{"id":400557,"date":"2008-02-23T23:00:00","date_gmt":"2008-02-23T23:00:00","guid":{"rendered":"https:\/\/exindex.hu\/?p=400557"},"modified":"2008-02-23T23:00:00","modified_gmt":"2008-02-23T23:00:00","slug":"a-muveszetnek-nem-muszaj-mindig-birkakent-viselkednie","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/interju\/a-muveszetnek-nem-muszaj-mindig-birkakent-viselkednie\/","title":{"rendered":"A m\u0171v\u00e9szetnek nem musz\u00e1j mindig birkak\u00e9nt viselkednie…"},"content":{"rendered":"
\r\n\r\n\r\n

 <\/p>\r\n\r\n

\r\n\"\"<\/a>\r\n<\/div>\r\n\r\n\r\n\r\n\r\n\r\n\r\n\r\n

Erhardt Miklós: A nemzetközi művészeti élet úgy ismert meg, mint aki akkor érzi jól magát, ha a nézőt lehetőleg reménytelen helyzetekkel, mély egzisztenciális drámákkal szembesíti; néhány munkádat kínszenvedés végignézni. Ez a mostani budapesti kiállítás azonban valahogy a “szublimáltabb” oldaladat fogja meg: ezekben a filmekben mindig van valami menekülési útvonal a bennük ábrázolt helyzetekből. Nem találod a válogatást egy kicsit puhának? <\/em><\/p>\r\n

Artur Żmijewski: Talán nehéz helyzetek képeit mutatom a nézőnek, de bizonyosan nem reménytelenekét. Maguk a filmek jelentik a belőlük kivezető utat. Kettős üzenetük van: nehéz helyzeteket mutatnak be, ugyanakkor kijáratok is a látszólag reménytelen körülmények közül. <\/p>\r\n

Nem célom, hogy terrorizáljam a nézőket. Persze radikális nyelvet használok. Ott van például a 80064<\/em> című film, amely arról szól, hogy egy Auschwitz-túlélő karján lévő rabszámot újratetoválják. Ez talán a kiállítás legradikálisabb darabja, talán a legradikálisabb, amit valaha készítettem. Az emlékezet radikális módjairól szól, arról, hogy a trauma megfertőzi a testet, bevésődik az agyba és nem hajlandó szimbólummá válni, tehát megszelídülni, semlegesülni. <\/p>\r\n

Inkább olyan filmekre gondolok, mint a <\/em>Sétálni mentem, amely hasonlít az itt is bemutatott <\/em>Szemet szemért-hez, ugyanakkor sokkal kilátástalanabb, és a szereplőket is erősebben manipulálod. <\/em><\/p>\r\n

Csinálhatunk persze egy kis házi versenyt, hogy melyik a durvább, de nem szeretnék benne lenni a zsűriben. Inkább az az érdekes, hogy nekem személy szerint ez nem is radikális nyelv – a meghatározás kívülről jön, a közönség nézőpontját jellemzi. Nekem az, hogy újratetoválok egy rabszámot, nem tűnik túlságosan radikális dolognak. A saját világomban ennél nagyobb szélsőségek is lehetségesek, ami tehát azt jelenti, hogy az én világképemben olyan radikalizmus lehet, amit mások képtelenek elfogadni. Gyakran azt gondolom, hogy a művész, a maga határátlépéseivel, radikális nyelvezetével mégis ártatlan, hiszen a tudomány vagy a politika olyan eseményeket vagy módszereket termel ki, ahol az ember még drámaibb, még tragikusabb helyzetbe kerül. A művészetnek nem muszáj mindig birkaként viselkednie, miközben más diskurzusok igen természetesen kezelik a kegyetlenséget, ráadásul egyeduralmi pozícióból. <\/p>\r\n

A <\/em>80064 tudomásom szerint az egyetlen filmed, amelyben fizikai változást okozol valaki másnak a testében. Máshol maximum bemutatsz, kiélezel bizonyos szituációkat, talán szörnyű lelkiállapotba hozod a szereplőidet, de fizikailag nem változtatsz rajtuk. <\/em><\/p>\r\n

