{"id":400523,"date":"2007-10-25T22:00:00","date_gmt":"2007-10-25T22:00:00","guid":{"rendered":"https:\/\/exindex.hu\/?p=400523"},"modified":"2007-10-25T22:00:00","modified_gmt":"2007-10-25T22:00:00","slug":"a-lokalis-kontextus-foglyai","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/kritika\/a-lokalis-kontextus-foglyai\/","title":{"rendered":"A lok\u00e1lis kontextus foglyai"},"content":{"rendered":"
\r\n\r\n\r\n

 <\/p>\r\n

 <\/p>\r\n\r\n

Hogy az Ernst Múzeum október 12-én nyílt kiállításának címében miért nem szerepel a „határon túli” jelzős szerkezet, érthető. E kategóriát hosszú történeti pályafutása során mindig is olyan ambivalencia és terheltség jellemezte, amely napjainkban sajnos nemhogy oszlani, inkább sűrűsödni látszik. <\/p>\r\n

Az viszont kevésbé érthető, a kiállítás címadói miért gondolták, hogy a GPS-re (Global Positioning System) (1)<\/a> való hivatkozás semlegesíti a kiállítás létrejöttét, illetve a kurátori koncepciót is meghatározó geopolitikai szempontrendszert. A GPS ugyanis csak látszólag egy semleges pozicionáló rendszer. Nemcsak azért, mert valójában az amerikai hegemonikus és militarista törekvések operatív eszköze és metaforája, mondhatnánk, az amerikai origójú éter <\/em>gondolatát jeleníti meg, amelyet az európai államok már régóta próbálnak ellensúlyozni – például a Galileo műhold alternatív pozicionáló rendszerének fejlesztésével (2)<\/a> –, hanem amiatt is, mert az, hogy mit honnan nézünk és hol helyezünk el, pozíció- és perspektíva-, no meg történelemfüggő kérdés. <\/p>\r\n

A kiállítás esetében tehát találóbb lett volna például a PPS (Political Positioning System) metaforáját használni, amennyiben létrejöttét feltehetőleg politikai meggondolásoknak köszönheti. Erre nemcsak a Miniszterelnöki Hivatalnak alárendelt Égtájak Iroda szakmai partnerségéből lehet következtetni, hanem a koncepció – részint történelmi (lokális), másrészt pedig kortársművészeti (globális) szempontból – problematikus jellege is hangsúlyozza. <\/p>\r\n

Az első problémakörrel kapcsolatban induljunk ki abból, hogy Magyarország negatív nemzetállam. Azért negatív, mert míg a régiónkban mind a mai napig léteznek olyan országok és politikai áramlatok, amelyek a nemzetállam-álom megvalósításán munkálkodnak, Magyarország számára ez a kérdés a XX. század folyamán tragikus módon megoldódott: állampolgárainak bizonyos csoportját és kisebbségeinek túlnyomó részét az új határok megvonása folytán elvesztette, másik részét pedig maga tépte ki gyökerestül a magyar nemzetközösségből. Nagyszámú közösségek váltak a korabeli politikai igyekezet ellenére túliakká<\/em>, miközben más közösségeket ugyanaz a politikai akarat taszított megsemmisülésbe. Volt akinek magyarsága nem kellett, másokra pedig ellenkezőleg, paternalista arroganciával vetült e magyarságkép. Olyan közösség is volt, amelynek a túliság<\/em> időszakos megszűnése, a „felszabadítás” a kitaszítottságot és halált hozta el. Így tehát a magyar kultúra terét – mint azt a közélet jelene és múltja folyamatosan kiábrázolja – a kívülről és belülről kettősségének örökös konfliktusa, a kirekesztés és befogadás pszichotikus kontinuuma képezi. E tér neuralgikus pontjai teszik nemcsak a fenti jelzős szerkezetet, hanem a kiállítás alapállását is problematikussá, amit a címadásban megjelenő semleges térre való utalás képtelen feloldani. Bár a szervezők tudatosan megpróbálták e bonyolult pszichoszociális frusztrációt kikerülni, az alternatívakeresés nem tudta áttörni a kategorizálás történelmi és sajnálatos módon lokális logikáját, saját kontextusának túszává vált. Mert semleges tér nem létezik, mifelénk meg – a fentiek miatt – kiváltképpen nem. <\/p>\r\n

