Sárvári Zita <\/p>\r\n
A művészet látszata, a láttatás művészete <\/strong><\/p>\r\n Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros <\/p>\r\n <\/p>\r\n Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett volna az iparterület belsejében; nem várt képeket generált volna a tudat utópikus posztapokaliptikákról, ipari romantikáról, Képtelen jelen<\/em>ről.<\/p>\r\n Az utóbbi fantazmagóriát azonban a Kortárs Művészeti Intézet tárta elénk a fantázia és a valóság határmezsgyéjén mozgó, fizikai és metafizikai létezőkbe egyaránt belekóstoló művek bemutatásával. Az ezredvég vizuális kultúrája által generált diskurzusba kapcsolódnak be a Képtelen jelen<\/em> című kiállításon szereplő munkák. Az alkotások nem csak értelmeztek egy a vizuális kultúra kutatók által is kutatott problémát, de reflexiójuk, a valóság mediatizált verzióján keresztül hozzá is járul a témához való közelkerüléshez. Emellett folytatják az intermedialitás technikáját, de immár a ’90-es évek hagyományát követve.<\/p>\r\n A kiállítás koncepciója a látott valósághoz kívánt közelíteni több aspektusból; játékosan (Déri Ágoston, Szász György, Előd Ágnes, Uglár Csaba, Erdős Gábor, Gyenis Tibor, Gerhes Gábor, Illés Barna, Orbán György, Szabó Ádám<\/a> és Szabó Dezső munkáin keresztül), a látható dolgokban egyénenként változó faktorként feltűnő jelenséget kutatva, vagy új jelentésértelemmel felruházva azokat. Egymástól távol álló összekapcsolt képzetek adták a fotókban, szobrokban és videoinstallációkban megjelenő tartalmak látszatjellegét, melyeken belül többnyire a geg és a humor dominált. Fizikai kísérletek voltak ezek a tekintet, a látás társadalmi, individuális meghatározottságának feloldására és „megzavarására”. <\/p>\r\n Az épített, mesterséges térben készült fotók központi szereplője az ember, aki szubjektum jellegétől megfosztva mimika nélkül, mereven, kifejezéstelen arccal tekint a kamerába. A mesterkélt merevség azonban csak a modellizált táj tökéletes csendjét hivatott erősíteni. A szépen vasalt ruha, a feszesen épített sátor, a makett táj plasztikus struktúrája adja Gerhes Gábor Bizonytalan kimenetelű cselekedet rögzítése<\/em> című fotójának különös hangulatát. A ‘Lego Tirol’ (szabad asszociáció) egyik lehetséges építési módjának illusztrációja a munka, ahol az egymás mellé állított mesterséges és organikus elemek bizonytalan aránya miatt az organikus plasztikusabbá, a műanyag élőbbé válik, szürreális textúrát idézve elő. Déri Ágoston Hétköznapi elégtétel<\/em> című sorozatának fej nélküli torzók a szereplői, objektummá lefokozott, hűtőszekrény vagy fogas mellé rendelt szemléltető eszközök. A fotókon szereplő szubjektumokra így nem mint individuumokra nézzünk, inkább az emberi megismerés tárgyává lesznek, a cselekvés puszta eszközévé: az ábrázolt így elszakad valós voltától és látszatszerűvé lesz. A szépen konstruált fikció vágyat ébreszt bennünk, hogy atomjainkra essünk szét, és újra felépülve a képben bóklásszunk szabadon. <\/p>\r\n Témáját tekintve a kiállítás következő képtípusa a természetes környezettel operál. A természetbe olyan mesterséges tárgyakat helyez, vagy olyan képtelen szituációkat jelenít meg abban, melyek attól teljesen idegenek. Erdős Gábor munkái is a megszokott, a tekintetnek már semmi újat nem mutató városi környezet állóvizét kavarják fel. Ahol eddig csukott szemmel is végig tudtunk volna menni, ott most váratlan események történnek. A Befejezetlen múlt<\/em>ban<\/a> emberi vágyak várnak még beteljesülésre. Erdős bemutatja, hogy a lehetőségeinkhez képest miként elégíthetjük ki gyerekkori vágyainkat: síelés tavaszi kertben, úszás a Keletinél, lótartás a VII. kerületben; ilyen és ehhez hasonló gegek jellemzik a sorozatot. A technika nem tér el eredeti céljától, így a képi reprezentáció nem képes egy erősebb gondolat kimondására és a mű megreked a játékosság szintjén. <\/p>\r\n A káprázat pillanatnyi zavara ejt rabul egy Vidéki kirándulás<\/em> (Gyenis)<\/a> dokumentációja során, amikor azt hisszük, hogy óriás katicákat láttunk barlangászás közben, holott csak a cseppkövek változtak gigantikus répákká. A fotósorozat elbizonytalanítja a valóság észlelését, a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelöl. Gyenis Tibor leegyszerűsített, stilizált tárgyakkal operál pszeudo tájain, amely minták ugyan a természetből vettek, azóta azonban ipari formatervezés, fröccsöntés és csomagolástechnika tette őket a másolat másolatává. <\/p>\r\n A kiállított fotókon háttérbe szorul a fotográfia egyik jellemző tulajdonsága, az ti., hogy csupán egy pillanatot rögzítene. A pillanatfotó technikájának álcája mögött pontosan megszerkesztett fotókat látunk merev kontextusokkal. Struktúrájuk, kompozíciós