Kedves Exindex!

Egy kis kitérő

Ahelyett, hogy a kérdésekkel kapcsolatban vázolnám álláspontomat, kitérek a kérdéseket felvezető bekezdés beszédmódozatának azon sajátosságára, ami nem könnyítette meg saját álláspontom jobb megértését…, mintegy egyre távolabb taszít annak kifejtésétől…
Így kerülő úton, a felvezető szöveghez írt kommentárokban keresek választ a feltett kérdésekre.

> A kiállítás erénye, hogy kontextust teremt egy párbeszéd megkezdéséhez.

Ez az állítás számomra inkább kérdésként fogalmazódik meg: vajon képes-e értelmes párbeszéd kontextusaként működni, megfelelő minőségű (tessék, itt is rögtön megjelenik a normatív beszédmód csapdája, rajta, sétáljunk bele) hivatkozási alapként szolgálni. Vagy ha mégsem, annak mi lehet az oka?

Magam részéről inkább ürügyként tekintem a Holokauszt évfordulójához kapcsolódó kiállítás-eseményt bizonyos kérdések újragondolásához. Ezek közül csak a legátfogóbbat, a traumák feldolgozását emelem ki. Ezt a gyakorlatot két egymáshoz jól illeszthető szempontból is használható kiindulópontnak tartom:
– A Holokauszt feldolgozása tekintetében: a traumatikus élmények feldolgozásának folyamatos / ha úgy tetszik folyamatosan megismételt gyakorlata, illetve ennek személyiség-/közösség-formáló jelentősége miatt
– ami a kiállítás illeti: „a rossz példa is jó példa” szemléltető elvét szem elott tartva a fentiek értelmében a kiállítás hibáinak feldolgozására, elemzésére gondolok
Ez az oka annak, hogy szövegemben elsősorban a traumákra koncentrálok. Épp a kiállítás által kialakított helyzetben és a körkérdés fényében ilyen módon látom összeilleszthetőnek a diskurzus és a kiállítás értékelésének kérdéseit.

A kérdéses kiállítással kapcsolatban felébred bennem a gyanú, hogy többszörösen megtéveszt a cím. Illetve a kiállítás címe hívja fel a figyelmemet legharsányabban a megszületett koncepció és a megvalósult kiállítás közötti diszkrepanciára. Szerencsésebbnek tartottam volna, ha a műcsarnoki projekt olyan manifeszt módokon is inkább a toleranciát jelölte volna meg saját hívószavának, mint amilyen a címválasztás.
Az amúgy nyilvános (http://www.mucsarnok.hu/kiallitasok/0406_01.html) kiállítás-koncepcióban még valóban kimutatható egy értelmes, vállalható, szemléletileg érett megközelítése a tolerancia kérdéskörének (talán a tipológiai leegyszerűsítéstol eltekintve, amely úgy jelenik meg, mintha három immanens viszonyulási típust feltételezne a Holokauszthoz ahelyett, hogy az érintettség és a távolságtartás viszonylatában helyezné el a megfogalmazási módokat, és épp a viszonyulási módok sokféleségére helyezné a hangsúlyt – mint ahogy a bemutatott művek tekintetében viszont ezt sugallja).
A cím egy kiállítás „külső felülete”, homlokzata, és mint ilyen, a legszélesebb nyilvánosságra tart igényt, ezért többszörösen is hibásnak tűnik a hangzatos cím választása – bármilyen marketinges megfontolásnak legyen alárendelve – illetve értelmetlen ezt a széles nyilvánosságot már az első „üzenettel” radikálisan leszűkíteni.

Az „Elhallgatott Holokauszt” koncepciót benyomásom szerint egyedül a Rauch – Menesi „set-up” projekt képviseli, míg a jól artikulált tolerancia-koncepció szemléletét a kiállításhoz mellékelt útmutató, a tolerancia-kalauz szövege jelzi a kiállításon.

A látogatók terelésének útvonala, illetve a vezetés narratívája (mintegy térbeli kalauza) izgalmasabb, mint amihez hozzászokhattunk hazai viszonylatban, és a kiállítás kommunikációjának ideája (a tolerancia-kalauz mellett a művek mellé helyezett műleírások, koncepció-ismertető szórólap) is tetszetős, mégis elsikkadni látszik „az üzenet”, még akár az olvasatok bő kínálata is…

> Bár a Holokauszt reprezentációja főként történelmi, társadalmi és morális szempontokból kiindulva lehetséges képzőművészeti tematizálása számos kérdést vet fel

Éppen úgy, ahogy történelmi, társadalmi és morális szempontokból kiindulva is felvet számos kérdést…

> amelynek megválaszolása a művészeti szcéna feladata, bizonyos értelemben morális kötelessége

Én ezt inkább úgy fogalmaznám: a művészet esélye, lehetosége, hogy olyan kérdésekhez juttasson közelebb minket, „befogadókat”, amelyekre más médiumok esetleg nem megfelelőek, vagy alig alkalmasak…
Ez viszont csak igen kevés művel kapcsolatban merült fel bennem a kiállítótérben, Lovas Ilona, TNPU/St.Auby, Erdély Miklós és Sugár János műveit tudom megemlíteni. Gyanítom, hogy a felsoroltak közül egyedül Sugár munkája készült a kiállítási felhívásra, ez lehet az oka annak, hogy a tolerancia-koncepcióval közvetlenebb kapcsolatot mutat, illetve szervesebb kapcsolatot képez a térrel is, mintegy sokkírozva a belépőt a választási lehetőségek leredukálásával. Ebben a helyzetben látszólag megkerülhetetlen az azonosulás aktusa, a semleges pozíció választása lehetetlenné válik. Ugyanakkor nincs kézenfekvő olvasata annak, hogy mi a motivációja a látogató választásának egyik, illetve másik esetben. Nem a használt modell teszi alkalmassá vagy alkalmatlanná a műveket, hogy kontextust teremtsen, ez kitűnik az említett művekből is.
Talán levonható az a következtetés, hogy azok a művek, amelyek tágabban értelmezték a tematikát, mind a Holokauszt-reprezentáció szempontjából elfogadhatóbbak, mind a tolerancia koncepció szemléletét jobban tükrözik. A meglehetősen agresszív működési modell mellett épp olyan „hatásos” lehet egy „passzívabb”, de annál enigmatikusabb forma, amilyen St.Auby 24 néma harangja, vagy Lovas Ilona „gyászmunkája”, a könyörgés végtelenített aktusa. A könyörgés-formula éppúgy vonatkozhat miránk, az áldozatokra, a túlélőkre, ahogy miránk, a bűnösökre, akikre visszahullott „atyáink bűne”. A népirtás-gépezet működésének megrázó felismerését demonstráló Erdély-tablók estében a rekonstrukciós installálás „esetlegességei” sem tudtak túl sokat levonni annak univerzális ívéből, paradox modelljének értékéből, mely szerint épp az a mechanika/kommunikációs séma teszi lehetővé a tömegpusztítást, amely képes az ember megmentésére is.

Amit eddig írtam, abból kiderült, hogy nem tudok maradéktalanul egyetérteni a felvezető passzus előfeltételezésével, miszerint már eleve létezne egy tárgyalási alap, egy előkonszenzus a „művészeti szcénán” belül értendők között, ahelyett, hogy azt firtatná, hogy milyen mértékű a megegyezés. Ezáltal némi ellentmondás fenntartásával épp saját toleranciájának próbáját halasztja el.

Tarczali Andrea