A galeri ffrindiau
bemutatja
Perneczky Géza Secret Life of Perneczky
című kiállítását
Megnyitó 2018. október 3-án, szerdán, este 7 órától
Tárlatvezetés október 11-én csütörtökön este 7 órakor
Finiszázs október 19-én pénteken este 7 órakor
galeri ffrindiau contex #3 Perneczky Géza (I.) Secret Life of Perneczky 2018-10-03 / 10-22
Budapest XI. Csurgói út 15. (bejárat a híd alatt, jobbra)
Perneczky a dobozban
Valamikor régen, még a rendszerváltás küszöbét jelentő nagy fontosságú évek egyikében elutaztam Kaliforniába, és tettem ezt azokban a hetekben, amikor éppen a húsvéti szünetet jelentő három hét örvendeztette meg a keresztény világot. Ebből a három hétből a középsőt San Franciscóban töltöttem egy Mail Art-os levelező partneremnél, Steve Perkinsnél. És bevallom, hiába volt húsvét Kaliforniában, egyszer sem látogattam el a templomok valamelyikébe. Mert nem értem rá, oly sok dolgom akadt ott, az Óceán közvetlen közelében.
Talán nem árt elmondani azt sem, hogy a mondott levelezőpartnerem, Steve Perkins neoista volt abban az időben és ez is sok dolgot adott nekem. Sőt, a neoizmuson belül is a mozgalom kései ágazatához tartozott, ahhoz az eretnek csoporthoz, amit a neoizmust kitaláló, és ezért már eleve eretnek Kántor Istvánnal szembeforduló még sokkal eretnekebb Stewart Home vezetett.
Úgy különben mindkét csoport tényleg elég radikális volt, és a legfőbb különbség nem is az volt közöttük, hogy Kántor Magyarországról származott át az USA-ba (illetve, mivel aztán évtizedekig Montreálban élt, végül is Kanadába) és ezért bizonyos közép-európai levegő terjengett körülötte, míg Home egy izig-vérig londoni fiúcska volt, és mindmáig az is maradt – filozófikus hajlamokkal megáldott, steril tanokat hirdető zsenigyanús egyén.
Hanem az különböztette meg őket, hogy a Kántor féle régebbi szekció még úgy gondolta, hogy ha akar, akkor minden ember Monty Cantsin lehet (kérem Önöket, hogy ne kérdezzék tőlem, hogy ez mit jelent…), amit aztán egy idő után Stewart Home azzal kontrázott meg, hogy amikor már nagyon sok lehetséges és tényleges Monty Cantsin nyüzsgött a planétán, vagyis úgy nézett ki, hogy győzni fog a neoizmus eme ortodoxabb ága, akkor ez a Stewart Home írt egy kiáltványt, amiben tömören és szépen kifejtette, hogy a Karen Eliot az egy olyan személy, akit (vagy amit) – akár csak egy kabátot – bárki magára ölthet, ha az illető elfogadja a Home által meghírdetett három kardinális igazságot.
Sajnos közülük az elsőt már elfelejtettem, de a második programpont a művészi plagizálás magasabbrendűségét hírdette, arra biztatott, azt istenítette. A harmadik követelés pedig az Art Strike volt, ami alatt a művészek 1990-től 1993-ig tartó sztrájkját kellett érteni – ez idő alatt tilos volt bármilyen művészeti alkotást lérehozniuk az alkotóművészeknek.
Mindebből már elég jól érezhető, hogy Stewart a kreativitás ellen forduló apostolként igyekezett bevonulni a világtörténelembe. Mivel a nemzetközi Mail Art tábora volt az a közösség, amelyik mind Kántort Istvánt, mind pedig Stewart Home-ot kiöklendezte, ők, a Mail Art tábort alkotó köznép, az alacsonyabb-beosztású „gyalogosok“ voltak azok, akik leginkább elfogadták Home felhívását az Art Strike-ra.
És tényleg az történt, hogy ez az underground diaszpóra, vagyis a Mail Art tábora – kevés kivétellel – három évre be is szüntette a munkát („hazamentek a legények“), és ez elég idő volt ahhoz, hogy a mozgalom fő hozománya, a kapcsolatok világrendszere, illetve az őt hordozó Network, a tagok postai címeiből összeállt és folyamatosan bűvülő gigantikus építmény teljesen összeomoljon és elnéptelenedjen. Három év eltelte után már egyszerűen nem lehetett újra beindítani a működését és új életet lehelni beléje.