szerkesztettségük azonban mértani pontossággal kiszámolt befogadói élményre épít. Az egyéni relációnak, a szabad asszociációnak helyet engednek, a puszta hangulatnál azonban sokkal többet nyújtanak, pontos, tisztán érthető narratívákban szólnak. <\/p>\r\n A szobrok\/objektek is a narráció mentén haladnak, a mindenkiben közöset próbálják megragadni. Egyfajta kollektív emlékezetet előhívva mesélnek Szász György<\/a> objektjei is. Az unalmas iskolai órák pad- és órarendfirkáira reflektál az Írunk dolgozatot? <\/em>címet kapott (a nem túl precíz kivitelezés miatt azonban kevésbé megkapó) munka: grafittal a falra rajzolt hetirend-szójáték. A képet egy egyéni univerzumunkból is ismert klasszikus keret adja, melyen belül a képet a szöveg képezi, ez szakít el tapasztalati valóságunktól. M. néni ajtaja<\/em> című munkája egy a pillanatba merevedett mesélő gesztus lenne, ahol M. néni egy stilizált, játékos méh karakter betört méhviasz ablaka alatt kutatja gipsz okuláréján át a tettest. <\/p>\r\n
![Szabó Ádám<\/a> és Szabó Dezső munkáin keresztül), a látható dolgokban egyénenként változó faktorként feltűnő jelenséget kutatva, vagy új jelentésértelemmel felruházva azokat. Egymástól távol álló összekapcsolt képzetek adták a fotókban, szobrokban és videoinstallációkban megjelenő tartalmak látszatjellegét, melyeken belül többnyire a geg és a humor dominált. Fizikai kísérletek voltak ezek a tekintet, a látás társadalmi, individuális meghatározottságának feloldására és „megzavarására”. <\/p>\r\n Az épített, mesterséges térben készült fotók központi szereplője az ember, aki szubjektum jellegétől megfosztva mimika nélkül, mereven, kifejezéstelen arccal tekint a kamerába. A mesterkélt merevség azonban csak a modellizált táj tökéletes csendjét hivatott erősíteni. A szépen vasalt ruha, a feszesen épített sátor, a makett táj plasztikus struktúrája adja Gerhes Gábor Bizonytalan kimenetelű cselekedet rögzítése<\/em> című fotójának különös hangulatát. A ‘Lego Tirol’ (szabad asszociáció) egyik lehetséges építési módjának illusztrációja a munka, ahol az egymás mellé állított mesterséges és organikus elemek bizonytalan aránya miatt az organikus plasztikusabbá, a műanyag élőbbé válik, szürreális textúrát idézve elő. Déri Ágoston Hétköznapi elégtétel<\/em> című sorozatának fej nélküli torzók a szereplői, objektummá lefokozott, hűtőszekrény vagy fogas mellé rendelt szemléltető eszközök. A fotókon szereplő szubjektumokra így nem mint individuumokra nézzünk, inkább az emberi megismerés tárgyává lesznek, a cselekvés puszta eszközévé: az ábrázolt így elszakad valós voltától és látszatszerűvé lesz. A szépen konstruált fikció vágyat ébreszt bennünk, hogy atomjainkra essünk szét, és újra felépülve a képben bóklásszunk szabadon. <\/p>\r\n Témáját tekintve a kiállítás következő képtípusa a természetes környezettel operál. A természetbe olyan mesterséges tárgyakat helyez, vagy olyan képtelen szituációkat jelenít meg abban, melyek attól teljesen idegenek. Erdős Gábor munkái is a megszokott, a tekintetnek már semmi újat nem mutató városi környezet állóvizét kavarják fel. Ahol eddig csukott szemmel is végig tudtunk volna menni, ott most váratlan események történnek. A Befejezetlen múlt<\/em>ban<\/a> emberi vágyak várnak még beteljesülésre. Erdős bemutatja, hogy a lehetőségeinkhez képest miként elégíthetjük ki gyerekkori vágyainkat: síelés tavaszi kertben, úszás a Keletinél, lótartás a VII. kerületben; ilyen és ehhez hasonló gegek jellemzik a sorozatot. A technika nem tér el eredeti céljától, így a képi reprezentáció nem képes egy erősebb gondolat kimondására és a mű megreked a játékosság szintjén. <\/p>\r\n A káprázat pillanatnyi zavara ejt rabul egy Vidéki kirándulás<\/em> (Gyenis)<\/a> dokumentációja során, amikor azt hisszük, hogy óriás katicákat láttunk barlangászás közben, holott csak a cseppkövek változtak gigantikus répákká. A fotósorozat elbizonytalanítja a valóság észlelését, a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelöl. Gyenis Tibor leegyszerűsített, stilizált tárgyakkal operál pszeudo tájain, amely minták ugyan a természetből vettek, azóta azonban ipari formatervezés, fröccsöntés és csomagolástechnika tette őket a másolat másolatává. <\/p>\r\n A kiállított fotókon háttérbe szorul a fotográfia egyik jellemző tulajdonsága, az ti., hogy csupán egy pillanatot rögzítene. A pillanatfotó technikájának álcája mögött pontosan megszerkesztett fotókat látunk merev kontextusokkal. Struktúrájuk, kompozíciós szerkesztettségük azonban mértani pontossággal kiszámolt befogadói élményre épít. Az egyéni relációnak, a szabad asszociációnak helyet engednek, a puszta hangulatnál azonban sokkal