{"id":400545,"date":"2007-12-26T23:00:00","date_gmt":"2007-12-26T23:00:00","guid":{"rendered":"https:\/\/exindex.hu\/?p=400545"},"modified":"2007-12-26T23:00:00","modified_gmt":"2007-12-26T23:00:00","slug":"derko-a-metron","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/kritika\/derko-a-metron\/","title":{"rendered":"Derk\u00f3 a metr\u00f3n"},"content":{"rendered":"
\r\n\r\n\r\n

 <\/p>\r\n\r\n

Régóta nem metróztam már, az utóbbi években a BKV-ról átszoktam a kerékpárra és ezzel párhuzamosan teljesen le a metróról, aminek jelentős lélektani okai voltak – „heringes konzervben” érzés, agresszív reklámzúdulat elkerülése stb. – és persze financiálisak is: régi, kis létszámú, őszi légy típusú ellenőr ellenőr-gárdáját félkatonai erődemonstrációvá varázsolta a BKV, minek hatására nem engedhettem meg magamnak többé a metrózást. <\/p>\r\n

A múlt héten azonban ellopták mind a négy biciklinket a házunk udvaráról, ezért lekényszerültem a föld alá, mert rohanni kellett, mint mindig. Több napon át, napi rendszerességgel mozogtam a hármas metró vonalán, újra feldolgozva azt az iszonyatos fáradtságot, letörtséget, bezárkózottságot, amit mi, emberek munkába menet, munkából jövet így együtt sugárzunk magunkból. Újra felismertem a védekezési mechanizmusok jól kategorizálható típusait, amiből most talán csak egyet, a médiapiac által generált megoldást, az mp3 lejátszó hallgatását említeném. Ez általában a fiatalokra jellemző: a walkmanező utazót a zsúfolt metrókocsi valóságából az éppen hallgatott szám videoklipjének spektákuluma átszippantja egy illuzórikus valóságba. <\/p>\r\n

„Térjünk a lényegre!” idézet a Budapest Bank óriásplakátjáról <\/em><\/p>\r\n

Miután a UPC hazaküldött, hogy ott internetezzek, az Extrem Digital kimentett az unalmas tömegből, hiszen lehetővé tette, hogy internetről vásároljam a fényképezőgépemet is, nem csak a pizzámat, hirtelen valami furcsa reklám vetette rám magát… Itt kezdődik valójában a cím által sugallt téma érdemi kifejtése . Annál a pontnál, amikor a UPC, BKV, HVG, AXN, OTP, Best, Penny Market és a Balázs Házak ígéretei után megpillantottam a Metrógaléria feliratot.<\/p>\r\n

A Metrógaléria, amely a Média a Jövőért! alapítvány és az Oktatási és Kulturális Minisztérium projektje, 2007. november 7-től 2007. december 31-ig népszerűsíti tíz (1)<\/a> Derkovits-ösztöndíjas fiatal képzőművész munkáit. A minisztérium az egyes és a hármas metró vonalán kétszázötven reklámhellyel kívánja a fiatal, államilag támogatott képzőművészek számára megteremteni azt a társadalmi nyilvánosságot, amely majd ismerté teszi magukat a művészeket, illetve a művészek munkáit. A Derkósok előtt két hónapig Pécsi József-ösztöndíjas fiatal fotósok munkáit „állították” ki a Metrógaléria keretei között Akkor Hiller István miniszter elmondta, hogy naponta 1 millió 300 ezren utaznak a metrón , –a képeket potenciálisan ennyien láthatják. <\/p>\r\n

Manapság a valóságot szívesen leplezik el – hogy akarattal, vagy akaratlanul azt nem tudnám megítélni – statisztikai adatokkal, illetve közvélemény-kutatások eredményeinek köszönhető számadatokkal. A statisztikák és a közvélemény-kutatások varázsának azonban csak érintőleges köze lehet a valósághoz. Venezuelában (2)<\/a> például (bocsánat a kis kitérőért, de lesz értelme), amikor az első Chávez-ellenes puccsra készültek az Amerika-barát erők, lázasan közölték a közvélemény-kutatások őket igazoló, és ezzel párhuzamosan Chávezt meghazudtoló eredményeit. Igen ám, csak azt felejtették ki a játszmájukból, hogy a középosztálybeli közvélemény-kutatók nem mernek bemenni a népes nyomornegyedekbe. Amikor aztán kezdetét vette a puccs-kísérlet, akkor hirtelen előjöttek az emberek előjöttek a nyomornegyedekből, hogy helyretegyék helyre tegyék a közvélemény-kutatásokat, illetve a megzavart rendet. Távol essen tőlem Chávezt támogatni, csak arra szerettem volna utalni, hogy a napi 1,3 millió utas, mint statisztikai mutató talán mégsem garantálja a fiatal „alkotói babérokra” pályázó művészek ismerté válását. De talán kérdezzük meg erről a Mécs Miklós munkája előtt üldögélő két metrózó fiatalt:<\/p>\r\n