Barátom, Steve Perkins az egyik apostola volt ezeknek a Stewart Home féle tanoknak, de az Art Strike három esztendejének a letelte után ő is nagyon elcsendesedett. Sokáig egyáltalán nem is tudtam, hogy mi történt vele, de aztán egyszer, néhány év után, 1997-ben levelet kaptam tőle, amiből kiderült, hogy adjunktus az Amerikai Nagy Tavak mentén fekvő Visconti állam egyik egyetemén. És éppen egy európai utazásra készül, amelynek kapcsán – na tessék! – megkérdez, hogy meglátogathat-e egy hétre Kölnben. És ha már ott van, kutathat-e majd assembling típusú Mail Art folyóiratok után az archívumomban. Igen, mert az archívumom híres volt arról, hogy sok assembling van benne (olyan, nagyon limitált példányszámban megjelenő folyóirat, amelynek minden egyes lapja szignált, eredetinek számító műalkotás). Megüzentem neki, hogy jöhet, és ő tényleg el is jött Kölnbe, és aztán tényleg kutatott is az archívumomban. Amit talált, azt meg lefotózta és szorgalmasan jegyzetelte.
Közben azonban tett-vett, kiváncsi volt másra is, és nézegette, hogy mi-minden fordul elő még ott az archivumban, és készített néhány olyan felvételt is, aminek semmi köze nem volt a kutatómunkájához. Köztük egy olyat is, amin én vagyok látható, amint éppen egy dobozt tartok a kezemben. A dobozra rá volt írva: Secret Life of Perneczky.
*
Vagyis hát ez egy doboz volt, amiben benne volt az én titkos életem. De hát van olyan, hogy Secret Life, és ha igen, mit értsünk alatta? – kérdezheti most a kiállításlátogató.
Mindjárt megmagyarázom. Először is közlöm azt, hogy Perkins előbb visszautazott Amerikába, és csak onnan adott fel aztán néhány papírra kinagyított fotót nekem (mert akkor még nem terjedt el az, hogy digitális kameráink legyenek), és ezek egyike volt az a kép, a titkos dobozzal a kezemben. Ezt a fotót én sokáig őriztem, és csak húsz évvel később szántam rá magam arra, hogy tovább nagyítsam, és egy 23 felvételből álló nagyon vegyes fotó-sorozat címadó képének tegyem meg. Vagyis Steve Perkins 1997-es fotója volt az elindítója annak, hogy egy egész kis sorozatot gyűjtsek be, mindenféle felvételeket, amik az életem különböző részeit képező legkülönbözőbb dolgokat és személyeket dokumentálják.
Részben olyan fotók is szerepelnek ebben a gyűjteményben, amiket nem is én lőttem, hanem mások vettek fel rólam, vagy más lefotózni való objektumokról. De éppen ezzel lett a gyűjtemény kerek, és ezt szem előtt tartva érthető az is, hogy ez a fotó-sorozat tényleg sok mindent bemutat abból, ami az életemben történt –, de hogy mi az egésznek a lényege és az értelme, arra nem illik rákérdezni. Maradjon az titok, maradjon az ott, a lezárt doboz mélyén. Mivel, hogy a neoista Perkins készítette a címadó felvételt, és mindaz, ami a neoizmus körül lebeg, titok kell, hogy maradjon – örökre.
Persze az ember gyarló lény, és amit csinál, abból semmi sem lehet igazán tökéletes. Így például én magam is sok olyan képpel illusztráltam a szóban forgó lényeget, hogy eközben jómagam is többször megsértettem a titkait. Egyszerűbb tehát, ha rögtön kijelentem, hogy talán mégsem annyira titkos ez a dolog, a dobozba zárt életem – van egy-két kulcs hozzá, tessék csak használni őket. És ha próbálgatja valaki, és végignézi az így összeállt 23 színes képet – mert ennyiből áll ez a szűkebb sorozat – akkor mindenféle dolgok jutnak majd az eszébe – rólam, a barátaimról, a tágabb ismeretségi körömről, és azokról a helyekről, ahol meg szoktam fordulni Kölnben, Budapesten, a Balatonfelvidéken, és így tovább, ott, ahol különben is jár-kel az ember.
Ezeket a mindenféle dolgokat és helyeket a képeket szemlélő látogatóim biztos, hogy nagyon különböző módon értékelik majd – ahány érdeklődő, annyiféle Secret Life of Perneczky fog kialakulni a fejükben. És hogy legyenek képek a korábbi esztendőkből is, csináltam egy másik sorozatot is, és abban 16 fotó van, s persze ezek is nagyon vegyesek. Egy részük például eredetileg színes felvétel volt, mások azonban – a korábbiak – csak fekete-fehérek. Hogy ez a másik sorozat is egységes legyen, valamennyi képet átkonvertáltam fekete-fehér fotóvá. Közülük a legrégibb egy 1970-es felvétel, amin valaki – egy lány – fekszik a fűben, de csak a két karja és a buján tekergő hajfürtjeinek a rengetege látható a felvételen.
A többi itt is titok, de aki tudja, hogy kikkel barátkoztam én 1970-ben, az előbb-utóbb rájöhet arra is, hogy ki fekszik ott 1970 nyarán, valamelyik balatoni strandon, a letaposott fűben.