többet nyújtanak, pontos, tisztán érthető narratívákban szólnak. <\/p>\r\n A szobrok\/objektek is a narráció mentén haladnak, a mindenkiben közöset próbálják megragadni. Egyfajta kollektív emlékezetet előhívva mesélnek Szász György<\/a> objektjei is. Az unalmas iskolai órák pad- és órarendfirkáira reflektál az Írunk dolgozatot? <\/em>címet kapott (a nem túl precíz kivitelezés miatt azonban kevésbé megkapó) munka: grafittal a falra rajzolt hetirend-szójáték. A képet egy egyéni univerzumunkból is ismert klasszikus keret adja, melyen belül a képet a szöveg képezi, ez szakít el tapasztalati valóságunktól. M. néni ajtaja<\/em> című munkája egy a pillanatba merevedett mesélő gesztus lenne, ahol M. néni egy stilizált, játékos méh karakter betört méhviasz ablaka alatt kutatja gipsz okuláréján át a tettest. <\/p>\r\n Az Előd Ágnes gipsz Önarckép<\/em>ei<\/a> közé illesztett Pókember maszk (az egészbe bele nem illő igazán zavaró részlet), vagy az egészet átértelmező apró változás Uglár Csaba Szituáció<\/em> című munkáin mind egyfajta bátor próbálkozás a manapság nálunk is oly nagy hatású amerikai popszürrealizmusnak vagy lowbrow művészetnek keresztelt stílussal. A Los Angelesben virágzó lowbrow műfajban a gyerekkor és a játékok újfajta használati módja fedezhető fel. Képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősök, vagy a művész által kreált karakterek kontextusukból, valóságukból kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre ironikusan reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon. A kínai szuvenír Buddhán tett apró változtatás (Uglár munkája), a legyezős Buddhát azonnal vidáman pingpongozó emberré változtatja, ahogy a „több ezer éves agyagedényre” festett anime hőse is a játékszerű valóság komolyságát hangsúlyozza. Ez a közelítésmód látványos ugyan, sokan vitatják azonban képzőművészeti létjogosultságát, mert történetiségét és narratíváját, hagyományait és technikáját a tömegkultúrából meríti, ami a magas kultúrából benne megjelenik, csupán reflexió. <\/p>\r\n A tér és az idő ellentmondásából eredő különös fizikai jelenséget az Ikerparadoxont,<\/em> videoinstallációval, képernyőről kifotózott sorozattal és kinetikus mozgást megjelenítő installációval kísérli meg ábrázolni Orbán György. A videó kép-szöveg diszharmóniájának, a fotók időben egymástól elcsúsztatott „iker” részletinek esetlegességét, az ikerparadoxont legszebben a lelassított idő észlelésének installációja jeleníti meg, mely lassú kinetikával, egy műanyagterítővel letakart asztalról leeső neon zöld műanyagpohár útvonalát rajzolja meg kimerevített 3 dimenziós, körbejárható „fotó” pillanatban. <\/p>\r\n A megismerés központú műalkotások „hagyományos” intermediális megközelítésével próbálkoznak a kiállításra beválogatott munkák. A bennük felbukkanó tartalmi kérdések úgy jelennek meg, ahogy azok valójában, tárgyiasult formájukban léteznek, mégis valami bizonytalansági faktor rejlik mögöttük. Ez a „konceptuális bizonytalanság” uralkodik a munkák nagy részén, háttérbe szorítva a fotónál és az installációnál is fontos tárgy és ábrázolás sejtető harmóniáját. A fotópapír, a videoszalag művészi médiumként való használata azonban, mintha kötelező jelleggel követné az intermédia akaratlanul is kijelölt határait, az információs társadalom kulturális szféráinak kritikáját, a tudományos művészi látásmód követését, a lezser interdiszciplinaritást. A legtöbb esetben működik a tárgyi világ és a természet idegensége, de néha mintha minden organikát a tárgyi világ szintjére fokoznának le, és ide-oda tántorognának köztük bizonytalanul. <\/p>\r\n Olyan kérdésekre keresik a választ a kiállított munkák, mint például, hogy egy külső szemlélő számára hogyan hatnak az új társadalmi jelenségek; hogyan ábrázolható az adott társadalomtól való elszakadás romantikus vágya egy oda nem illő elemmel; valamint, hogy az emberiséget a makrokozmosz szintjén érintő fizikai \/ biológiai felfedezések hogyan fordíthatók le a művészet nyelvére? A művek az észlelés megváltoztatásán mesterkednek, vagy megváltozott észlelések lehetséges aspektusait tárják fel előttünk, megint máskor a valós észlelés, a látott dolog valódiságának érzetét keltenék (lsd pl. Szabó Dezső jól ismert Terepgyakorlat<\/em>ának tengeralattjárója). Némelyek új valóságokat teremtenek, vagy látszat-valóságunkkal és hétköznapi fogalmakkal építkezve teremtenek jelölt és jelentés között új relációkat. Vannak dolgok, melyeket észreveszünk és vannak, amelyek elkerülik a figyelmünket, mert nem ismerünk magukra azokban. Ezek az egyedi leképeződések (mű\/alkotások) így, más oldalukról világítják meg számunkra a mindennapi jelenségeket. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Sárvári Zita A művészet látszata, a láttatás művészete Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630377,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400383","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400383"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630377"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400383"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400383"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400383"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}](\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/keptelen\/szaboadam.jpg\"){kind=link}