Inkább azt mondanám, hogy egy olyan változás hatásaival dolgoztam, amely már megtörtént ennek az embernek a testén – és a szellemén. Mert ő továbbra is áldozat; nem mondhatjuk így: áldozat „volt”. Tehát semmi újat nem tettem. Csak megerősítettem a státusát. Azzal okoztam volna igazi fájdalmat, ha el akarom tüntetni a számot – mert ezzel megszüntettem volna az önazonosságát. Ha leveszem ezt a számot, ez az ember széthullik, nem létezik tovább. <\/p>\r\n

A tény, hogy fogoly volt Auschwitzban, részévé vált, ettől ember, ez által lesz személy – valaki. Megújítani a számot nem kifejezetten radikális tett: inkább konfirmáció. Az a gyanúm, hogy valójában akkor jött a világra, mikor beletetoválták a számot – azt megelőzően „nem létezett”. Az egész rákövetkező életében csak a szám révén és azon keresztül volt látható – ez volt szinte az egyetlen tőkéje. A szám, és a tábor megalvadt, megfagyott története. Józef Tarnawa tavaly nyáron halt meg – nem rá emlékezünk, hanem a számára; soha egy néző sem kérdezte meg tőlem, mi volt a foglalkozása, hogy voltak-e gyerekei és így tovább. Hihetetlen, hogy mennyire erősnek bizonyult az identitás, amelyet a náciktól kapott, a rabszámával. <\/p>\r\n

Fogalmazhatunk így, az ő nézőpontjából. Mi van, ha a te szempontodból tekintjük a dolgot? Mi a te szereped, mint „felbujtóé”? Mert valójában azt látjuk, hogy valaki a többségből (te, mint lengyel), vagy valaki, akinek kiváltságai és hatalma van (neked, mint művésznek), újra beletetovál egy számot egy zsidóba, megismételvén a történelmet. <\/em><\/p>\r\n

Nem tudom, zsidó volt-e, sosem kérdeztem tőle. Nem hiszek a nemzeti makulátlanságban. A nemzeti tisztaság nem létezik. Nem ítélem meg a testvéreimet, inkább védem őket. Gazdag hagyományai vannak a lengyelek zsidók elleni erőszakos tetteinek, tehát a helyemen vagyok. <\/p>\r\n

Mi a módszered, mikor olyanokkal dolgozol, akik valamilyen történelmi, politika vagy társadalmi trauma áldozatai, vagy egyszerűen születésüktől sérültek? Hogyan kerülsz közel hozzájuk, hogyan győzöd meg őket, hogy szerepeljenek a filmjeidben? <\/em><\/p>\r\n

A módszerem az, hogy behatoljak a traumába, vagy legalábbis a perifériájába – mindezt mintegy „mellékesen”. Van egy új módszer a katatón betegek kezelésére: az ölükbe ülsz, tárgyként bánsz velük. Egy idő múlva izegni-mozogni kezdenek, mert kényelmetlenül érzik magukat. És hamarosan kikerülnek a katatón állapotból. Visszatérve az én alanyaimra, természetesen beszélek nekik a szándékaimról. És komolyan odafigyelek arra, amit ők mondanak. Legtöbbjüknek van valamilyen üzenete a többieknek, de nincs esélyük kifejezni, kimondani, publikálni. Én tehát megjelenhetek úgy, mint esély arra, hogy a történetüket, üzenetüket megosszák másokkal, hogy letétbe helyezzék azt a nagy történet-raktárban. Sőt, abban is biztosak lehetnek, hogy a történetüket hallani is fogják, és így az kaphat valami politikai erőt, hogy változást hozzon, hogy tudást teremtsen, hogy segítse a paradigmaváltás folyamatát. Ezért a javaslataim általában jó fogadtatásra találnak. Van egy másik kulcsszó is: a kaland. Számukra olyan lehet ez, mint valami kaland. Valami ilyesmit kínálok, mint valami utazási iroda. A világ, amelyben élünk, nem hemzseg a kalandoktól. Ami meg van, az nem túl izgalmas. Dolgozhatsz egy nagyvállalatnál, kereshetsz egy kicsivel többet, mehetsz moziba vagy nézhetsz szappanoperákat, olvasgathatsz és így tovább. <\/p>\r\n