A jelenkori kulturális diskurzusok meghaladni látszanak a kívülről és belülről nézés logikáját, nemcsak az olyan gyökeresen megváltozott nemzetstruktúrákból fakadóan, amelyek nehány évtized leforgása alatt a jelenleg legnagyobb számú határon túli magyar közösségnél is számottevőbb kisebbségeket hoztak létre (például a németországi törökök), hanem a modernizmus és posztkolonializmus között (3)<\/a> fennálló kapcsolat felismerése és az ebből fakadó tanulságok levonása által is. Napjainkban ugyanis – mint azzal számos nyugat-európai ország politikai kultúrája szembesülni kényszerül – a kint és bent elvesztette a nemzetállamok korából fennmaradt relevanciáját, a kolonializmus és az azt követő bevándorláspolitika hatására a földrajzilag behatárolható nemzeti identitás helyébe a deterritorializálódott kulturális önazonosság fogalma lépett, amely alapvetően átalakította a kulturális – és ezen belül művészeti – diskurzusok alapkérdéseit. Nem működik tovább tehát az a homogénnek hitt kultúrából projektált egzotikus, kolonialista vagy paternalista identitáskép, amely például a „határon túli” jelzősszerkezetben rejtőzik, s amellyel a magyar közélet paramilitarista, székelyhimnuszos romantikával színesített sérülékeny közegéből kitekintve innenről és túlról is<\/em> nehéz azonosulni. Pontosabban lehetetlen. <\/p>\r\n

Ami tehát e kiállításból mindenekelőtt hiányzik, az a kiindulópont megkérdőjelezése, a kérdésfeltevés korrekciójára irányuló kísérlet, amely e közelítést megpróbálná egy átfogó képzőművészeti diskurzus részeként, magyarán európai módon kezelni. E hiány oka – de sajnos magyarázata nem – talán az esemény funkciója körül keresendő: kinek és miért volt fontos e kiállítás? – mely kérdés megválaszolását az olvasóra bízom. <\/p>\r\n

A két fenti, történelmi és kortársművészeti probléma tisztázatlansága folytán sajnos nemcsak a kimondatlanul is jelen levő jelzős szerkezet, hanem minden jószándéka ellenére a kurátori koncepció és a művek maguk is e lokális zárvány<\/em> általi instrumentalizáció áldozatává válnak. A válogatást három kurátor jegyzi, akik maguk is kiállító művészek: Bartha József, Németh Ilona, Szombathy Bálint<\/em> . Némi zavart okoz az a következetlenség, hogy e három, Magyarországon és nemzetközileg egyaránt ismert alkotó milyen alapon sorolódik az „ismeretlen szcéna” kategoriájába, olyan kiállító művészekkel együtt, mint Farkas Roland, Fekete Zsolt <\/em>vagy Juhász R. József <\/em>akik esetében e besorolás szintén erőltetett, hiszen számos alkalommal szerepeltek az ismert<\/em> szcénában. Ami viszont valóban ismeretlen, az sajnos az is marad: a környező országok multikulturális közege, azokkal a román, szlovák, szerb művészekkel és szellemi műhelyekkel együtt, akik és amelyek bár nem magyarok, kihagyhatatlan elemei annak a mifelénk ismeretlen multietnikus és interkulturális szcénának, amelyre Magyarországon – a fent említett okok miatt – nincsen példa. Megkockáztatnám, hogy a magyar művészetet az utóbbi évtizedekben övező magasfokú nemzetközi érdektelenség – amelynek a Magyar Pavilon friss velencei sikere örvendetes, de egyelőre egyedülálló ellenpéldája – is e hiánynak tudható be. (Mellesleg, ez utóbbi esetben is egy – másként ugyan, de – „határon túli” művész, Andreas Fogarasi<\/em> a díjazott.) <\/p>\r\n

A fentiekből adódóan tehát maga a kiállítás sajnálatos módon instrumentalizálja az egyébként sokszínű és változatos műveket, melyek nagyobb része explicit módon reflektál a földrajzi helyzetből adódó sajátosságokra, a szerb-magyar határsáv vonatból történő lepisilésének<\/a> ambivalens cinizmusával (Szombathy<\/em>), a lokális dohány és alkoholfogyasztás<\/a> kontextusának burleszkbe hajló ironikus tematizálása által (Bartha, Sebesi<\/em>) vagy a szociológiai adatok és a földi elektromágneses erőtér összefüggéseinek enigmatikus, kvázi-technikai képiségével (Miklósi<\/em>). Fekete Zsolt<\/em> neves korabeli tájképfotográfiák<\/a> alapján fényképez újra helyszíneket, a gesztus jól ismert, a hatás azonban nem marad el, a több mint százévnyi időtartam<\/a> képi mozdulatlansága lenyűgőző. A művek kisebbik része nem poziciónál, legalábbis geográfiailag nem, Farkas Roland óriási rendőregyenruhája<\/a> és cannabislevél sormintás design-javaslata rendőrautókhoz, vagy Juhász R. József<\/a> abszurdista akciófotónak<\/a> megértéséhez nem kell<\/a> lekérnünk a GPS-adatokat. <\/p>\r\n