![Befejezetlen múlt<\/em>ban<\/a> emberi vágyak várnak még beteljesülésre. Erdős bemutatja, hogy a lehetőségeinkhez képest miként elégíthetjük ki gyerekkori vágyainkat: síelés tavaszi kertben, úszás a Keletinél, lótartás a VII. kerületben; ilyen és ehhez hasonló gegek jellemzik a sorozatot. A technika nem tér el eredeti céljától, így a képi reprezentáció nem képes egy erősebb gondolat kimondására és a mű megreked a játékosság szintjén. <\/p>\r\n A káprázat pillanatnyi zavara ejt rabul egy Vidéki kirándulás<\/em> (Gyenis)<\/a> dokumentációja során, amikor azt hisszük, hogy óriás katicákat láttunk barlangászás közben, holott csak a cseppkövek változtak gigantikus répákká. A fotósorozat elbizonytalanítja a valóság észlelését, a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelöl. Gyenis Tibor leegyszerűsített, stilizált tárgyakkal operál pszeudo tájain, amely minták ugyan a természetből vettek, azóta azonban ipari formatervezés, fröccsöntés és csomagolástechnika tette őket a másolat másolatává. <\/p>\r\n A kiállított fotókon háttérbe szorul a fotográfia egyik jellemző tulajdonsága, az ti., hogy csupán egy pillanatot rögzítene. A pillanatfotó technikájának álcája mögött pontosan megszerkesztett fotókat látunk merev kontextusokkal. Struktúrájuk, kompozíciós szerkesztettségük azonban mértani pontossággal kiszámolt befogadói élményre épít. Az egyéni relációnak, a szabad asszociációnak helyet engednek, a puszta hangulatnál azonban sokkal többet nyújtanak, pontos, tisztán érthető narratívákban szólnak. <\/p>\r\n A szobrok\/objektek is a narráció mentén haladnak, a mindenkiben közöset próbálják megragadni. Egyfajta kollektív emlékezetet előhívva mesélnek Szász György<\/a> objektjei is. Az unalmas iskolai órák pad- és órarendfirkáira reflektál az Írunk dolgozatot? <\/em>címet kapott (a nem túl precíz kivitelezés miatt azonban kevésbé megkapó) munka: grafittal a falra rajzolt hetirend-szójáték. A képet egy egyéni univerzumunkból is ismert klasszikus keret adja, melyen belül a képet a szöveg képezi, ez szakít el tapasztalati valóságunktól. M. néni ajtaja<\/em> című munkája egy a pillanatba merevedett mesélő gesztus lenne, ahol M. néni egy stilizált, játékos méh karakter betört méhviasz ablaka alatt kutatja gipsz okuláréján át a tettest. <\/p>\r\n Az Előd Ágnes gipsz Önarckép<\/em>ei<\/a> közé illesztett Pókember maszk (az egészbe bele nem illő igazán zavaró részlet), vagy az egészet átértelmező apró változás Uglár Csaba Szituáció<\/em> című munkáin mind egyfajta bátor próbálkozás a manapság nálunk is oly nagy hatású amerikai popszürrealizmusnak vagy lowbrow művészetnek keresztelt stílussal. A Los Angelesben virágzó lowbrow műfajban a gyerekkor és a játékok újfajta használati módja fedezhető fel. Képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősök, vagy a művész által kreált karakterek kontextusukból, valóságukból kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre ironikusan reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon. A kínai szuvenír Buddhán tett apró változtatás (Uglár munkája), a legyezős Buddhát azonnal vidáman pingpongozó emberré változtatja, ahogy a „több ezer éves agyagedényre” festett anime hőse is a játékszerű valóság komolyságát hangsúlyozza. Ez a közelítésmód látványos ugyan, sokan vitatják azonban képzőművészeti létjogosultságát, mert történetiségét és narratíváját, hagyományait és technikáját a tömegkultúrából meríti, ami a magas kultúrából benne megjelenik, csupán reflexió. <\/p>\r\n A tér és az idő ellentmondásából eredő különös fizikai jelenséget az Ikerparadoxont,<\/em> videoinstallációval, képernyőről kifotózott sorozattal és kinetikus mozgást megjelenítő installációval kísérli meg ábrázolni Orbán György. A videó kép-szöveg diszharmóniájának, a fotók időben egymástól elcsúsztatott „iker” részletinek esetlegességét, az ikerparadoxont legszebben a lelassított idő észlelésének installációja jeleníti meg, mely lassú kinetikával, egy műanyagterítővel letakart asztalról leeső neon zöld műanyagpohár útvonalát