Untitled Document<\/title>\r\n<style type=\"text\/css\">\r\n\r\n<\/style>\r\n<\/head>\r\n\r\n<body>\r\nDékei Kriszta <\/p>\r\nA hitelesség elvesztése<\/p>\r\nKatarzyna Kozyra kiállítása <\/p>\r\n <\/p>\r\n A „világ egyik leghíresebb kortárs lengyel multimédia-művésze” menetközben valahogy elvesztette renoméját. Mindezt bárki megtapasztalhatja, ha végignézi Kozyrának a Lumúban bemutatott A művészetben az álmok valóra válnak <\/em>című projektjét – az áldokumentumfilmet, az egyik performansz során használt, Oskar Schlemmer ihlette geometrikus ruhakölteményeket és a majd 30 videomunkát. A kiállítás megtekintése után az is kijelenthető, hogy a 2003 végén elkezdett folyamatmű még nagy jóindulattal sem sorolható a női identitás kérdéseit feszegető alkotások körébe. Kozyra provokációi, meghökkentő performanszai ugyanis nem erről, még csak nem is az adott\/választott nemi identitás problémáiról, hanem leginkább viselkedési klisék, emberi szerepek tét nélküli próbálgatásairól „szólnak”. <\/p>\r\n A fő probléma mégis az, hogy a néha ugyan megcsillanó, de leginkább egy kaptafára készült művek mögül eltűnt az alkotói igazság, megszűnt a munkák feszessége. Kozyra látszólag szerepjátékokat játszik, melyekben úgy merül el, hogy negligálja a személyesen átélt jelenlét súlyos és komoly konzekvenciáit. Metódusa nemcsak abban hasonlít az álmok világához, hogy az egyszeri, egyetlen emberi élet szűkre szabott világa kitágul a bárki\/bármi lehetek következmények nélküli lehetőség-mátrixa felé, hanem abban is, hogy eme képzelgésekben másoknak (reális vagy képzeletbeli személyeknek) sosem osztanak lapokat; ők csupán irányítható bábok lehetnek az álmodozó kezében. A fantáziák materializálódása, színpadra és közönség elé állítása feltételezi, hogy az alkotó tudatában legyen cselekedetének – Kozyra azonban nem értelmez, hanem minden felelősséget elhárítva, amolyan álgyermeki módon elénk löki marionettfiguraként használt mellékszereplőit. <\/p>\r\n Pedig korábbi munkáinak legnagyobb erénye a kockázatok vállalása, a hitelesség volt – amiben nyilván nagy szerepe volt halálos betegségének. A Brémai muzsikusok című Grimm mese alapján elkészített, négy kitömött állatból (lóból, kutyából, macskából és kakasból) összeálló Állatpiramis <\/em>(1993) mellé az egyik lemészárlásra ítélt állat utolsó pillanatairól, a letaglózásról, a kibelezésről és a kitömésről készült videót állította; Manet Olimpia című festményének fotóinstallációként megvalósuló parafrázisában pedig maga feküdt a kórházi ágyra – sugárkezeléstől kopaszon (1996). <\/p>\r\n Élet és halál kapcsolatának költői feldolgozását a Tavaszi áldozat<\/em> (1999–2002) című videoinstallációban összegezte. Az Igor Sztravinszkij-balett Vaclav Nyizsinszkij-féle koreográfiájának rekonstrukciója alapján egyetlen részlet (a Kiválasztott) bonyolult kar- és lábtartásait, szédítő ütemű mozgássorait, ezt az archaikus törzsi rítust ültette át idős, meztelen és ál-genitáliákat viselő emberek „táncára”. A fázisfotók alapján létrejött áldozati szertartás felülemelkedik az időn, s áttetsző, vakító fehér síkká redukálja a teret – a múlandó emberi testek pedig megállíthatatlanul ropják az elmúlás előtti utolsó táncukat. Nincs megváltás, nincs egyéni identitás – csak a halál. A mű Kozyra pokoljárásának kegyetlen és igen erőteljes lenyomata is – egyfajta pogány áldozati ajándék a meggyógyult rákbetegtől. <\/p>\r\n Úgy tűnik, hogy saját életének visszaszerzése után Kozyra egyfajta légüres térbe került; hogy a megnyert csata éppen hogy elbizonytalanította volna. Mintha a „cél” elérése után leértékelődött volna maga a cél. Sok-sok másik életre vágyott, melyeket – lévén híres művész – a művészetben kívánt megélni. Ezek a protézisként funkcionáló, kifejezetten művi létállapotok jelennek meg A művészetben az álmok valóra válnak<\/em> fedőnevű munkákban, melyekhez Kozyra tanítómestereket választ. A nőiesség rejtelmeibe