Olvastam valahol, hogy sosem mutatkozol be művészként, sosem beszélsz a művészetről, mikor próbálod együttműködésre bírni őket. Miért? <\/em><\/p>\r\n

Az a tapasztalatom, hogy az emberek félnek a művészettől. Nem értik, mi az. Jobb azt mondani, hogy filmes vagyok és az egyik tévének dolgozom – bármi más jobban megteszi, mint azt mondani, hogy művész vagyok. A művészek valahogy gyanúsak. A közvélekedés szerint lerombolják a valóság rendjét, valami alapvető ellene mondás jellemzi őket. Amiben van valami – a művészet stratégiája, hogy tagadja a nyilvánvalót, hogy kihívást intéz mindenfajta status quónak. Ha valami zöldet kérsz egy művésztől, akkor valami átlátszót kapsz, vagy éppen homokot… na, ez megijeszti az embereket. <\/p>\r\n

Az írásaidban gyakran azt olvasni, hogy a művészetnek újra kellene integrálódnia a társadalomba, visszaszereznie valami gyakorlati, konkrét pozíciót a társadalmi-politikai diskurzusban – hasonlóan tudományhoz, valláshoz stb. Nincs itt valami ellentmondás, hogy miközben ennek a vágynak adsz hangot, te magad lemondasz arról, hogy a saját illetékességi körödben meggyőzd az embereket a művészet hasznosságáról? <\/em><\/p>\r\n

A művészet része a valóságnak. Létezhet, működhet, jelen lehet az emberi tudatban valami, ami nem része ugyanakkor a valóságnak? Mi a valóság és mi a művészet? Hol van közöttük a határ? Nem hiszem, hogy művészként kellene reklámoznom magamat. Valójában más a célom. Amit én szeretnék, az a különböző rendek, mint például a tudomány és a politika rendje kombinálása a művészet rendjével. A vonatkozó diszciplínák képviselőinek fel kellene hagyniuk azzal, hogy ignorálják és lebecsülik egymást, ehelyett el kellene kezdeniük kihasználni a többi diskurzus kínálta lehetőségeket. A leghatékonyabb módszer erre szerintem az, ha korrumpáljuk, elbűvöljük őket, ha folytatunk egy kis szellemi lobbi-tevékenységet. És nem csak úgy odakiáltunk az embereknek: “Hé! Művész vagyok!” Ez nem elég. <\/p>\r\n

Mi történik, miután meggyőzted őket? Hallottam, hogy fizetni szoktál a résztvevőknek. Mi ennek a szerepe? <\/em><\/p>\r\n

Eladják a munkaerejüket. Ez egy egyszerű szerződéses viszony. Ők az alkalmazottaim. <\/p>\r\n

Most mondtad, hogy üzenetük van, amit te kézbesítesz. Miért nem ők fizetnek neked? <\/em><\/p>\r\n

Hol itt az ellentmondás? Egy író pénzt kap az írásáért, és a politikusok, akik folytonosan az ideológiai meggyőződéseik szerint változtatják a világunkat, szintén kapnak fizetést. Az írót az írásaiért fizetik, a dokumentaristát a dokumentumaiért, a színészeket a színészkedésükért. Miért lenne ez másképp itt? Én tehát fizetek a színészeimnek, mert tisztelem őket, tisztelem az idejüket és a bátorságukat. Ugyanakkor jól tudják, amit mondanak, gyakran nehéz, váratlan és fájdalmas lehet annak, aki nézi. A fizetés tehát jó alibi a beszélő számára, egyfajta ködösítés. Mondhatják a világnak: „Csak a pénzért csinálom”, ugyanakkor ez az alibi segíti őket, hogy nyíltan és őszintén beszéljenek. <\/p>\r\n

A <\/em> 80064 című filmben halljuk, hogy a szereplő tiltakozik az újratetoválás ellen, te viszont azt feleled, hogy már beleegyezett – erre feladja. Szerinted végül azért ment bele, mert tényleg egyetértett, vagy mert fizettél neki?2<\/a><\/em><\/p>\r\n

