Az autonómia új esélyei

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt a Helikon Irodalomtudományi Szemle 2008/4-es,

„Az autonómia új esélyei”

című kötetének bemutatójára

2008. december 12-én pénteken 18h-ra az MKE Intermédia Tanszékére (1063 Budapest, Kmety Gy. utca 27.)

A tematikus lapszámot a kötet szerkesztője, Sőrés Zsolt mutatja be.
Vendégek a Helikon-szám munkatársai közül: Nagy Imola, Ivacs Ágnes és Antal István Juszuf.

A 700 példányban 432 oldalon megjelent „Az autonómia új esélyei” című Helikon-kötet számonként 450 Ft-ért (!) a helyszínen megvásárolható. A Helikon a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének folyóirata. Kiadja az Argumentum Kiadó.

A tartalomból:

TANULMÁNYOK

Sőrés Zsolt: Az autonómia új esélyei

„Hakim Bey – Autonóm területek”

– Káosz: Az Ontológiai Anarchizmus nyomtatványai (Fordította: Nagy Imola)
– Immediatizmus (Fordította: Deák Ágnes és Koronczay Dávid)
– Az Ideiglenes Autonóm Terület (Fordította: Nagy Imola)
– Permanens IAT-k (Fordította: Pajtók Ágnes)
– Nyári Otthon. A Periodikus Autonóm Terület (Fordította: Horváth Mária)
– A No Go Terület (Fordította: Garai Eszter)
– Millenium (Fordította: Ivacs Ágnes)
– A palimpszeszt (Fordította: Nagy Imola)

„Peter Lamborn Wilson – Nomadozófia”

– „A sejkek két státusza”: Szabad meditáció szexualitásról és hatalomról
a modern szúfizmusban (Fordította: Sándor László)
– Szent sodródás. Úton Doktor Maximusszal (Fordította: Sándor László)
– Az álom szertelen bőkezűsége (Fordította: Nagy Imola)

„Utópia blues”

Robin Balliger: Az ellenállás hangjai (Fordította: Albert Mária)
Hakim Bey: Utópia blues (Fordította: Sándor László)
Antal István Juszuf: Művészet és anarchizmus

„Mai magyar autonómia-törekvések”

Kotun Viktor: A Centrum csoport és Budapest
Kotun Viktor: Foglaltház makettek a képzőművészetben
Galambos Attila: A szabadságra és autonómiára nevelés fontosságának elemzése

SZEMLE

Hubert Kennedy: John Henry Mackay: Az anarchisták (Fordította: Koronczay Dávid)
Peter Lamborn Wilson: Visszatérés a tizenkilencedik századba (Fordította: Koronczay Dávid)
John Henry Mackay: Anarchia (Fordította: Koronczay Dávid)

A mellékleteken többek között perzsa kalligrammák, a Media Research Alapítvány fotói és illusztrációk Autonomedia kiadványokból (Jim Fleming, Gen Ken Montgomery, Davey Williams stb. művei) láthatóak, valamint Dzsalál ad-Dín Muhammad Rúmí (1207-1273) versei olvashatók Sándor László fordításában.

„Az autonómia és a kultúra alapvetően problematikus viszonyának elemzései az emberi civilizáció megjelenésének legelső fázisa óta ontológiai kérdések megválaszolását igénylik. Kant ugyan rámutatott arra, hogy az emberek metafizikailag szabadok, de a szabad tettek megválasztásának joga nem írja felül a cselekedetekért való felelősségvállalást. Az állam és az autonómia közötti konfliktus során az egyén abban a pillanatban alul marad, amint elfogadja az alávetettséget. Eközben ontológiai – és nem erkölcsi – beágyazódása okán felelősségét el kellene ismernie, autonómiáját megteremtenie minden korban és időpontban, amikor ez csak lehetséges. A civilizált ember az önmaga által teremtett ontológiai paradoxon megoldatlansága miatt nem csupán kultúráját, művészi kreativitását veszítheti el, hanem saját identitását is.