egy, a szerep külsőségeit tökéletesen ismerő berlini transzvesztita énekes, a két méter magas Gloria Viagra (alias Michel) vezeti be, míg a színpadi megjelenés iránti olthatatlan vágyához szükséges énektudás kibontását a varsói Maestróra (Grzegorz Pitułejre) bízza. Az operadíva és a femme fatale által használt kliséket kifejezetten művi, túljátszott szerepekben tobzódó, erősen exhibicionista emberektől lesi el. Csak a külsőségek érdeklik (s nem az, hogy Gloria megtanítsa arra, hogyan legyen önmaga), s ennek szellemében járja végig a Non so piú<\/em> összegfoglaló néven illetett tanulóév stációit (2004). A Figaro házasságából, Cherubino áriájából származó cím (Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit teszek…) valóban illik a tíz kis etűdre: láthatjuk, amint a Maestro egy tükör előtt pipiskedik, Kozyra Gloriával vásárol, műszempillát ragaszt, sminkel, kifesti magát Maria Callas-klónnak, látogatást tesz egy meleg bárban vagy Gloria fellépti helyének öltözőjében. <\/p>\r\n Mindezt – a rettentően „érdekfeszítő” filmecskéket összefoglaló zanza-klip kivételével – a kiállítótértől fekete leplekkel elválasztott, rejszolókabinokra emlékeztető szobácskákban élvezhetjük végig. A kukkoldákra hajazó tévészobákban valódi 18 éven felüli anyag is látható – kissé öncélúan. Kozyrát korábban is izgatta az a világ, amely rejtve marad az ellenkező neműek számára – így 1999-ben műpéniszt ragasztva és rejtett kamerával behatolt egy budapesti gőzfürdő férfi részlegébe –, most viszont leselkedése és „tényfeltárása” majdhogynem okafogyottá válik. A homoszexuálisok számára üzemelő pornóklub vendégei ugyanis olyan önfeledten dokumentálják (fénykép, mobiltelefon és videó segítségével) a fellépő fiatalemberek egymás közötti nemi akcióit, illetve a közönségnek is átengedett, kézbe és szájba vehető szerszámokkal végzett interakciókat, hogy úgy tűnik, mindebben semmi lepleznivalót nem találnak. (Nőként pedig rádöbbenhetünk arra, hogy a heteroszexuális pornográfia sztereotípiái nem nagyon különböznek a gay culture-ben gyakorolt pózoktól, másként: egy spricc-party orális dolgozójának sem kell feltétlenül nőnek lennie.) Ja, sok dolgok vannak földön, s égen. <\/p>\r\n Kozyra androgén, kisfiús testalkata lehetővé teszi, hogy színpadon, közönség előtt előadott performanszaiban szabadon mozogjon a nemek között. Míg a Gloria Viagra születésnapi ünnepségén (2005) előadott, nagy ovációval fogadott sztriptízt női ruhában kezdi, majd az egy szál semmihez érve csak egy levehető, az akció után a retiküljébe hajított műfasz marad, a férfiöltözőben ugrabugráló pomponlány csak akkor kelti fel a sportolók érdeklődését, amikor műpénisszel pillantják meg (2006). <\/p>\r\n A Kasztrált <\/em>túlzásokban gazdag, egyébként meleg közönség előtt előadott jelenetében a barokk női ruhából kibújva fiatal fiúvá változik, s miközben Schubert Ave Mariáját énekli, gumiból készült hímtagját ollóval, nagy művérzés közepette eltávolítják (2006). Kozyra nagy biztonsággal játszik a kulturális utalásokkal (hiszen egészen a XVIII. századig kasztrált férfiak énekelték az operák női szerepeit), gyakran adja elő a Varázsfuvolából az Éj királynője áriáját – a klasszikus elemek felhasználása azonban inkább az ötletek hiányát, mint az invenciózus interpretációt jelzi. <\/p>\r\n Legtöbb munkájában azonban egy-egy női sztereotípiát jelenít meg: láthatjuk mint az igazi nő (Gloria Viagra) klónját, mint operadívát (Énekóra<\/em>, 2004), mint <a href=\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/kozyra\/kozyra_wt3.jpg\">habos-babos<\/a> Hófehérkét (<a href=\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/kozyra\/kozyra_wt2.jpg\">Téli mese<\/a><\/em>, 2005), mint szent szüzet (<a href=\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/kozyra\/kozyra_madonna.jpg\">Pelagói Madonna<\/a><\/em>, 2005) és mint korbácsos dominát (Megjelenés Lou Salome alakjában<\/em>, 