Persze, hogy azért mondott igent, mert fizettem neki. Üzleti megállapodás volt: találkoztunk előtte, és ő aláírt egy szerződést, amelyben benne volt, hogy 500 Eurót fizetek neki a szám felújításáért. De, ahogy az imént mondtam, ez alibi; igen kényelmes az embernek, ha a valódi szándékait elrejtheti a pénz mögé. Pénzért dolgozni bevett dolog, tanúbizonyságot tenni, kimondani az igazságot nem az. Ezért nem hiszem, hogy Józef Tarnawa legfontosabb indoka, hogy megadja az engedélyt, a pénz lett volna. Úgy áll a dolog, hogy elfeledkeztünk ezekről az emberekről, elfeledkeztünk a Holokausztról – persze vannak múzeumok, a budapesti Holokauszt Emlékközpont, a berlini Zsidó Múzeum, a Yad Vashem Izraelben; rengeteg olyan hely van, amely dokumentálja a Holokausztot, de ez egyben a felejtés kényelmes útja is. A felejtés legjobb módja csinálni egy Holokauszt Múzeumot, mert akkor az embernek nem kell többé megtapasztalnia a valódi fájdalmat, csak egy elviselhetővé temperált fájdalmat. Ez azt jelenti, hogy a történelem a múzeumban él tovább. A múzeum első pillantásra egy tárgy-együttes, valójában azonban olyan entitás, amely helyettünk érez, szenved és emlékezik. A múzeum azt a benyomást kelti, hogy nem a test emlékezik, hanem a tárgyak. A cél tehát az volt, hogy megváltoztassuk a módot, ahogyan emlékezünk: hogy fokozzuk a fájdalmat, hogy újra a testet tegyük az emlékezet tartályává, hogy felelőssé tegyük a múltért, hogy restauráljuk a benne amúgy is élő traumával. A trauma ezúttal egy tetoválás megújításának jól látható formáját veszi magára – és külön neve is van: 80064. <\/p>\r\n

A fizetés a te számodra is alibi? Megnyugtatja a lelkiismereted? Valahogy úgy, hogy: „Igaz, hogy nem a legjobb fényben mutatom ezeket az embereket, de legalább fizetek nekik, többé tehát nem az én felelősségem.” <\/em><\/p>\r\n

Nem, nekem nincs szükségem alibire, én szeretem a felelősséget. Szeretem, ha nyíltan kimondhatom, hogy valami rosszat, erkölcstelent tettem. A szereplőimet pedig sosem mutatom rossz fényben, sosem feketítem be őket, sosem gúnyolódom rajtuk – tisztelem a bátorságukat, amivel elfogadják a felkérésemet. Én és ők is felelősek vagyunk a választásainkért. <\/p>\r\n

Ha nem vagy elég gyors, hogy magadat vádold erkölcstelenséggel, esetleg mások teszik ezt meg. Akkor más a helyzet? <\/em><\/p>\r\n

Az embereknek jogukban áll megítélni a másik viselkedését – nekem is, és én is megítélem őket. Gyakran mondom: „Igen, igazad van, ez erkölcstelen, vagy legalábbis morálisan kérdéses.” <\/p>\r\n

Általában mit gondolsz a társadalmi morálról és a politikai korrektségről? Ellenségeid ezek? Teszteled őket, megpróbálod provokálni azokat, akik a politikai korrektséget tartják manapság a legmagasabb kommunikációs értéknek? <\/em><\/p>\r\n

Azt hiszem, a politikai korrektség egyfajta tömeges elfogadás-tréning. Változtassunk a nyelven, és automatikusan megváltozik a gondolkodásmódunk is. Ravasz dolog, mert a vallásos gyakorlatokban gyökerezik, ahol példának okáért az aszkézisnek és a testi fegyelemnek kell a hitet produkálnia. A politikai korrektség által javasolt terminusok performatívak, azaz ahányszor csak használjuk őket, új valóságot teremtünk – a rasszizmus helyett például a kisebbségek elfogadását. Vannak persze határai a politikai korrektségnek – mégpedig a deklarativitás képezte határok, amelyen túl a gyűlölet démonai uralkodnak. Amíg csak „politikai korrektnek” nevezünk valamit, addig tudjuk, az illető kérdés megoldatlan, és jóllehet, „afrikai-amerikait” mondunk, csak bokszost értünk alatta. A változás tehát még folyamatban van. Kicsit olyan ez, mint az Éneklecke I <\/em>és II<\/em> című filmjeimnél. Éneklés közben a süketek az áthághatatlan másságukat mutatják fel. Hogy valóban elfogadd őket, át kell lépned a politikai korrektség deklaratív dimenzióján és el kell fogadnod a hangok nyelvének – a halló emberek nyelvének – deformációját. És akkor elfogadtad őket, megengedve, hogy amitől mások – tehát a bizarr, deformált beszédük, a hangok iránti közömbösségük – tulajdonképpen rendben van. Olyan ez, mint a romák esetében – az életvitelük teszi őket csodabogárrá. El is fogadnánk őket, ha mondjuk nem adnák férjhez a lányukat tizenhárom évesen. Hívhatjuk őket romának vagy cigánynak, de a politikai korrektségünk mögött elutasítás van. Befogadnánk őket, ha felhagynának azokkal a dolgokkal, amiktől azok, akik. És ez persze lehetetlen. <\/p>\r\n

