellem szilárd, geometrikus világa; és végül az üresség – vagy levegő elem – a kitisztuló, lecsillapodó visszahúzódás, a visszavezető út Istenhez. Erre a művészetfilozófiai keretrendszerre építette fel munkásságát, minden korszaknak körülbelül egy évtizednyi időt szánva.
A hatvanas évek végén monokróm, a festő által üresnek nevezett képeit felváltották a természeti látványokat geometrikus szerkezetbe transzponáló képek, ekkor készítette Principium-sorozatát, melyet a Föld elemmel azonosított, Föld képeit 1977-ig festette.
1978—80 között nem használt festéket, a francia Supports/Surfaces csoport hatása alatt képeinek kereten belüli részét kötelekkel, vásznakkal, lécekkel töltötte be, s formázta képpé. 1980-tól a vízművelet korszak következett, de az 1980-as évek közepén már egyre több jelentéssel felruházott alakzat és motívum jelent meg képein, hamarosan jött a tűz-elem is.
Képein a lélek megtisztítását, majd a belső erőkkel folytatott küzdelmet ábrázolta valóságos lángnyelvek lobogásával. A Tumo-sorozat (tumo a lélek tüze, a jógik próbatétele a tibeti misztikában) ívelt át a tűz korszakon. A tűz motívum második korszaka a redukció, a féktelenül lobogó láng (szenvedély) helyett letisztult, kivilágosodó formák jelentek meg, a tűz motívum harmadik szakasza a szublimáció, a tűz csendes hamvadásának szerkezete.
Tűz-korszakában jelentős plasztikai kollekciót hozott létre. Szobraiba talált tárgyakat épített be: csontot, gipszet, műbőrt, szivacsot, mindezeket műbőr bevonat segítségével formázta egy-egy egységes alkotássá.
A 2000-es években a kristályok, a levegő, s a teljes absztrakció (sunjata=üresség) szerkezeti ábrázolása foglalkoztatta.
1965-ben Párizsban megismerkedett Jean Bazaine-nel és a tradicionális fiatal francia festők csoportjával, majd 1982-ben Claude Viallat-val és a Supports/Surfaces csoporttal.
Molnár Sándor 1986-ban vendégtanár volt a nimes-i Képzőművészeti Főiskolán. 1990-2005-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára volt. 1992-ben megkapta a Munkácsy-díjat, 2005-ben pedig a Kossuth-díjat. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt.