A kiállítás egyik műve szándékolatlanul ugyan, de kontextusteremtő hatást fejtett ki. A publikus térbe tervezett, majd ott elszabadult mű ambivalens reakciókat váltott ki nemcsak a környék lakóiból, hanem a médiában is. Német Ilona<\/em> műve egy „társadalmi távolságot” mérő szociólógiai tesztkérdéssor publikus térbe helyezésén<\/a> alapul. A karakteréből adódóan szándékoltan és elkerülhetetlenül provokatív karakterű 24 táblát a múzeum szomszédságában húzódó Király utca lámpaoszlopaira rögzítették, ám még a megnyitó előtt – erőteljes lakossági tiltakozás eredményeként – hatóságilag el is távolítottak, jelenleg a múzeum bejárati folyósóján<\/a> láthatók, félúton az intézményes és publikus között<\/em>. A szociológiában Bogardus-skálaként ismert teszt egymás mellett élő etnikai közösségek egymáshoz való távolságát<\/a> hivatott mérni olyan direkt kérdésekkel, amelyek arra irányulnak, hogy a kérdezett elfogadná-e családtagnak (országa polgárának, szomszédnak, lakótársnak, stb.) valamely más, azonos térben élő etnikai közösség tagját? A csoportok meghatározása mindig helyi érvényű, ebben az esetben a négy kategória: határon túli magyar, roma, kínai és zsidó volt. A táblák eltávolítása kiemelt médiafigyelmet kapott, ám sajnos nem hangoztak el a mű és utóélete által közvetett módon feltett kérdések, amelyek nemcsak a túliság <\/em>mibenlétéhez, és e kiállítás alapkoncepciójának tisztázásához, hanem a nemzetközi kortársművészetben nagyon gyakori – Magyarországon ellenben ritka – publikus műalkotás morális státusának megértéséhez is közelebb vihettek volna. Álljon hát itt néhány e lehetséges kérdések közül: <\/p>\r\n

Semleges-e a publikus terünk, konkrét és kulturális értelemben egyaránt? Jó-e, hogy az, vagy nem az? Kinek a felelőssége, hogy az, vagy nem az? Ki és mikor fosztotta meg semlegességétől, vagy ruházta fel vele? Miként változik meg egy személyre szabott teszt (vagy kategória) relevanciája, ha e kérdésekre adható individuális válaszlehetőség, az egyéni döntés felelőssége kizárt? Számolniuk kell-e a publikus alkotásoknak (kiállításoknak) a kollektív emlékezet köztéri – láthatatlan bár, de jelenlevő – érzékeny tereivel? Illetékes-e a művészet a történelmi emlékezetben létező nem-semleges terek konkrét vagy áttételes birtokbavételére és tematizálására? Átadhatók és univerzalizálhatók-e a kisebbségi tapasztalatok? <\/em><\/p>\r\n

A fenti kérdések érvényessége nemcsak az idézett műre, hanem a kiállításra magára, illetve kultúraszemléletünkre is kiterjeszthető, és sem a GPS, de még az európai Galileo sem fogja tudni soha megválaszolni. Az a kiállításon található számítógép sem sokat segít<\/a>, amelyen a Google Earth nevű program kínálja fel azt az illúziót, mintha rálátnánk önmagunkra. E rálátáshoz azonban valamivel többre volna szükség: egy olyan, a politikai szférától független, nyitott és autonóm kulturális közegre, amely képes saját történelmét és kulturális örökségét megemészteni és az aktuális képzőművészeti diskurzushoz illeszkedve tematizálni. <\/p>\r\n

Tájékozódásul pedig, a GPS és a Google Earth helyett javasolnám Radnóti Miklós Nem tudhatom<\/a><\/em> című versét. <\/p>\r\n

\r\n

 <\/p>\r\n

(1)<\/a> A GPS (Global Positioning System) Globális Helymeghatározó Rendszer, az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma (Department of Defense) által (elsődlegesen katonai célokra) kifejlesztett és üzemeltetett – a Föld bármely pontján, a nap 24 órájában működő – műholdas helymeghatározó rendszer. http:\/\/hu.wikipedia.org\/wiki\/GPS<\/a><\/p>\r\n

(2)<\/a> http:\/\/ec.europa.eu\/dgs\/energy_transport\/galileo\/index_en.htm<\/a><\/p>\r\n

(3)<\/a> A Roger M. Buergel által felvezetett modernizmus-értelmezés, amelyben az mint posztkolonialista antikvitás jelenik meg, alkotta az egyik pillérét a XII. Documentának. http:\/\/www.documenta12.de\/leitmotive.html?&L=1<\/a><\/p>\r\n<\/body>\r\n<\/html>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"

    Hogy az Ernst Múzeum október 12-én nyílt kiállításának címében miért nem szerepel a „határon túli” jelzős szerkezet, érthető. E kategóriát hosszú történeti pályafutása során mindig is olyan ambivalencia és terheltség jellemezte, amely napjainkban sajnos nemhogy oszlani, inkább sűrűsödni látszik. Az viszont kevésbé érthető, a kiállítás címadói miért gondolták, hogy a GPS-re (Global Positioning […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630470,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400523","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400523","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400523"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400523\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630470"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400523"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400523"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400523"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}