A művészet ugyanakkor az autonómiateremtés egyik színtere. A Helikon mostani száma a művészi autonómia újraalkotásának egy radikálisan provokatív kísérletét mutatja be. Sőrés Zsolt az ontológiai anarchizmus egyik fő teoretikusának, Peter Lamborn Wilsonnak a poétikájáról és a hazai alternatív kulturális-művészeti élettel kialakult kapcsolatáról írt tanulmányt. Peter Lamborn Wilson, a New York-i Autonomedia szerkesztője, Hakim Bey néven írt műveiben az autonóm területek kialakításának alternatíváival, a technológiai-társadalmi változások természetével, a média és a művészet kritikájával foglalkozik. A második, ‘Nomadozófia’ című témakörben Peter Lamborn Wilsonnak az iszlám történelem és kultúra emblematikus sajátosságait tárgyaló valamint az álom nyelvéről szóló metalingvisztikai műveiből válogattunk. Az ‘Utópia blues’ részben René Balliger az ellenállás zenéjének szónikus térfoglalásáról, Hakim Bey a zene utópikus poétikájának és spiritualitásának megteremtéséről, Antal István Juszuf pedig a radikális művészet és az anarchia esztétikai és ontológiai kapcsolatáról értekezik. A negyedik, „Mai magyar autonómia-törekvések” című témakörben Kotun Viktor a budapesti házfoglalók tevékenységét, a squat-ideológia esélyeit foglalja össze. Galambos Attila tanulmánya a globalizáció által teremtett új nevelési helyzeteket veszi számba. Szemle rovatunkban az ontológiai anarchizmus művelődéstörténeti hagyományából a klasszikus anarchista író, John Henry Mackay eredetileg 1891-ben megjelent ‘Az anarchisták’ című regényének utolsó fejezetét közöljük. Hubert Kennedy és Peter Lamborn Wilson esszéi Mackay munkásságának szellemi hátterét vázolják.” (Az autonómia új esélyei – a szerkesztőség bevezetője)

„Sokat beszélni és közben nem hallatszani – épen elég fárasztó. Viszont ‘hallgatókra’ találni – sokkal rosszabb lehet. A hallgatók azt hiszik, hogy a hallgatás elegendő – mintha valódi vágyuk az volna, hogy
másvalaki fülével halljanak, másvalaki szemével lássanak, másvalaki bőrével érezzenek…

A szöveg (vagy adás), ami megváltoztatja a valóságot – Rimbaud erről álmodott, majd undor közepette feladta. De elképzelése a varázslatról túlságosan finom volt. A nyers igazság azonban talán az, hogy a szövegek csak akkor tudják megváltoztatni a valóságot, ha ‘látásra és cselekvésre’ sarkallják az olvasókat, nem pedig pusztán ‘látásra’. A Biblia valaha képes volt erre – de a Bibliából időközben bálvány lett.
Szemein keresztül látni annyi lenne, mint (vudu mágiával) megigézni egy szobrot – vagy egy holttestet.
A látás, és a látás irodalma túl egyszerű. A megvilágosodás egyszerű. ‘Szúfinak lenni könnyű’ – hallottam egyszer egy perzsa sejktől. ‘Embernek lenni, az a nehéz.’

A politikai megvilágosodás még egyszerűbb, mint a spirituális megvilágosodás – a világot egyik sem változtatja meg, sőt, még az ént sem. A szúfizmus és a szituácionizmus – avagy sámánizmus és anarchizmus – az elméletek, amikkel kacérkodtam, nem többek: elméletek, víziók, látásmódok. Jelzésértékű, hogy a szúfizmus ‘gyakorlata’ szavak ismétlését jelenti (dhikr). Ez a cselekvés maga egy szöveg, és semmivel sem több, mint egy szöveg. Az anarcho-szituácionizmus ‘gyakorlata’ pedig tulajdonképpen ugyanebből áll: egy szöveg, egy falra írt jelszó. Egy pillanatnyi megvilágosodás. Persze nem teljesen értéktelen – de mi az, ami ‘másmilyen’ lesz tőle?

Talán jó lenne kiirtani a rádióból mindent, ami nem ad legalább egy esélyt e másmilyenség terjedésének. Ahogyan léteznek olyan könyvek, amelyek világraszóló bűnöket szültek, mi olyan szövegeket szeretnénk
sugározni, amelyek hatására a hallgatók magukhoz ragadják a boldogságot (vagy legalábbis kísérletet tesznek rá), amit Isten megtagadott tőlünk.