rajzolja meg kimerevített 3 dimenziós, körbejárható „fotó” pillanatban. <\/p>\r\n A megismerés központú műalkotások „hagyományos” intermediális megközelítésével próbálkoznak a kiállításra beválogatott munkák. A bennük felbukkanó tartalmi kérdések úgy jelennek meg, ahogy azok valójában, tárgyiasult formájukban léteznek, mégis valami bizonytalansági faktor rejlik mögöttük. Ez a „konceptuális bizonytalanság” uralkodik a munkák nagy részén, háttérbe szorítva a fotónál és az installációnál is fontos tárgy és ábrázolás sejtető harmóniáját. A fotópapír, a videoszalag művészi médiumként való használata azonban, mintha kötelező jelleggel követné az intermédia akaratlanul is kijelölt határait, az információs társadalom kulturális szféráinak kritikáját, a tudományos művészi látásmód követését, a lezser interdiszciplinaritást. A legtöbb esetben működik a tárgyi világ és a természet idegensége, de néha mintha minden organikát a tárgyi világ szintjére fokoznának le, és ide-oda tántorognának köztük bizonytalanul. <\/p>\r\n Olyan kérdésekre keresik a választ a kiállított munkák, mint például, hogy egy külső szemlélő számára hogyan hatnak az új társadalmi jelenségek; hogyan ábrázolható az adott társadalomtól való elszakadás romantikus vágya egy oda nem illő elemmel; valamint, hogy az emberiséget a makrokozmosz szintjén érintő fizikai \/ biológiai felfedezések hogyan fordíthatók le a művészet nyelvére? A művek az észlelés megváltoztatásán mesterkednek, vagy megváltozott észlelések lehetséges aspektusait tárják fel előttünk, megint máskor a valós észlelés, a látott dolog valódiságának érzetét keltenék (lsd pl. Szabó Dezső jól ismert Terepgyakorlat<\/em>ának tengeralattjárója). Némelyek új valóságokat teremtenek, vagy látszat-valóságunkkal és hétköznapi fogalmakkal építkezve teremtenek jelölt és jelentés között új relációkat. Vannak dolgok, melyeket észreveszünk és vannak, amelyek elkerülik a figyelmünket, mert nem ismerünk magukra azokban. Ezek az egyedi leképeződések (mű\/alkotások) így, más oldalukról világítják meg számunkra a mindennapi jelenségeket. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Sárvári Zita A művészet látszata, a láttatás művészete Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630377,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400383","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400383"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630377"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400383"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400383"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400383"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}](\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/keptelen\/erdos.jpg\"){kind=link}
![Vidéki kirándulás<\/em> (Gyenis)<\/a> dokumentációja során, amikor azt hisszük, hogy óriás katicákat láttunk barlangászás közben, holott csak a cseppkövek változtak gigantikus répákká. A fotósorozat elbizonytalanítja a valóság észlelését, a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelöl. Gyenis Tibor leegyszerűsített, stilizált tárgyakkal operál pszeudo tájain, amely minták ugyan a természetből vettek, azóta azonban ipari formatervezés, fröccsöntés és csomagolástechnika tette őket a másolat másolatává. <\/p>\r\n A kiállított fotókon háttérbe szorul a fotográfia egyik jellemző tulajdonsága, az ti., hogy csupán egy pillanatot rögzítene. A pillanatfotó technikájának álcája mögött pontosan megszerkesztett fotókat látunk merev kontextusokkal. Struktúrájuk, kompozíciós szerkesztettségük azonban mértani pontossággal kiszámolt befogadói élményre épít. Az egyéni relációnak, a szabad asszociációnak helyet engednek, a puszta hangulatnál azonban sokkal többet nyújtanak, pontos, tisztán érthető narratívákban szólnak. <\/p>\r\n A szobrok\/objektek is a narráció mentén haladnak, a mindenkiben közöset próbálják megragadni. Egyfajta kollektív emlékezetet előhívva mesélnek Szász György<\/a> objektjei is. Az unalmas iskolai órák pad- és órarendfirkáira reflektál az Írunk dolgozatot? <\/em>címet kapott (a nem túl precíz kivitelezés miatt azonban kevésbé megkapó) munka: grafittal a falra rajzolt hetirend-szójáték. A képet egy egyéni univerzumunkból is ismert klasszikus keret adja, melyen belül a képet a szöveg képezi, ez szakít el tapasztalati valóságunktól. M. néni ajtaja<\/em> című munkája egy a pillanatba merevedett mesélő gesztus lenne, ahol M. néni egy stilizált, játékos méh karakter betört méhviasz ablaka alatt kutatja gipsz okuláréján át a tettest. <\/p>\r\n Az Előd Ágnes gipsz Önarckép<\/em>ei<\/a> közé illesztett Pókember maszk (az egészbe bele nem illő igazán zavaró részlet), vagy