2005). Ez utóbbi egy fényképen alapul, melyen a független és érzékeny, a férfiak általi kisajátításnak mindig ellenálló, de a fantáziadús költők, írók számára roppant inspiratív Lou Salomé látható Paul Reé és Friedrich Nietzsche társaságában – egy kis korbáccsal a kezében. Kozyra Reé helyébe Rilkét helyezte (ő is nagyon közel állt Saloméhoz), majd a férfiak arcvonásait utánzó kutyamaszkokat készített. Míg a művészt tanítója, a Maestro szinte szadista módon gyötörte, itt megfordulnak a szerepek: a Salomé bőrébe bújt Kozyra egzecíroztatja a kutyaként viselkedő, négy lábon futkározó és ugató férfi-ebeket. Amellett, hogy a jelenetnek van egy könnyű bája, az is a feminista olvasat ellen szól, hogy Kozyra valójában azt a függő viszonyt kívánja itt megfordítani, amely két tanítómesteréhez fűzi. Miután exhibicionizmusukat maximálisan kihasználta, s némileg etikátlan módon belevetette őket a személyes, művészi érvényesülésben vívott – egyébként cseppet sem küzdelmes, hiszen rangos galériák és kiállítótermek által pártfogolt – harcába, most a projekttel együtt lassan le kíván számolni velük is. Filmtervében (Nyári mese<\/em>, 2007) erről így számol be: „Össze vagyok kötözve és ragtapasszal a székhez ragasztva. Végig kell néznem, ahogy a törpék darabokra fűrészelik a Maestrót, akiről kiderül, hogy fából van, mert közben levágják a falábát… A csonkjai rángatóznak, leesik a kézfeje, az alkarja, végül a feje is… Gloriát is szétfűrészelik, róla is lefűrészelnek mindent, végül a fejét… Ezek után kiengednek.” <\/p>\r\n Kozyra azonban nemcsak tanítómestereit manipulálja. Felhasználja a törpéket, mint a kasztrált, a fejlődésben megrekedt férfiak szimbólumát. Egy csoportos kiállítás (The Impossible Theatre) résztvevőjeként saját, külön helyet és közönséget biztosít magának: minden órában egyszer mint éneklő kakukk-hölgy lép ki egy házikóból a bécsi Kunshalle lépcsőjére (Fassadenconcerto<\/em>, 2005). Megkísérli a kereskedelmi galériákat is becserkészni: a 2006-os Berlini Biennálén saját műveit reklámozó törpékkel kíván fizetés nélkül publicitáshoz jutni, de rövid úton kipenderítik (Midget Gallery<\/em>). Ott, ahol a pénz beszél, nem köszönti tapsvihar az extravagáns különutasokat, ellentétben a művészeti intézményrendszerrel, amely szinte teljesen aláfekszik a provokatív gesztusoknak – mint ezt a Pomponlány<\/em> klipjében láthatjuk, melyben ott danolászik lelkesen a varsói Zachęta igazgatósága és kurátor hölgyei. A közönséget pedig azzal gyötri, hogy az alig fél tucat jó mű mellett súlytalan, összeszedetlen és hiteltelen alkotásokat termel. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Untitled Document Dékei Kriszta A hitelesség elvesztése Katarzyna Kozyra kiállítása A „világ egyik leghíresebb kortárs lengyel multimédia-művésze” menetközben valahogy elvesztette renoméját. Mindezt bárki megtapasztalhatja, ha végignézi Kozyrának a Lumúban bemutatott A művészetben az álmok valóra válnak című projektjét – az áldokumentumfilmet, az egyik performansz során használt, Oskar Schlemmer ihlette geometrikus ruhakölteményeket és a majd […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630468,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400521","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400521","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400521"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400521\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630468"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400521"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400521"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400521"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}