Hogy jött az ötlet ehhez a filmhez? Mert biztos nem a fenti elméletből indultál ki… <\/em><\/p>\r\n

A dolog igen egyszerű, éppen Oliver Sacks neurológus Látni a hangot <\/em>című könyvét olvastam a jelbeszédről, amelyről azt állítja, hogy az emberiség első nyelve, megelőzi a verbális beszédet. Ezt a nyelvet mindannyian beszéljük, és használjuk, mikor a verbalitás nem elégséges. Ott van az agresszió: ezt nagyon könnyű a kezünkkel kifejezni. A szeretetet is célszerűbben és meggyőzőbben fejezhetjük ki gesztusokkal, mint szavakkal. Akkor elgondolkodtam, hogy vajon tudnak-e süketek énekelni – és megcsináltam a filmet, dokumentáltam, ahogy Bach-ot próbálnak énekelni. Csak később kezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan bánik velük, hogyan közösíti ki őket a társadalom és így tovább. <\/p>\r\n

A nézőt is először a kiáltó kontraszt ragadja meg, amely az európai zene egyik csúcspontja és az azt éneklő süketek között feszül… <\/em><\/p>\r\n

Pontosan. Bach kantátái, a kompozíció matematikai tökélye, nem a süketek számára készültek. Ha radikálisan gondolkozunk, úgy kell tekintenünk ezeket a kantátákat, mint a kizárásuknak egyszerre eszközét és bizonyítékát. Ha süketek éneklik őket, az maga az egalitarianizmus. Működő demokrácia. <\/p>\r\n

Kicsit menjünk vissza a művészi karriered elejére. Mikor befejezted az akadémiát, olyan fotókat és videókat készítettél, amelyeken magad is szerepeltél. Ezek vizuálisan igen agresszív kísérletek voltak, amelyeken a magad és a kollégáid testét kínoztad és manipuláltad. Ez még azelőtt volt, hogy másokat kezdtél volna manipulálni, hogy felvetted volna a kezdeményező és a dokumentátor szerepét. Még emlékszel, miért voltál akkoriban olyan agresszív? A magad képességeit tesztelted, vagy a közönség tűrőképességét, esetleg magát a művészetet? <\/em><\/p>\r\n

Hogy agresszív lettem volna, az persze a te értelmezésed. Azért használtam a saját testemet, mert ez volt az egyetlen, ami a rendelkezésemre állt. Ehhez volt közvetlen hozzáférésem. Ezzel analóg lehet, amit két hónapja Palesztinában láttam – éppen a megszállt terület északi részén jártam, Janinban, ahol mindenütt body-building és fitness plakátokat látni. Ez mindig valami válságtünet. Ha nincs befolyásod a kollektív valóság alakulására, ha nem tudod megváltoztatni, akkor a testeden próbálsz alakítani. Az én helyzetem is hasonló lehetett, közvetlenül a tanulmányaim befejezését követően, azaz képtelen voltam a vizuális befolyás gyakorlására. De idővel megtaláltam a módját. Mikor felhagytam a saját testem manipulálásával, lezárult egy szakasz. Annak a jele volt ez, hogy megtaláltam a módját hatékonyan megpiszkálni, megváltoztatni a kollektív módon termelődő képek és narratívák tartalmát. <\/p>\r\n

