Életének 80. évében, hosszan tartó súlyos betegség után március 21-én elhunyt Tölg-Molnár Zoltán Munkácsy-díjas képzőművész.
Tölg-Molnár Zoltán 1944-ben született Budapesten. A műveit meghatározó eljárásokat, vagyis a roncsolást és az eróziót már egészen korán, a főiskolán alkalmazni kezdte. A Fónyi Géza osztályában elsajátított ismeretek mellett nagy hatást gyakoroltak rá Barcsay Jenő instrukciói.
1968-ban szerzett diplomát. 1971-ben Derkovits-ösztöndíjjal tüntették ki, 1972-től a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, 1987-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított festészetet. A tihanyi Belső-tó partján található művésztelepre nyáron és télen egyaránt szervezett kurzusokat, melyeken hallgatói például falat tépni is megtanulhattak.
1990-ben Munkácsy-díjjal ismerték el munkásságát, 1995-ben a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként látogatott az örök városba. Anyagművészete mindenekelőtt a múlhatatlanságot, az időtlenséget hivatott artikulálni. Alkotásai többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum gyűjteményében és számos magángyűjteményben is megtalálhatók.
Művészi hitvallása így szólt: „Olyan időkarcolta, jelekben élő képeket hozok létre, amik szándékom szerint – még ha csak töredékesen is – felmutatják életünk drámai szépségét. Nagy, nyitott helyen szeretek dolgozni, ott, ahol átjár a szél, az eső, a napsugár. Az anyagokkal körülvéve tudok igazán része lenni a festésnek. Figyelve és hallgatva, provokálva és rombolva őket, sok türelemmel, bátorsággal és szerencsével kerülhetek az érzékenység – ami gondolom, minden művészet alapja – áldott helyzetébe. Ahol a titok közelsége, az anyagok csendje és kozmikus hatalma meghozhatja a teremtő cselekvést, megszülethet valami, amiről addig azt sem tudtam, hogy létezik, aminek önálló élete van, ami az alkotásban felgyülemlett energia, ami az önmagában való életerő. És végül, ha úgy látom, hogy a holt anyagnak sikerült magába szívni a szél, az eső és a napsugár erejét, és persze a magam hitét: akkor megszületett egy kép, és akkor boldognak érzem magam.”