{"id":400521,"date":"2007-10-23T22:00:00","date_gmt":"2007-10-23T22:00:00","guid":{"rendered":"https:\/\/exindex.hu\/?p=400521"},"modified":"2007-10-23T22:00:00","modified_gmt":"2007-10-23T22:00:00","slug":"a-hitelesseg-elvesztese","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/kritika\/a-hitelesseg-elvesztese\/","title":{"rendered":"A hiteless\u00e9g elveszt\u00e9se"},"content":{"rendered":"\r\n\r\n\r\n\r\nUntitled Document<\/title>\r\n<style type=\"text\/css\">\r\n\r\n<\/style>\r\n<\/head>\r\n\r\n<body>\r\nDékei Kriszta <\/p>\r\nA hitelesség elvesztése<\/p>\r\nKatarzyna Kozyra kiállítása <\/p>\r\n <\/p>\r\n A „világ egyik leghíresebb kortárs lengyel multimédia-művésze” menetközben valahogy elvesztette renoméját. Mindezt bárki megtapasztalhatja, ha végignézi Kozyrának a Lumúban bemutatott A művészetben az álmok valóra válnak <\/em>című projektjét – az áldokumentumfilmet, az egyik performansz során használt, Oskar Schlemmer ihlette geometrikus ruhakölteményeket és a majd 30 videomunkát. A kiállítás megtekintése után az is kijelenthető, hogy a 2003 végén elkezdett folyamatmű még nagy jóindulattal sem sorolható a női identitás kérdéseit feszegető alkotások körébe. Kozyra provokációi, meghökkentő performanszai ugyanis nem erről, még csak nem is az adott\/választott nemi identitás problémáiról, hanem leginkább viselkedési klisék, emberi szerepek tét nélküli próbálgatásairól „szólnak”. <\/p>\r\n A fő probléma mégis az, hogy a néha ugyan megcsillanó, de leginkább egy kaptafára készült művek mögül eltűnt az alkotói igazság, megszűnt a munkák feszessége. Kozyra látszólag szerepjátékokat játszik, melyekben úgy merül el, hogy negligálja a személyesen átélt jelenlét súlyos és komoly konzekvenciáit. Metódusa nemcsak abban hasonlít az álmok világához, hogy az egyszeri, egyetlen emberi élet szűkre szabott világa kitágul a bárki\/bármi lehetek következmények nélküli lehetőség-mátrixa felé, hanem abban is, hogy eme képzelgésekben másoknak (reális vagy képzeletbeli személyeknek) sosem osztanak lapokat; ők csupán irányítható bábok lehetnek az álmodozó kezében. A fantáziák materializálódása, színpadra és közönség elé állítása feltételezi, hogy az alkotó tudatában legyen cselekedetének – Kozyra azonban nem értelmez, hanem minden felelősséget elhárítva, amolyan álgyermeki módon elénk löki marionettfiguraként használt mellékszereplőit. <\/p>\r\n Pedig korábbi munkáinak legnagyobb erénye a kockázatok vállalása, a hitelesség volt – amiben nyilván nagy szerepe volt halálos betegségének. A Brémai muzsikusok című Grimm mese alapján elkészített, négy kitömött állatból (lóból, kutyából, macskából és kakasból) összeálló Állatpiramis <\/em>(1993) mellé az egyik lemészárlásra ítélt állat utolsó pillanatairól, a letaglózásról, a kibelezésről és a kitömésről készült videót állította; Manet Olimpia című festményének fotóinstallációként megvalósuló parafrázisában pedig maga feküdt a kórházi ágyra – sugárkezeléstől kopaszon (1996). <\/p>\r\n Élet és halál kapcsolatának költői feldolgozását a Tavaszi áldozat<\/em> (1999–2002) című videoinstallációban összegezte. Az Igor Sztravinszkij-balett Vaclav Nyizsinszkij-féle koreográfiájának rekonstrukciója alapján egyetlen részlet (a Kiválasztott) bonyolult kar- és lábtartásait, szédítő ütemű mozgássorait, ezt az archaikus törzsi rítust ültette át idős, meztelen és ál-genitáliákat viselő emberek „táncára”. A fázisfotók alapján létrejött áldozati szertartás felülemelkedik az időn, s áttetsző, vakító fehér síkká redukálja a teret – a múlandó emberi testek pedig megállíthatatlanul ropják az elmúlás előtti utolsó táncukat. Nincs megváltás, nincs egyéni identitás – csak a halál. A mű Kozyra pokoljárásának kegyetlen és igen erőteljes lenyomata is – egyfajta pogány áldozati ajándék a meggyógyult rákbetegtől. <\/p>\r\n Úgy tűnik, hogy saját életének visszaszerzése után Kozyra egyfajta légüres térbe került; hogy a megnyert csata éppen hogy elbizonytalanította volna. Mintha a „cél” elérése után leértékelődött volna maga a cél. Sok-sok másik életre vágyott, melyeket – lévén híres művész – a művészetben kívánt