Exhortációt, ami eltéríti a valóságot. De még ennél is jobban szeretnénk kiirtani az életünkből mindent, ami akadályozza vagy késlelteti, hogy elkezdjünk – nem fegyverekkel és rabszolgákkal kereskedni Abesszíniában – sem rablót vagy pandúrt alakítani – sem megszökni ebből a világból, vagy uralkodni felette – hanem nyitottá tenni magunkat a ‘másmilyenségre’.

Osztozom a legreakciósabb moralistákkal abban a feltételezésben, hogy a művészet ezen a módon képes befolyásolni a valóságot, és megvetem azokat a liberálisokat, akik szerint a művészetet azért kell engedélyezni, mert – végső soron – az csupán művészet. Ezért az írás illetve a rádió azon műfajaihoz fordultam, melyeket a konzervatívok a legjobban gyűlölnek – a pornográfiához és az agitprophoz -, abban a reményben, hogy bajba tudom keverni olvasóimat/hallgatóimat és magamat. De hatástalansággal vádolom
magam, sőt, reménytelenséggel. Nem változott meg elég dolog. Talán semmi sem változott.

A megvilágosodás az egyedüli amink van, és még azt is úgy kellett kirángatnunk a korrupt guruk és önveszélyes értelmiségiek kezéből. Ami a művészetünket illeti – mit értünk el, azon kívül, hogy vérünket adtuk divatos ötletek és képek szellemvilágáért?

Az írás által elértünk a szakadék peremére, amelyen túl talán már nem is lehetséges írni. Bármilyen szövegnek, ami képes túlélni az ugrást ebbe a mélységbe – várjon utána bármily sötétség vagy a sötét Abesszínia -, gyakorlatilag a semmiből kell keletkeznie, mint a csodálatos, kincseket rejtő tibeti Dakini-tekercsek, vagy az ebihal-írással készült taoista lélekszövegek – és úgy kell izzania, mint egy máglyán égő boszorkány vagy eretnek utolsó sikító üzenete (parafrazálva Artaud-t). Érzem, ezek a szövegek itt reszketnek a fátyol mögött.

Mi lenne, ha kedvünk támadna visszautasítani a művészet puszta objektivitását és egyben az elmélet puszta szubjektivitását? Megkockáztatni a mélységet? Mi lesz, ha senki sem követ minket?  Meglehet, annál jobb – talán a Hyperboreusok közt lelünk egyenlő társakra. Mi van, ha megőrültünk? Nos – ez lesz a kockázat. És ha csak unatkoztunk? Ah…

Egyszer már feltettük mindenünket egy lapra, a hihetetlen betörésére a hétköznapi életbe –  néhányszor nyertünk, majd sokszor veszítettünk. A szúfizmus valóban sokkal könnyebb volt. Tegyünk hát mindent zálogba, az utolsó szánalmas firkantásig? Duplázzuk meg a téteket? Csaljunk?

Mintha angyalok lennének a szomszéd szobában, vastag falak mögött – vitatkoznak? Basznak? Egy szót sem tudunk kivenni.

Át tudunk-e változni még ebben a késői pillanatban rejtett kincsek Megtalálóivá? És milyen módszerrel, tekintve, hogy pontosan a módszer az, ami elárult minket? Téboly, feltámadás, áhitat, költészet? ‘Tudni,
hogyan’, az az olcsó sarlatánok trükkje. De ‘tudni, hogy mit’, az alighanem egyfajta isteni önismeret – meglehet, teremteni tudni ‘ex nihilo’.

Végül azonban muszáj lesz elhagyni ezt a várost, amely mozdíthatatlanul lebeg a steril alkony peremén, mint Hameln, miután eltűnt belőle az összes gyerek. Talán léteznek más városok, amelyek ugyanazt a teret és
időt foglalják el, de ‘másmilyenek’. És talán léteznek őserdők, ahol a puszta megvilágosodást a jaguárok fekete fénye takarja el. Nincs elképzelésem – és rettegek.”

(Hakim Bey: Immediatizmus – részlet)