– sziasztok, ti ismeritek mécs miklóst?
\r\n– nem.
\r\n– és a munkáit?
\r\n– nem.
\r\n– és szerintetek ezt a metrógalériás cuccot itt mögöttetek mire találta ki a minisztérium?
\r\n– hát, hogy ismerté tegye a művészeket.
\r\n– de hát ti se ismeritek őket.
\r\n– de majd valakinek megtetszik, és az utána néz annak a művésznek. <\/em><\/p>\r\n

Vajon a tíz fiatal képzőművész ismert akart egyáltalán lenni, amikor pályázott a Metrógalériába? Arra vágytak, hogy majd’ másfél millió metrózó utas lássa nap mint nap munkáikat? Könnyen lehet, viszont a huszonötezer forint sem jöhetett rosszul, amit az OKM kifizetett egy-egy pályaműre, hogy utána ne elégedjen meg azzal, hogy kitegye a logóját, de még azt a nagybetűs mondatot is odaillessze mind a kétszázötven kultúr-reklámhely aljára, hogy A fiatal képzőművész az Oktatási és Kulturális Minisztérium ösztöndíjasa. <\/em><\/p>\r\n

Kell a hírnév az OKM-nek (3)<\/a>. Felmerül persze a kérdés, hogy vajon az OKM-nek tényleg a TAG-elésre kellene-e költenie a pénzt, vagy esetleg szakmai szempontok szerint kellene újragondolnia a támogatások kérdését? Reklámozzuk-e a kultúrát, vagy inkább támogassuk? Túl egyszerűnek tűnik a metróreklám megoldása. A kilátástalan helyzetű pályakezdő képzőművészek számára – ők a Derkovits-ösztöndíj célcsoportja – persze, hogy jól jön havi ötvenezer fix. Hadd idézzem Előd Ágnes 2006-os munkáját a Derkovits beszámoló kiállításról, ahol műanyagszív plasztikájának réztábláján a következő felirat olvasható: „Fiatal voltam, meg kellett élnem valamiből.” A Metrógaléria egy elfogadott képért huszonötezret fizet – abból már ki lehet fizetni a lakbért, talán. Az OKM hozzáállása emlékeztet a Penny Market metróban elhelyezett óriásplakát-üzenetére: „Minőséget mindig olcsón.”<\/p>\r\n

A Derkovits-ösztöndíjat 1955-ben alapították, vélhetőleg acélból, hogy a fiatal művészeket rászoktassák az állam ideologikus megrendeléseinek teljesítésére. Manapság egyértelmű ideologikus megrendelések nem érkeznek, működik viszont egy olyan támogatási mechanizmus, ami a gyakorlatban arra játszik, hogy a képzőművészek is szeretnének jól élni. A huszonötezer forint valószínűleg legalább ugyanannyit nyom a latba, mint a potenciális közönség, vagy az OKM célja a kezdeményezéssel.<\/p>\r\n

Félreértés ne essék, nem moralizálni szeretnék, nyilvánvalóan én is elfogadnám a havi ötvenezret, sőt pályáznék az egyszeri huszonötezerre is, pusztán olyan kérdéseket szeretnék feltenni, és hozzájuk kapcsolódóan néhány gondolatkísérleten végigszaladni, amelyek a propaganda cikkekben (4)<\/a> nem jelenhetnek meg – talán politikai célokból okokból, talán őszinte azonosulásból.<\/p>\r\n

