{"id":400534,"date":"2007-11-09T23:00:00","date_gmt":"2007-11-09T23:00:00","guid":{"rendered":"https:\/\/exindex.hu\/?p=400534"},"modified":"2007-11-09T23:00:00","modified_gmt":"2007-11-09T23:00:00","slug":"tenyerzekeny-fototortenet","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/kritika\/tenyerzekeny-fototortenet\/","title":{"rendered":"T\u00e9ny\u00e9rz\u00e9keny fot\u00f3t\u00f6rt\u00e9net"},"content":{"rendered":"
\r\n\r\n\r\n

  <\/p>\r\n

Zavarba ejtően nagy, szép és nehéz könyvet tart kezében a néző \/olvasó. A zavart az okozza, hogy az eredetileg igen szegényes környezetben létrejött és bemutatott fotómunkákat nagyméretű, műnyomó papíron nyomtatott könyv reprodukcióin lehet látni, ezenkívül az, hogy 274 teljes oldalas kép szerepel a kötetben – mintha egy önálló albumot osztottak volna benne szét. Ez az eldönthetetlenség hozott zavarba: album-e ez, vagy könyv? Aztán, sokat forgatva (izomerő is kell hozzá) rájöttem, hogy ez mégis így jó. Elvégre a könyv a mai nézőnek és olvasónak, nem pedig az egykorinak szól, vizuális élvezetet a mai nézőnek kíván okozni, aki szemléletes feldolgozásban láthatja együtt egy korszak sok kiváló fotómunkáját.<\/p>\r\n

Azzal kezdem (folytatom), hogy hiánypótló a mű: Szilágyi Sándor elképesztően kiterjedt, módszertanilag sokoldalú , alapos kutatómunkát végzett, és mindezt kitűnően tagolva, precízen adatolva (lábjegyzetelve) tárja az olvasó elé. Elsőrendű forrásgyűjteményt ad közre a további kutatás és érdeklődés számára – és ez összhangban áll intenciójával, minthogy könyvét elsősorban egyetemi hallgatóknak és oktatóknak szánta , s hogy a kutatást ne kelljen mindig a „nulláról kezdeni“. Bámulatos az a szerteágazó adatmennyiség (képek, írott források, interpretációk), amivel Szilágyi magabiztosan bánik.<\/p>\r\n

A könyvről szóló recenzióba óhatatlanul „beleszól“ az a kiállítás, amit Szilágyi Török Tamással együtt rendezett ugyanezen témában és címmel1<\/a>. Részben az időbeli egybeesés miatt (a kiállítás zárásakor jelent meg a könyv), és még inkább azért , mert a könyv sok tekintetben a kiállítás értelmező katalógusának is tekinthető, de legfőképp amiatt, mert a képek elosztása , csoportosítása – vagyis az egész mű (akár kiállítás, akár könyv) szerkezetének különbségei (nem a műfajbeliek: kiállítás, kontra könyv) élezik ki az a lábbi koncepcióbeli kérdéseket , amiket sokan feltettek már a kiállítás kapcsán is . <\/p>\r\n

Lényegében egyet lehet érteni Szilágyi korszakolásával (kibővített 70-es évek) csakúgy, mint tematikus csoportosításával (rövid az időszak ahhoz , hogy időben tagolja; amit mégis megtesz a zárszóban – a Madártávlatból<\/em> c. fejezetben – a belső periodizáció érdekében, az szociológiai természetű). Ami fájdalmasabb , az a posztmodern túlzó leegyszerűsítése (most azonban bízzunk abban, hogy az ígért folytatásban ez árnyalt képet kap). <\/p>\r\n

Természetesen nem problémamentes a tematikus csoportosítás (ahogy semmiféle csoportosítás nem az), mégis – az olykor bizonytalan határok és nem egynemű kategóriák (pl. fényrajz vagy absztrakt fotó és városvíziók, portrékonceptek) mellett is – új fénybe állítva a többé-kevésbé ismert fotókat igen plasztikus képet kaptunk a korszak fotómunkáiról (főképp a kiállításon). A csoportosítással mégis van egy kis bökkenő: bár igen szimpatikus, hogy így témákra, módszerekre koncentrálva Szilágyi lebontaná a hagyományos személyiségekre koncentráló tárgyalásmódot , végülis nem (mindenütt) ér célt, minthogy a végső alfejezetek művészegyéniségekről szólnak. Vagy nem következetes Szilágyi, vagy nem lehet témák szerint tárgyalni ezt a területet. Mégis így tett, ám így az egyéniségek is széttöredeztek, és a „téma“ értelmét sem kapjuk meg, mert Szilágyi szerint az mégis az egyes művészegyéniségbe van ágyazva . <\/p>\r\n