megélni. Ezek a protézisként funkcionáló, kifejezetten művi létállapotok jelennek meg A művészetben az álmok valóra válnak<\/em> fedőnevű munkákban, melyekhez Kozyra tanítómestereket választ. A nőiesség rejtelmeibe egy, a szerep külsőségeit tökéletesen ismerő berlini transzvesztita énekes, a két méter magas Gloria Viagra (alias Michel) vezeti be, míg a színpadi megjelenés iránti olthatatlan vágyához szükséges énektudás kibontását a varsói Maestróra (Grzegorz Pitułejre) bízza. Az operadíva és a femme fatale által használt kliséket kifejezetten művi, túljátszott szerepekben tobzódó, erősen exhibicionista emberektől lesi el. Csak a külsőségek érdeklik (s nem az, hogy Gloria megtanítsa arra, hogyan legyen önmaga), s ennek szellemében járja végig a Non so piú<\/em> összegfoglaló néven illetett tanulóév stációit (2004). A Figaro házasságából, Cherubino áriájából származó cím (Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit teszek…) valóban illik a tíz kis etűdre: láthatjuk, amint a Maestro egy tükör előtt pipiskedik, Kozyra Gloriával vásárol, műszempillát ragaszt, sminkel, kifesti magát Maria Callas-klónnak, látogatást tesz egy meleg bárban vagy Gloria fellépti helyének öltözőjében. <\/p>\r\n Mindezt – a rettentően „érdekfeszítő” filmecskéket összefoglaló zanza-klip kivételével – a kiállítótértől fekete leplekkel elválasztott, rejszolókabinokra emlékeztető szobácskákban élvezhetjük végig. A kukkoldákra hajazó tévészobákban valódi 18 éven felüli anyag is látható – kissé öncélúan. Kozyrát korábban is izgatta az a világ, amely rejtve marad az ellenkező neműek számára – így 1999-ben műpéniszt ragasztva és rejtett kamerával behatolt egy budapesti gőzfürdő férfi részlegébe –, most viszont leselkedése és „tényfeltárása” majdhogynem okafogyottá válik. A homoszexuálisok számára üzemelő pornóklub vendégei ugyanis olyan önfeledten dokumentálják (fénykép, mobiltelefon és videó segítségével) a fellépő fiatalemberek egymás közötti nemi akcióit, illetve a közönségnek is átengedett, kézbe és szájba vehető szerszámokkal végzett interakciókat, hogy úgy tűnik, mindebben semmi lepleznivalót nem találnak. (Nőként pedig rádöbbenhetünk arra, hogy a heteroszexuális pornográfia sztereotípiái nem nagyon különböznek a gay culture-ben gyakorolt pózoktól, másként: egy spricc-party orális dolgozójának sem kell feltétlenül nőnek lennie.) Ja, sok dolgok vannak földön, s égen. <\/p>\r\n Kozyra androgén, kisfiús testalkata lehetővé teszi, hogy színpadon, közönség előtt előadott performanszaiban szabadon mozogjon a nemek között. Míg a Gloria Viagra születésnapi ünnepségén (2005) előadott, nagy ovációval fogadott sztriptízt női ruhában kezdi, majd az egy szál semmihez érve csak egy levehető, az akció után a retiküljébe hajított műfasz marad, a férfiöltözőben ugrabugráló pomponlány csak akkor kelti fel a sportolók érdeklődését, amikor műpénisszel pillantják meg (2006). <\/p>\r\n A Kasztrált <\/em>túlzásokban gazdag, egyébként meleg közönség előtt előadott jelenetében a barokk női ruhából kibújva fiatal fiúvá változik, s miközben Schubert Ave Mariáját énekli, gumiból készült hímtagját ollóval, nagy művérzés közepette eltávolítják (2006). Kozyra nagy biztonsággal játszik a kulturális utalásokkal (hiszen egészen a XVIII. századig kasztrált férfiak énekelték az operák női szerepeit), gyakran adja elő a Varázsfuvolából az Éj királynője áriáját – a klasszikus elemek felhasználása azonban inkább az ötletek hiányát, mint az invenciózus interpretációt jelzi. <\/p>\r\n Legtöbb munkájában azonban egy-egy női sztereotípiát jelenít meg: láthatjuk mint az igazi nő (Gloria Viagra) klónját, mint operadívát (Énekóra<\/em>, 2004), mint <a href=\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/kozyra\/kozyra_wt3.jpg\">habos-babos<\/a> Hófehérkét (<a href=\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/kozyra\/kozyra_wt2.jpg\">Téli mese<\/a><\/em>, 