*
Nos, amit eddig elmondtam, abból már kiderülhet, hogy ennek a kiállításnak az egyik inspirálója a neoista Steve Perkins volt azzal az érdekes és rendhagyó módon készült felvételével, a másik ösztönzője pedig maga a neoizmus, vagyis az, hogy titkos volt, talán egy kicsit szubverzív is mindaz, ami kapcsolatba került vele. De volt egy harmadik faktor is, ami szerepet játszott a tárlat létrejöttében. Még pedig az, hogy Janesch Péter a nyáron megkérdezte tőlem, hogy tudok-e egy kiállításra való fotót összehozni a számára. Mert szívesen kiállítaná még az idén őket.
A probléma az volt, hogy nekem már volt egy galériám Budapesten, a Chimera Project, és én elköteleztem magamat azirányban, hogy hű maradok ehhez az intézményhez. Úgy, hogy először nemet mondtam Janesch Péternek. De aztán megbántam, hogy ennyire merev voltam, és beszéltem a Chimera Project igazgatójával. Az Igazgató Úr megértő volt, és kegyes. Megengedte, hogy azokat a fotóimat, amik momentán nem szerepelnek a galéria programjában – mondhatni, csak az én privát hóbortjaimat szolgálják – szóval, hogy kiállítsam ezeket a munkákat a galeri ffrindiau-ban. Ezért aztán körülnéztem még, hogy milyen mappáim vannak, tele fényképfelvételekkel, amik ezidőszerint nem szerepelnek a Chimera Project programjában. És ideiglenes jelleggel ezeket is hozzácsatoltam a Janeschnél kiállítandó – és immáron egyre bővülő – Secret Life gyűjteményemhez.
Mondom is, hogy mi-minden került még ide.
Az 1970-es években, amikor végre valamiféle útlevélfélét kaptam Kölnben, azonnal kihasználtam ezt a papírt, és azokban a hetekben, amikor szünetelt az iskolai tanítás, mindig valamilyen irányban útra keltem. Jártam Olaszországban, Spanyolországban és Angliában, hogy csak az emlékezetesebb útjaimat említsem, de a legfantasztikusabb élmények Anatóliában értek, Törökország kisázsiai részében. Két szezont töltöttem ott egy használtan vásárolt kis kamerával a kezemben (technikailag elég gyarlók is lettek ezek a képek), de egy gyengécske kamera is jobb volt, mint a semmi, és útközben elég sokat fényképeztem, olyan felvételeket csináltam, amelyek homályosságuk ellenére is felejthetetlen jeleneteket örökítettek meg. Ezeket a meglehetősen archaikus ízű képeket is a kiállítandó anyaghoz csatoltam.
Egy másik fotógyűjteményem körülbelül ugyanebben az időben, 1977 karácsonya táján született. Ez volt az az év, amikor a Halász színház tagjainak el kellett hagyniuk Magyarországot. A társulatnak az én megfigyelésem alapján két vezetője volt akkoriban. Egy apa-figurája, aki természetesen maga Halász Péter volt – ahogy a fotók mutatják, egy Mózes, aki kivezeti népét a szolgaság földjéről. Öntudatos, szilárd, a többiek felé magasodó alak, már majdnem félisten, mert megközelíthetetlen. A másik nagy protagonista pedig Buchmüller Éva volt – a társulat anyai pólusa és esszenciája. Gyöngéd érzelmekkel teli, együttérezni és szenvedni tudó lény, aki azonban – mint a szentek – valahonnan messziről, talán egy túlvilágról áthallatszó zsoltárra figyelt eközben, és onnan merítette az erejét ahhoz, hogy képes legyen helytállni ebben a számkivetésben. Nem sorolom fel a többieket, mert a róluk készült fotók magukért beszélnek.
Csak a gyerekeket említeném meg, akik mintegy azért voltak ott, hogy megerősítsék ennek a menekült csoportnak a família-jellegét. Igen, Halászék ekkor egyetlen családot képeztek, ott, abban a párizsi pincehelységben, amely az első otthonuk volt az idegenben. Hogy karácsony volt, azt csak abból látni, hogy van egy olyan fotó, ahol egy karácsonyfának a falra vetett árnyéka, néhány galy sötétje lóg be jobb oldalról a kép világos terébe. Különben pedig egyáltalán nem karácsonyi a hangulat, hiszen van itt olyan felvétel is, ami inkább hajaz 19-ik századi anarchisták összejövetelére – ahogy ülnek, bevetésre várnak, és ahogy emiatt bábukká merevednek, és az ismeretlen jövendőtől félnek.
Az utolsó kép-csoport szelídebb és ismerősebb. Az 1980-as évek elején egy alkalommal Hencze Tominál gyűltünk össze – mi, jónéhányan az úgynevezett Iparterv-nemzedék tagjai közül. Körner Éva is ott volt, meg Frank Janó is. Egy másik alkalommal pedig az akkori Rabinex Stúdió tagjait fényképeztem le. Ezek a képek is legalább 25-30 évesek, de már átvezetnek a jelenbe. Mert például szerepel rajtuk Vető János is, aki ugyancsak a Janesch féle galéria vendége, és éppen a napokban zárt be a kiállítása, hogy a stafétabotot én vehessem át tőle.
Perneczky Géza