A másik kérdés a „képzőművészet belekeverése“. Míg a kiállításon számomra szimpatikusan keveredtek a különböző háttérrel induló fotómunkákat készítő művészek alkotásai, addig a könyvben a képzőművészek egy (utolsó) külön fejezetet kaptak . Szegregálódtak. (Hallottunk kifogásokat, hogy miért vannak e cím alatt egyáltalán ún . képzőművészek , ha pedig vannak, miért vannak a fotósok közé keverve , mondván, az „teljesen más“. Hogy „teljesen más -e“ vagy sem, az természetesen megfontolás kérdése. Ha valakit a kép maga érdekel, vagy a kísérletezés vagy bizonyos ábrázolás-típusok stb., teljesen irreleváns a fotó és a képzőművészet megkülönböztetése. Ha viszont a médium anyagszerűsége foglalkoztat valakit , érdekes lehet a megkülönböztetés – nyilvánvaló, hogy az eltérő médiumok eltérő módon „viselkednek“) .<\/p>\r\n

Mi sem áll tőlem távolabb, mint a hiánylistázás, mivel úgy gondolom, ha valaki egy témakört, kérdést, problémát mutat be, és nem névsorolvasás a célja (arra szolgálnának a katalógusok és lexikonok), akkor annyi művet és művészt hoz példának, amennyivel témáját megvilágítani, téziseit bizonyítani tudja. Igaz, ha a téma egy korszak fotográfiája, akkor a „mennyiség“ is szükséges – ebben nincs is hiány. Csak furcsa pl., hogy Koncz András önarcképe szerepelt a kiállításon, a könyvben pedig említés sem történik róla. <\/p>\r\n

Nem könnyű a közelmúlt művészettörténetéről írni. Nem csak azért, mert az író tekintetének oszcillálnia kell a művészet és a műalkotások jelenbeli és egykori értékei között, a jelen és a múlt kontextusa között, a művészet (és nem csak a művek) státuszának különböző megítélései között – ez minden művészettörténészre vonatkozik –, hanem azért is, mert tisztázatlan ennek a múltnak múlt-státusza. (Csak a korszak után születettek számára egyértelmű.) Látszólag ennek mércéjét az emberi élethossz adja. Ám a kérdés korántsem ilyen egyszerű. Azok, akik a 60-as 80-as években – a tárgyalt időszakban – működtek, csaknem valamennyien élnek, sokan fényképeznek is, életük folytonossága miatt szerves egységként jelenik meg ez a múlt. E helyzet azonban csapdát rejt: könnyen optikai csalódás áldozatai lehetünk: az, amiről írunk, nem is tartozik a múlthoz, úgy írunk róla, mintha jelen lenne, megfeledkezvén az idő múlásáról (ez egy középkorral foglalkozónál nehezebben fordul elő). Ez a múlt felmagasztalásában ölthet testet (mely szerint a saját fiatalkor értékei az igazi értékek – még ha nem is explicite), vagy egyszerűen csak abban, hogy a mai nézőpont ignorálásával kizárólag a múlt szempontjából írunk a múltról (tudattalan szinten jelennek érezvén azt).<\/p>\r\n

