Hajdu Zsolt, Seemann Adrienn, Simon Zsuzsanna, Szentpétery Annamária, Surányi Nóra kiállítása
Kurátor: Páll Evelin művészettörténész.
Helyszín: Pécs, Zsolnay Kulturális Negyed, E78 Galéria
Megnyitó: 2012. szeptember 14-én, 17 órakor, megnyitja Márta István
A kiállítás fókuszpontjában a fizikai agresszió főként gyermekeket, fiatalkorúakat és nőket érintő esete, a szexuális erőszak áll. Az erőszaktétel, a családon belüli nemi erőszak és a kiskorúak elleni szexuális zaklatás feszítő, társadalmi szintű kérdéseket és figyelemfelkeltő kampányokat generál napjainkban.
A nemi erőszak ugyanolyan erőszakcselekmény, mint bármilyen bántalmazás, csak részben a szexualitás területén történik: az erőszak hajtóereje nem a szexuális kielégületlenség, hanem az áldozat feletti kontroll megszerzése és a hatalomvágy.
A kutatások azt mutatják, hogy az elkövetők olyan célpontot keresnek maguknak, aki sebezhetőnek, gyengének tűnik, akiről azt feltételezik, hogy nem fog védekezni. Soha nem az öltözék alapján választanak áldozatot, ahogyan azt a média különböző csatornáin igen gyakran tévesen sugallják vagy éppen állítják.
A felelősség hárítása és a számonkérés a témája Surányi Nóra Bünti című munkájának, amely a női és a férfi nemmel, mint társadalmi konstrukcióval foglalkozik.
Simon Zsuzsanna fiatal nőket mutat be, miközben a társadalom által rájuk kényszerített elvárásoknak megfelelve vastag sminkréteget kennek fel és távolítanak el az arcukról (Veronika kendője).
A társadalmi elvárások a kulturálisan erősebbikként determinált nem identifikációjában is jelentős szerepet játszanak, ahogyan ez Hajdu Zsolt fotósorozatából is kitűnik.
A fizikai agresszió a résztvevők közötti alá-fölérendelétségi viszony alapján két jól elkülöníthető csoportra osztható. Genderkonformak Szentpétery Annamária I Am Better Than You és Not Enough című videómunkái, amelyekben a női nem versengési kényszere egyenrangú felek közti, provokatív agresszióban ölt formát, – míg az esetek túlnyomó részében az áldozat alárendeltsége végletes kiszolgáltatottságban és megalázottságban rögzül.
Simon Zsuzsanna Reszketés című munkájában rendőrségi hírek alapján készített éjszakai felvételeket nemi erőszaktétel helyszíneiről, ezekben az esetekben a fizikai bántalmazás többnyire olyan mértékű volt, hogy az áldozat belehalt sérüléseibe. A kiállítótér tengelyében található egykori kemence helyiségében Simon Az én történetem című environmentje található.
Az én történetem olyasvalaki története, akin saját otthonában, egy általa jól ismert személy követett el erőszakot. A nappali szobaként installált térben elhangzó személyes visszaemlékezés arra a tényre kívánja felhívni a figyelmet, hogy a szexuális erőszakcselekmények több mint 80%-a részben vagy egészében előre megtervezett, és az esetek jelentős részében az áldozat által ismert helyen (az otthonában vagy otthonának közelében) történik. Az elkövető általában az áldozat számára ismert személy (partner, rokon, barát, családtag, szomszéd).
A nemi erőszak az esetek 70%-ában poszttraumás stresszreakciót (PTSD) vált ki az áldozatokból és a rettegés az áldozat mindennapjainak részévé válik. Megfelelő szaksegítség híján az erőszak okozta PTSD tünetek az után is megmaradnak, hogy a testi sebek már be-gyógyultak. A PTSD egyik tünete, a disszociáció, azaz a letompult az érzékelés, testen kívüliség érzése, az emlék leválasztása az érzelmekről, illetve az érzelmek leválasztása az emlékekről (disszociáció).
A disszociáció okozza azt a sokszor félreértelmezett jelenséget, amikor az áldozat „érzelemtelenül” idézi fel az erőszakeseményt. Fontos tudnunk, hogy ez normális reakció, és nem annak a jele, hogy az áldozat hazudik, vagy valójában nem érintette annyira rosszul az erőszak; éppen ellenkezőleg, azt jelezheti, hogy traumatikus volt számára az esemény. Az erőszak áldozata gyakran bénultnak érzi magát, nem tud sírni, és ő maga sem érti, hogy miért tűnik nyugodtnak.
Jellemző, hogy úgy érzi, ő csinált valamit rosszul, és minden másképp történt volna, ha máshogy cselekedett volna. Mocskosnak érzi magát; úgy érzi, valami véglegesen elromlott benne. Az esemény egy-egy részlete töredezett képek formájában visszatér, betör a tudatába, és ezzel olyan érzelmi állapotba rántja az áldozatot, amilyet az erőszak során tapasztalt.
Az emlékbetöréseket az áldozat nem tudja irányítani. Annyira szégyenli magát, hogy senkinek nem akar a szemébe nézni; fél, hogy látszik rajta, mi történt vele; nem akarja, hogy bárki kérdéseket tegyen fel, faggassa; nem bízik az emberekben.
A kiállítás tragikus aktualitását egy pécsszerte ismert és szeretett fiatal lány borzalmas halála adja, utolsó estéjének vélhető állomásairól készített felvételsorozatot Seemann Adrienn, pécsi származású alkotó, munkájának címe: Stációk.
Megtekinthető 2012. szeptember 29-ig.