A fiatal képzőművészben felmerülhetnek igen erős érvek. Lehet például abban hinni valamiféle értelmiségi, reklámellenes attitűdtől hajtva, hogy legalább nem reklám van ott<\/a>. Ez igencsak banális, különösen egy képekkel foglalkozó szakember esetében, most, a huszonegyedik század elején. Képei pár száz évvel ezelőtt valószínűleg biokémiai változásokat okoztak volna nézőik idegrendszerében. Most, a huszonegyedik században viszont állandóan képek bombáznak minket, óránként több ezer kép és szó, úgyhogy amit leírtam írok, az is csak egy újabb hangsor parádé, ami az egyik fülünkön bemasíroz, a másikon meg ki. „Ma nem tudjuk, mit keressünk, ha megpróbálunk kilépni a játszmából. És azt sem tudjuk, hogyan léphetnénk ki.” (5)<\/a> Valóban, lehet hinni a keretből való kilépés kizárólagos értelmében, de amennyiben a keretből való kilépést az OKM rendezi – egy olyan intézmény, amelynek az a szerepe, hogy fenntartsa a keretet – akkor legalábbis gyanússá válik Mint afféle kakukktojást, ezer reklám között fedezze fel az ingázó, lezsarolt agyú munkás a nem-reklám reklámot? „Caesar alkotta a hamis tévéstúdiót a »hegység királya« -játszmája számára, és ez a játszma az övé is. Az autópályák, a vagyon, a státusz, a hatalom, a pénz, a fegyverek, minden dolog, minden külső, ember által teremtett objektum az övé. […] Ha a tévéstúdióban vagyunk, engedelmeskedjünk Caesar törvényeinek. De ne vegyünk részt a drámáiban.” (6)<\/a><\/p>\r\n

Lehet abban is hinni, hogy az OKM – hasonlóan a UPC, BKV, HVG, AXN, OTP társaságokhoz – jót akar. Ebben az esetben viszont nem csak próbálkoznia kellene a jótevéssel, hanem meg is kellene tennie azt. Mert az egy dolog, hogy a metróban 1,3 millióan utaznak, de ettől még talán nem ugyanazon formai logikában logika szerint kellene közzé tenni a Derkósok munkáit, mint, teszem azt, az autóreklámokat. Általában egy képzőművészeti kiállítás rendezésénél is más tartalmi, formai szempontok érvényesülnek, mint egy egyetemi állásbörzén. De ez az ironikus kritika érvényes magára a Derkovits bemutató kiállításra is, amit évente rendez az OKM; mert igaz ugyan, hogy a nettó ötvenezres ösztöndíjon lehetne emelni, de ennek ellenére mégis ez a legrangosabb, fiatal képzőművészeket elismerő, támogató díj, amit ebben a kis országban odaítélnek, kiutalnak. Ennek ellenére alig van kommunikálva a társadalom felé – mintha az állam kulturális szerve titokban osztana díjakat. A Derkovits kiállítás megmarad tehát egy szűk, szakmai körnek.<\/p>\r\n

Lehet hinni abban is, hogy létezik egy szuperüzenet. Hogy nem csak elképzelhető, de meg is valósítható egy olyan művészeti alkotás, amely képes – nem csak egy pillanatra is – kizökkenteni az utasokat mindennapi megszokott rutinjukból. Ennek alapján nem egy szuperüzenet-gyanús munkát válogattak be a Metrógalériába. Mécs Miklós Isten szereti magát<\/a><\/em> képe talán lehetne ilyen: graffitije valójában megfordítja a perspektívát és a korhangulatnak megfelelő, nárcisztikus isten- és emberképet rajzol az utcafalainkról megszokott altruista, humanista „Isten szeret téged” graffiti helyére. Ilyen perspektíva-átfordító, populáris szuperüzenet lehetne Mécs A 100 legszegényebb<\/a><\/em> című munkája is abban a korban, ahol a kilátástalan, elmagányosodott életet élő emberek érdeklődését újra és újra le lehet kötni a privilégizáltak, a sztárok spektákulumainak ismétlésével, amikor inkább olvasgatjuk egyedül A száz leggazdagabb magyar<\/em> című kiadványt ahelyett, hogy saját nyomorúságos életünk lehetséges megoldásain agyalnánk.<\/p>\r\n

A Mécs által alkalmazott technikák igen populárisak, mondhatni népiek: a festékes kannával falra festett elementáris személyes üzenetek és a jegyzetfüzet (amiből a 100 legszegényebb is származik) telis-tele van soha meg nem valósuló álmokkal.<\/p>\r\n

Tibor Zsolt Hármashatárhegy<\/a><\/em>e is szuperüzenet-gyanús lehet Isten, Művészet, Kerékpár szentháromságával. Ne feledkezzünk meg persze arról, hogy míg egy képzőművész képes ezzel a hármas jelszóval kilépni a mindennapi élet bizonyos kereteiből – mint a metrózás, illetve a teremtő művészet hiánya –, addig a metrózó utasok többségének életében a művészet jórészt fogyasztási cikként lehet jelen – gondoljunk a Trafó blaszfémikus szlogenjére: „Művészet. Fogyasztóknak.” Biciklizni pedig valószínűleg senki sem a művészeti üzenet miatt fog elkezdeni. A szuperüzenetet – még ha létezik is – úgy tűnik, kioltja a szuperintenzív munka, a rohanó életmód, a rugalmas munkaerő mindennapi nyomora, a ránk zúduló akciók infó-vízesése.<\/p>\r\n