az egészet átértelmező apró változás Uglár Csaba Szituáció<\/em> című munkáin mind egyfajta bátor próbálkozás a manapság nálunk is oly nagy hatású amerikai popszürrealizmusnak vagy lowbrow művészetnek keresztelt stílussal. A Los Angelesben virágzó lowbrow műfajban a gyerekkor és a játékok újfajta használati módja fedezhető fel. Képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősök, vagy a művész által kreált karakterek kontextusukból, valóságukból kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre ironikusan reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon. A kínai szuvenír Buddhán tett apró változtatás (Uglár munkája), a legyezős Buddhát azonnal vidáman pingpongozó emberré változtatja, ahogy a „több ezer éves agyagedényre” festett anime hőse is a játékszerű valóság komolyságát hangsúlyozza. Ez a közelítésmód látványos ugyan, sokan vitatják azonban képzőművészeti létjogosultságát, mert történetiségét és narratíváját, hagyományait és technikáját a tömegkultúrából meríti, ami a magas kultúrából benne megjelenik, csupán reflexió. <\/p>\r\n A tér és az idő ellentmondásából eredő különös fizikai jelenséget az Ikerparadoxont,<\/em> videoinstallációval, képernyőről kifotózott sorozattal és kinetikus mozgást megjelenítő installációval kísérli meg ábrázolni Orbán György. A videó kép-szöveg diszharmóniájának, a fotók időben egymástól elcsúsztatott „iker” részletinek esetlegességét, az ikerparadoxont legszebben a lelassított idő észlelésének installációja jeleníti meg, mely lassú kinetikával, egy műanyagterítővel letakart asztalról leeső neon zöld műanyagpohár útvonalát rajzolja meg kimerevített 3 dimenziós, körbejárható „fotó” pillanatban. <\/p>\r\n A megismerés központú műalkotások „hagyományos” intermediális megközelítésével próbálkoznak a kiállításra beválogatott munkák. A bennük felbukkanó tartalmi kérdések úgy jelennek meg, ahogy azok valójában, tárgyiasult formájukban léteznek, mégis valami bizonytalansági faktor rejlik mögöttük. Ez a „konceptuális bizonytalanság” uralkodik a munkák nagy részén, háttérbe szorítva a fotónál és az installációnál is fontos tárgy és ábrázolás sejtető harmóniáját. A fotópapír, a videoszalag művészi médiumként való használata azonban, mintha kötelező jelleggel követné az intermédia akaratlanul is kijelölt határait, az információs társadalom kulturális szféráinak kritikáját, a tudományos művészi látásmód követését, a lezser interdiszciplinaritást. A legtöbb esetben működik a tárgyi világ és a természet idegensége, de néha mintha minden organikát a tárgyi világ szintjére fokoznának le, és ide-oda tántorognának köztük bizonytalanul. <\/p>\r\n Olyan kérdésekre keresik a választ a kiállított munkák, mint például, hogy egy külső szemlélő számára hogyan hatnak az új társadalmi jelenségek; hogyan ábrázolható az adott társadalomtól való elszakadás romantikus vágya egy oda nem illő elemmel; valamint, hogy az emberiséget a makrokozmosz szintjén érintő fizikai \/ biológiai felfedezések hogyan fordíthatók le a művészet nyelvére? A művek az észlelés megváltoztatásán mesterkednek, vagy megváltozott észlelések lehetséges aspektusait tárják fel előttünk, megint máskor a valós észlelés, a látott dolog valódiságának érzetét keltenék (lsd pl. Szabó Dezső jól ismert Terepgyakorlat<\/em>ának tengeralattjárója). Némelyek új valóságokat teremtenek, vagy látszat-valóságunkkal és hétköznapi fogalmakkal építkezve teremtenek jelölt és jelentés között új relációkat. Vannak dolgok, melyeket észreveszünk és vannak, amelyek elkerülik a figyelmünket, mert nem ismerünk magukra azokban. Ezek az egyedi leképeződések (mű\/alkotások) így, más oldalukról világítják meg számunkra a mindennapi jelenségeket. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Sárvári Zita A művészet látszata, a láttatás művészete Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630377,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400383","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400383"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630377"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400383"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400383"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400383"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}](\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/keptelen\/gyenis.jpg\"){kind=link}