2005), mint szent szüzet (<a href=\"\/wp-content\/uploads\/images\/kritika\/kozyra\/kozyra_madonna.jpg\">Pelagói Madonna<\/a><\/em>, 2005) és mint korbácsos dominát (Megjelenés Lou Salome alakjában<\/em>, 2005). Ez utóbbi egy fényképen alapul, melyen a független és érzékeny, a férfiak általi kisajátításnak mindig ellenálló, de a fantáziadús költők, írók számára roppant inspiratív Lou Salomé látható Paul Reé és Friedrich Nietzsche társaságában – egy kis korbáccsal a kezében. Kozyra Reé helyébe Rilkét helyezte (ő is nagyon közel állt Saloméhoz), majd a férfiak arcvonásait utánzó kutyamaszkokat készített. Míg a művészt tanítója, a Maestro szinte szadista módon gyötörte, itt megfordulnak a szerepek: a Salomé bőrébe bújt Kozyra egzecíroztatja a kutyaként viselkedő, négy lábon futkározó és ugató férfi-ebeket. Amellett, hogy a jelenetnek van egy könnyű bája, az is a feminista olvasat ellen szól, hogy Kozyra valójában azt a függő viszonyt kívánja itt megfordítani, amely két tanítómesteréhez fűzi. Miután exhibicionizmusukat maximálisan kihasználta, s némileg etikátlan módon belevetette őket a személyes, művészi érvényesülésben vívott – egyébként cseppet sem küzdelmes, hiszen rangos galériák és kiállítótermek által pártfogolt – harcába, most a projekttel együtt lassan le kíván számolni velük is. Filmtervében (Nyári mese<\/em>, 2007) erről így számol be: „Össze vagyok kötözve és ragtapasszal a székhez ragasztva. Végig kell néznem, ahogy a törpék darabokra fűrészelik a Maestrót, akiről kiderül, hogy fából van, mert közben levágják a falábát… A csonkjai rángatóznak, leesik a kézfeje, az alkarja, végül a feje is… Gloriát is szétfűrészelik, róla is lefűrészelnek mindent, végül a fejét… Ezek után kiengednek.” <\/p>\r\n Kozyra azonban nemcsak tanítómestereit manipulálja. Felhasználja a törpéket, mint a kasztrált, a fejlődésben megrekedt férfiak szimbólumát. Egy csoportos kiállítás (The Impossible Theatre) résztvevőjeként saját, külön helyet és közönséget biztosít magának: minden órában egyszer mint éneklő kakukk-hölgy lép ki egy házikóból a bécsi Kunshalle lépcsőjére (Fassadenconcerto<\/em>, 2005). Megkísérli a kereskedelmi galériákat is becserkészni: a 2006-os Berlini Biennálén saját műveit reklámozó törpékkel kíván fizetés nélkül publicitáshoz jutni, de rövid úton kipenderítik (Midget Gallery<\/em>). Ott, ahol a pénz beszél, nem köszönti tapsvihar az extravagáns különutasokat, ellentétben a művészeti intézményrendszerrel, amely szinte teljesen aláfekszik a provokatív gesztusoknak – mint ezt a Pomponlány<\/em> klipjében láthatjuk, melyben ott danolászik lelkesen a varsói Zachęta igazgatósága és kurátor hölgyei. A közönséget pedig azzal gyötri, hogy az alig fél tucat jó mű mellett súlytalan, összeszedetlen és hiteltelen alkotásokat termel. <\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"Untitled Document Dékei Kriszta A hitelesség elvesztése Katarzyna Kozyra kiállítása A „világ egyik leghíresebb kortárs lengyel multimédia-művésze” menetközben valahogy elvesztette renoméját. Mindezt bárki megtapasztalhatja, ha végignézi Kozyrának a Lumúban bemutatott A művészetben az álmok valóra válnak című projektjét – az áldokumentumfilmet, az egyik performansz során használt, Oskar Schlemmer ihlette geometrikus ruhakölteményeket és a majd […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630468,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400521","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400521","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400521"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400521\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630468"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400521"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400521"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400521"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}