Sajnos Szilágyi Sándor nem mindig kerüli ki ezt a csapdát, és épp ezért olykor ahistorikus, a jelenben is a múlt szempontjaiból ír. A „formabontás”, a formanyelven való lovaglás egy múltbeli diskurzus része. (Hogy akkor nem írták meg ezt a könyvet, arról persze nem a szerző tehet.) Mintha hiányoznék a kellő perspektíva vagy távolság – ahogy Panofsky vagy Benjamin mondaná. (Hámos Gusztáv Madárház<\/em>a [1977] és Csörgő Attila Narancs-ter<\/em>e [2002] minden formai hasonlóságuk ellenére más paradigmába tartoznak, más a metafizikájuk is.) Mintha Szilágyi figyelmen kívül hagyná a tárgyalt korszakban bekövetkezett képi fordulat tényét; hogy épp a fényképpel való foglalkozás (részben a nyomtatott fotódömping következtében) , a technikai kép került a művészi érdeklődés középpontjába (legyen az elméleti diskurzus , fotóhasználat vagy épp kísérletezés a fotó médiumával). Hogy ez volt az a korszak, amikor végképp megrendült a fotó „ hitelességében “ való hit. Köztudottá vált, hogy a lineáris perspektíva 550 éves hagyománya által meghatároz ott látásmódunk a lehetséges látásmódok közül csak az egyik, hogy megvannak sikerének okai és tudjuk, hogy lehetnek (ahogy vannak is) következményei. A médiumtudatosság korában különös hangsúlyt kap a kritikai gondolkodás , kérdésessé válnak addigi evidenciák, fény derül a médium és a befogadás „képességeire“, ideológiai átitatottságára és végképp lezárul a médium átlátszóságában való hit kora. <\/p>\r\n

Miközben sok alapos, tényszerű leírással (pl . Haris fotóakciói, 95 – 100.) és árnyalt értelmezéssel (pl. Erdély, Hajas 330-333, 334-336. műveinél) találkozunk , 2007-ben éppoly nehéz komolyan venni egy olyan fejezetcímet, mint „A meztelen nő: komplex jel“, ahogy nem lehet reflektálatlanul lelkesedni egy olyan képért, mely egy álló meztelen nőt mutat, az előtte levő asztalon egy táska tartalmával . A fotó egy történeti tény , mint ilyennel foglalkozni kell, de mai olvasatát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy a Kádár- korszakban „A vizuális poén : a fogyasztói társadalom szocialista változatának prűd erkölcseinek kifigurázása ” volt (288.), bár a fél társadalom érzékenységét akkor is sérthette. Mindenesetre az, ami Szilágyinak a prüdéria kifigurázása , az sok női nézőt bánt – ahogy erre az idézett szerző, Albertini Béla is ráérzett 1978-ban : „Meztelen modellje a táskája tartalmával együtt mintha személyiségét is elénk öntötte volna az asztalra“. A kádár-kori rendszerkritikai értelmezést természetesen nem vélem elhanyagolandónak, sőt, de ezen kívül létezik más érvényes olvasat is.2<\/a><\/p>\r\n

Azt sem gondolom (bár bizonyára ezt is bele lehet látni), hogy fojtott erotika lengi be Török László A család<\/em> című képét (311.). Én úgy vélem, hogy a meztelen fiatal nő kiszolgáltatottsága süt róla, többek között melankolikus, a többiektől eltérően kifelé forduló tekintetével . Ő kívülálló, nincs lélekben jelen, miközben testileg ő van leginkább ott, kitéve eladandó húsáruként – hiába ül a lehető legzárkózottabb testhelyzetben. Számomra épp azért húsba (gyomorszájba) vágó ez a kép, mert a kedves kis család „elnézően cinkos félmosolya“ (uo.) – arról szól, hogy a fiatal nőt p ont családja szolgáltatja ki, de legalábbis nem tesz lányuk kiszolgáltatottsága ellen semmit .<\/p>\r\n

Mindazonáltal Szilágyi Sándor értékes és egyedülálló munkája – kifogásaim ellenére – azt bizonyítja, hogy érdemes a fotóról önmagában, és a képzőművészettel együtt is írni. Vélhetően sokáig ez a könyv, ez az alapvető munka lesz az, amit sok-sok hallgató – és kutatógeneráció fog haszonnal forgatni. <\/p>\r\n

\r\n

1<\/a> Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza, 2007. június 28 – szeptember 16.<\/p>\r\n

2<\/a> A kiborult retikül ikonológiájához lásd Séllei Nóra: Halgass a neve? – Avagy hátborzongató elszólások. In Uő: Mért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most<\/em>. Debrecen, 2007. 137-138. <\/p>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"

  Zavarba ejtően nagy, szép és nehéz könyvet tart kezében a néző \/olvasó. A zavart az okozza, hogy az eredetileg igen szegényes környezetben létrejött és bemutatott fotómunkákat nagyméretű, műnyomó papíron nyomtatott könyv reprodukcióin lehet látni, ezenkívül az, hogy 274 teljes oldalas kép szerepel a kötetben – mintha egy önálló albumot osztottak volna benne szét. Ez […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630481,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400534","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400534","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400534"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400534\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630481"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400534"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400534"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400534"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}