![Szász György<\/a> objektjei is. Az unalmas iskolai órák pad- és órarendfirkáira reflektál az Írunk dolgozatot? <\/em>címet kapott (a nem túl precíz kivitelezés miatt azonban kevésbé megkapó) munka: grafittal a falra rajzolt hetirend-szójáték. A képet egy egyéni univerzumunkból is ismert klasszikus keret adja, melyen belül a képet a szöveg képezi, ez szakít el tapasztalati valóságunktól. M. néni ajtaja<\/em> című munkája egy a pillanatba merevedett mesélő gesztus lenne, ahol M. néni egy stilizált, játékos méh karakter betört méhviasz ablaka alatt kutatja gipsz okuláréján át a tettest. <\/p>\r\n Az Előd Ágnes gipsz Önarckép<\/em>ei<\/a> közé illesztett Pókember maszk (az egészbe bele nem illő igazán zavaró részlet), vagy az egészet átértelmező apró változás Uglár Csaba Szituáció<\/em> című munkáin mind egyfajta bátor próbálkozás a manapság nálunk is oly nagy hatású amerikai popszürrealizmusnak vagy lowbrow művészetnek keresztelt stílussal. A Los Angelesben virágzó lowbrow műfajban a gyerekkor és a játékok újfajta használati módja fedezhető fel. Képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősök, vagy a művész által kreált karakterek kontextusukból, valóságukból kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre ironikusan reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon. A kínai szuvenír Buddhán tett apró változtatás (Uglár munkája), a legyezős Buddhát azonnal vidáman pingpongozó emberré változtatja, ahogy a „több ezer éves agyagedényre” festett anime hőse is a játékszerű valóság komolyságát hangsúlyozza. Ez a közelítésmód látványos ugyan, sokan vitatják azonban képzőművészeti létjogosultságát, mert történetiségét és narratíváját, hagyományait és technikáját a tömegkultúrából meríti, ami a magas kultúrából benne megjelenik, csupán reflexió. <\/p>\r\n A tér és az idő ellentmondásából eredő különös fizikai jelenséget az Ikerparadoxont,<\/em> videoinstallációval, képernyőről kifotózott sorozattal és kinetikus mozgást megjelenítő installációval kísérli meg ábrázolni Orbán György. A videó kép-szöveg diszharmóniájának, a fotók időben egymástól elcsúsztatott „iker” részletinek esetlegességét, az ikerparadoxont legszebben a lelassított idő észlelésének installációja jeleníti meg, mely lassú kinetikával, egy műanyagterítővel letakart asztalról leeső neon zöld műanyagpohár útvonalát rajzolja meg kimerevített 3 dimenziós, körbejárható „fotó” pillanatban. <\/p>\r\n A megismerés központú műalkotások „hagyományos” intermediális megközelítésével próbálkoznak a kiállításra beválogatott munkák. A bennük felbukkanó tartalmi kérdések úgy jelennek meg, ahogy azok valójában, tárgyiasult formájukban léteznek, mégis valami bizonytalansági faktor rejlik mögöttük. Ez a „konceptuális bizonytalanság” uralkodik a munkák nagy részén, háttérbe szorítva a fotónál és az installációnál is fontos tárgy és ábrázolás sejtető harmóniáját. A fotópapír, a videoszalag művészi médiumként való használata azonban, mintha kötelező jelleggel követné az intermédia akaratlanul is kijelölt határait, az információs társadalom kulturális szféráinak kritikáját, a tudományos művészi látásmód követését, a lezser interdiszciplinaritást. A legtöbb esetben működik a tárgyi világ és a természet idegensége, de néha mintha minden organikát a tárgyi világ szintjére fokoznának le, és ide-oda tántorognának köztük bizonytalanul. <\/p>\r\n Olyan kérdésekre keresik a választ a kiállított munkák, mint például, hogy egy külső szemlélő számára hogyan hatnak az új társadalmi jelenségek; hogyan ábrázolható az adott társadalomtól való elszakadás romantikus vágya egy oda nem illő elemmel; valamint, hogy az emberiséget a makrokozmosz szintjén érintő fizikai \/ biológiai felfedezések hogyan fordíthatók le a művészet nyelvére? A művek az észlelés megváltoztatásán mesterkednek, vagy megváltozott észlelések lehetséges aspektusait tárják fel előttünk, megint máskor a valós észlelés, a látott dolog valódiságának érzetét keltenék (lsd pl. Szabó Dezső jól ismert Terepgyakorlat<\/em>ának tengeralattjárója). Némelyek új valóságokat teremtenek, vagy látszat-valóságunkkal és hétköznapi fogalmakkal építkezve teremtenek jelölt és jelentés között új relációkat. Vannak dolgok, melyeket észreveszünk és vannak, amelyek elkerülik a figyelmünket, mert nem ismerünk magukra azokban. Ezek az egyedi leképeződések (mű\/alkotások) így, más oldalukról világítják meg számunkra a mindennapi jelenségeket. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Sárvári Zita A művészet látszata, a láttatás művészete Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630377,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400383","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400383"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630377"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400383"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400383"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400383"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}](\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/keptelen\/gerhesszasz.jpg\"){kind=link}