A szuperüzenet kérdése merülhetett fel Fischer Judit egyik munkájának elbírálásakor is, amit végül kicenzúráztak a Metrógalériából. A Trafóban októberben bemutatott munka címe a következő: Azért háborúzni, hogy kiskutya alakú legyen Magyarország<\/a><\/em>. Talán még túl frissek a trianoni békediktátum sebei, az OKM mindenesetre nem kívánt egy „idegen szívű” munkát kiállítani a Metrógalériában. Esetleg nem is a nemzeti lélek vitte erre a döntéshozókat, hanem a népszerűségi index-szel kapcsolatos félelmeik. Szerencsére Fischer Csekk<\/a><\/em> című munkáját nem cenzúrázták ki – még ha az én számomra jóval felforgatóbb melónak tűnik is, mint a kiskutyás. Ha valamelyik metrógalériás munka populáris formanyelven íródott, hát akkor ez igen: nem nagyon kell az utasoknak azon gondolkozniuk, hogy „na ezzel mit akart a művész?” Hiszen azt a sárga formanyomtatványt ismeri mindenki, aki rezsit, törlesztést, tandíjat, BKV-s büntetést, telefonszámlát stb. kényszerül befizetni mondjuk havi rendszerességgel. Ez a külső kényszer pedig lehet annyira intenzív, hogy beinduljon valami gondolkodási mechanizmus, ha már csak a Csekkel szemben tudtunk leülni a szerelvényben. Milyen érdekes, hogy a túlélésünkhöz szükséges termékeket vizuálisan általában úgy jelenítik meg, mintha egy ismerős sztár nyújtaná át ajándékként, de magát a csekket, amin majd kifizetjük az árát, sosem közvetítik. Mintha nem is létezne: „A mindennapi élet nyomorának valósága és az általa életre hívott szenvedés a maga reprezentálatlanságában, kép<\/em> telenségében van elhallgattatva. Ezért válhat a probléma hihetetlenné és egyúttal ezért tűnhet megfellebbezhetetlennek.” (7)<\/a><\/p>\r\n

Asztalos Zsolt két munkája is sokat mondhat az utazónak – ha sikerült észrevennie, kiszűrnie a reklám rengetegből. A Padon<\/a><\/em> olyasmi, mintha mondjuk a Corvin sétány propaganda animációjából vágott volna ki egy képrészletet; tarkaság helyett azonban most fekete-fehérben ül egy padon egy 3D animált figura és egy másik, fényképezett, 2D emberalak. Kettejük alatt egy, talán mindannyiunk által használt mondat olvasható: „Olyan jó, hogy az ember kiöntheti a szívét másnak!” A két emberalak helyzete alapján a feszengő fényképember köszöni meg ezzel a mondattal a lazán, nyugodtan üldögélő animáció-ember empátiáját, emberiességét. Kísérteties ez a kor: az emberek alig mernek egymás szemébe nézni, de miért is tennék? Az emberi kapcsolataink szétroncsolódnak és szépen lassan felszívódnak, maradnak a szappanoperák és a reklámok ígéretei, mint afféle csillapítószerek (8)<\/a>. „Pillantásom rád akad, látom, te is nézel. \/ Aztán indulsz, és az ajtók záródnak, végleg.” – olvasható Asztalos másik munkáján, amit talán nem is kellene túlmagyarázni ; : zavarodott elkülönültségünkben barátokat keresünk minden lehetséges találkozásban. Véletlenszerű találkozásaink ugyanolyan hirtelen és banálisan érnek véget, mint ahogy kezdődtek: záródnak az ajtók, és tovább sodródunk az akaratunktól független áramlatokban.<\/p>\r\n

Annak ellenére, hogy maga a Metrógaléria, mint keret, nem egyértelműen képes kilépni a metróreklám-világ keretei közül, a zsűri által összeválogatott munkák többsége felfejthetővé válhat az utasok számára, amennyiben sikerül nem-reklámokként, de nem is professzionális, életüktől idegen művészetként észlelniük azokat. Nem feltétlenül a művészek szakmai bravúrja miatt, hanem az általuk megélt és közölt valós tapasztalatok általános, társadalmi természete miatt. A legtöbb „kiállított” munka a mindennapi élet környezetének mindannyiunk számára ismert formáit, hangulatait használja, rekonstruálja. A fentebb röviden bemutatott munkákon túl gondolok most Fischer Judit Keféjére<\/em>, vagy Uglár Csaba lakótelep fotójára, aminek amelynek ha valahol helye van, akkor az a hármas metró, így Újpest és Kőbánya között.<\/p>\r\n