![Önarckép<\/em>ei<\/a> közé illesztett Pókember maszk (az egészbe bele nem illő igazán zavaró részlet), vagy az egészet átértelmező apró változás Uglár Csaba Szituáció<\/em> című munkáin mind egyfajta bátor próbálkozás a manapság nálunk is oly nagy hatású amerikai popszürrealizmusnak vagy lowbrow művészetnek keresztelt stílussal. A Los Angelesben virágzó lowbrow műfajban a gyerekkor és a játékok újfajta használati módja fedezhető fel. Képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősök, vagy a művész által kreált karakterek kontextusukból, valóságukból kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre ironikusan reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon. A kínai szuvenír Buddhán tett apró változtatás (Uglár munkája), a legyezős Buddhát azonnal vidáman pingpongozó emberré változtatja, ahogy a „több ezer éves agyagedényre” festett anime hőse is a játékszerű valóság komolyságát hangsúlyozza. Ez a közelítésmód látványos ugyan, sokan vitatják azonban képzőművészeti létjogosultságát, mert történetiségét és narratíváját, hagyományait és technikáját a tömegkultúrából meríti, ami a magas kultúrából benne megjelenik, csupán reflexió. <\/p>\r\n A tér és az idő ellentmondásából eredő különös fizikai jelenséget az Ikerparadoxont,<\/em> videoinstallációval, képernyőről kifotózott sorozattal és kinetikus mozgást megjelenítő installációval kísérli meg ábrázolni Orbán György. A videó kép-szöveg diszharmóniájának, a fotók időben egymástól elcsúsztatott „iker” részletinek esetlegességét, az ikerparadoxont legszebben a lelassított idő észlelésének installációja jeleníti meg, mely lassú kinetikával, egy műanyagterítővel letakart asztalról leeső neon zöld műanyagpohár útvonalát rajzolja meg kimerevített 3 dimenziós, körbejárható „fotó” pillanatban. <\/p>\r\n A megismerés központú műalkotások „hagyományos” intermediális megközelítésével próbálkoznak a kiállításra beválogatott munkák. A bennük felbukkanó tartalmi kérdések úgy jelennek meg, ahogy azok valójában, tárgyiasult formájukban léteznek, mégis valami bizonytalansági faktor rejlik mögöttük. Ez a „konceptuális bizonytalanság” uralkodik a munkák nagy részén, háttérbe szorítva a fotónál és az installációnál is fontos tárgy és ábrázolás sejtető harmóniáját. A fotópapír, a videoszalag művészi médiumként való használata azonban, mintha kötelező jelleggel követné az intermédia akaratlanul is kijelölt határait, az információs társadalom kulturális szféráinak kritikáját, a tudományos művészi látásmód követését, a lezser interdiszciplinaritást. A legtöbb esetben működik a tárgyi világ és a természet idegensége, de néha mintha minden organikát a tárgyi világ szintjére fokoznának le, és ide-oda tántorognának köztük bizonytalanul. <\/p>\r\n Olyan kérdésekre keresik a választ a kiállított munkák, mint például, hogy egy külső szemlélő számára hogyan hatnak az új társadalmi jelenségek; hogyan ábrázolható az adott társadalomtól való elszakadás romantikus vágya egy oda nem illő elemmel; valamint, hogy az emberiséget a makrokozmosz szintjén érintő fizikai \/ biológiai felfedezések hogyan fordíthatók le a művészet nyelvére? A művek az észlelés megváltoztatásán mesterkednek, vagy megváltozott észlelések lehetséges aspektusait tárják fel előttünk, megint máskor a valós észlelés, a látott dolog valódiságának érzetét keltenék (lsd pl. Szabó Dezső jól ismert Terepgyakorlat<\/em>ának tengeralattjárója). Némelyek új valóságokat teremtenek, vagy látszat-valóságunkkal és hétköznapi fogalmakkal építkezve teremtenek jelölt és jelentés között új relációkat. Vannak dolgok, melyeket észreveszünk és vannak, amelyek elkerülik a figyelmünket, mert nem ismerünk magukra azokban. Ezek az egyedi leképeződések (mű\/alkotások) így, más oldalukról világítják meg számunkra a mindennapi jelenségeket. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Sárvári Zita A művészet látszata, a láttatás művészete Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630377,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400383","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400383"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400383\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630377"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400383"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400383"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400383"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}](\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/keptelen\/elodagi.jpg\"){kind=link}