Nem empátiáról van szó, hanem arról, hogy ezek a fiatal művészek is ugyanabba a valóságos élethelyzetbe kényszerülnek bele mint akárki más, épp csak egy kicsivel élnek ideálisabb, vagy inkább idillibb életet – hála a havi ötvenezer fixnek. Képeiken ugyanarról a világról írnak, amiről a metróutasok is írnának, beszélnének, ha lenne rá még a munkanap végén erejük, vagy egyáltalán, ha lenne még kinek. Sokat dolgoztam ezen a szövegen, el is fáradtam, de jó volt beszélgetni kicsit. „Olyan jó, hogy az ember kiöntheti a szívét másnak!”<\/p>\r\n

  <\/p>\r\n

\r\n

1<\/a> Asztalos Zsolt, Uglár Csaba, Tibor Zsolt, Mécs Miklós, Borsos Róbert, Kerekes Gábor, Király Gábor, Fischer Judit, Vécsey Júlis, Király András. <\/p>\r\n

2<\/a> „A kereskedelmi média egyre hevesebben követelte az elnök eltávolítását, a közvélemény kutatások pedig azt mutatták, hogy a többség Chávez távozását akarja. Az ellenzék vezetői úgy érezték, minden adott a hatalomátvételhez. Nem realizálták, hosszú távon mekkora szívás az, hogy a közvélemény kutatók nem mernek bemenni a nyomornegyedekbe.” Zapatizáns: Chávez világa IV. – A Birodalom visszavág. http:\/\/indy.media.hu\/cikk.shtml?x=39166<\/a><\/p>\r\n

3<\/a> „Az intézmények az ember szolgálatában jöttek létre, de ma már urai és meghatározói az embernek és gyakran gyilkosai is.” Erdély Miklós: Szolidaritás-akció. 1972.<\/p>\r\n

4<\/a> Metrógaléria 2007: Az OKM kiállítása a Derkovits Gyula ösztöndíjasok műveiből. http:\/\/www.okm.gov.hu\/main.php?folderID=1437&articleID=230159&ctag=articlelist&iid=1<\/a><\/p>\r\n

5<\/a> Timothy Leary: Belső utazások. Nyitott Könyvműhely Kiadó – NDI, Budapest, 2005.<\/p>\r\n

6<\/a> Timothy Leary: Belső utazások. Nyitott Könyvműhely Kiadó – NDI, Budapest, 2005.<\/p>\r\n

7<\/a> Die Weisse Blatte: Kiáltvány a képtermelés felszabadításáért. http:\/\/kepfront.freeblog.hu<\/a><\/p>\r\n

8<\/a> „A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Átváltozott árucikké, életerőit úgy éli meg, mint befektetést, amelynek az adott piaci feltételek közt elérhető legmagasabb hasznot kell hoznia. Az emberi kapcsolatok lényegében emberi automaták kapcsolatai; biztonságát valamennyi arra alapozza, hogy nem kóborol el a nyájtól, és nem különbözik sem gondolataiban, sem érzéseiben vagy tetteiben. Miközben mindenki megpróbál a lehető legközelebb férkőzni a többiekhez, mindenki végképp magára marad, átitva a bizonytalanság, a szorongás és a bűntudat mély érzésével, ami mindig bekövetkezik, ha az emberi elkülönültséget nem sikerül leküzdeni. Civilizációnk számos csillapítószert kínál, hogy az emberek tudatosan megfeledkezhessenek erről a magányosságról: mindenekelőtt ott a bürokratizált, gépies munka feszes rutinja, amely segít az embereknek, hogy ne ébredjenek tudatára legalapvetőbb emberi vágyaiknak, a transzcendencia és az egyesülés óhajának.” Fromm, Erich: A szeretet művészete.Budapest, Háttér Kiadó, 1993.<\/p>\r\n<\/div>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"

  Régóta nem metróztam már, az utóbbi években a BKV-ról átszoktam a kerékpárra és ezzel párhuzamosan teljesen le a metróról, aminek jelentős lélektani okai voltak – „heringes konzervben” érzés, agresszív reklámzúdulat elkerülése stb. – és persze financiálisak is: régi, kis létszámú, őszi légy típusú ellenőr ellenőr-gárdáját félkatonai erődemonstrációvá varázsolta a BKV, minek hatására nem engedhettem […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630492,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[6],"tags":[],"class_list":["post-400545","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-kritika"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400545","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400545"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400545\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630492"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400545"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400545"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400545"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}