Mondanál többet a tanulmányaidról? Azóta foglalkoztat ez, mióta olvastam a katalógusodban, és más művészek kapcsán is hallottam Grzegorz Kowalskiról, a mesteredről. Úgy képzelem, hogy az ő kurzusa valami különleges hely lehetett az akadémián – valami dionüszoszi ügy, a test mint az érdeklődés középpontja, a testi lényeg közszemlére tétel, mint ennek a szobrászi koncepciónak a lényegi eleme. <\/em><\/p>\r\n

Grzegorz Kowalski műterme mindenképpen speciális hely volt. Neki az az elve, hogy a diákok a partnerei, hogy nem butábbak, mint ő, tehát egyenlő helyzetből lehet velük vitatkozni, harcolni. Nem volt egy meghatározott pont, amelytől kezdve már művész voltál. Ahogy beléptél a műtermébe, már művészként kezelt, olyasvalakiként, aki vele megegyező lehetőségekkel és képességekkel rendelkezik.Ugyanakkor azt tanította a diákjainak, hogy sose szigetelődjenek el a közösségüktől – talán ez volt a legfontosabb gondolata. A művész nem valami Nárcisz, nincsenek kiváltságai, és kötelessége együttműködni a többiekkel. Kowalski olyan művészeti alkalmazottakat akart előállítani, akik képesek meglátni a közösség problémáit, képesek és hajlandók elkötelezett módon szolgálni azt. Ezt megvalósítani az egyik út egyfajta csoportos gyakorlat volt, amelyben a résztvevők megtanulták tisztelni a kollektív vizuális nyelv nyelvtanát. Ez a gyakorlat a rendezetlen tömeget nyelvi közösséggé tette. <\/p>\r\n

Mi volna szerinted a művészet optimális vagy ideális szerepe a társadalomban? <\/em><\/p>\r\n

Ez túl általános kérdés. Lehet, hogy a művészetnek van ilyen szerepe, csak nem vagyunk hajlandók tudomást venni róla. Képzeljük el, hogy veszedelmes gondolatok köröznek a társadalomban, van, aki megfertőződik általuk, és akkor egy csoportnyi művész képes ezt a helyzetet valami idiotizmusba, haszontalanba, Kowalski szép szavával „művészeti környezetszennyezésbe” átfordítani. Ez talán valami kollektív önvédelmi stratégia – feltartóztatni ezeket a veszedelmes gondolatokat azzal, hogy semleges, buta, ártalmatlan szemétté tesszük őket. Talán ez a művészet legfontosabb társadalmi szerepe ma, ha nem is tudatos, ha nem is akarjuk elfogadni. És persze, ez a stratégia végződhet úgy is, hogy hasznos gondolatokat semlegesít. <\/p>\r\n

Nagyon gyakran beszélsz „A” művészetről – jóval gyakrabban, mint a saját művészetedről… <\/em><\/p>\r\n

Pedig nagyon szeretném kiirtani a szótáramból. <\/p>\r\n

Nem tűnik egyszerűnek. <\/em><\/p>\r\n

Mégis jó volna. Ha megtennénk, biztos, hogy valami megnyílna előttünk, mert maga a terminus véd minket attól, ami a tevékenységünk mögött, vagy azon túl lehet. Hát tegyük meg, egy napon irtsuk ki ezt a kifejezést. Hatalmas felszabadulás volna, azt hiszem. <\/p>\r\n

A művészet a társadalom vak ereje, írod valahol, olyan diskurzus, ahol a tudás intuitív módon képződik – ugyanakkor azt is mondod, hogy a művészeknek nem szabadna továbbra is olyan butáknak lenniük, amilyenek, ehelyett képezniük kellene magukat, hogy versenyképesek legyenek más tudásformák képviselőivel. Nem ellentmondás ez? Talán a művészet azért lehet vak erő, mert a művészek nem kénytelenek túl intelligensnek lenni. <\/em><\/p>\r\n

Azt hiszem, a művészet olyan diszciplína, amelyet nem teljesen tart ellenőrzése alatt a társadalom, és ennek így is kellene maradnia. A művészetet és a tudományt nem szabad teljesen ellenőrizni, nem szabad teljes felelősséggel felruházni, hagyni kell, hadd kóboroljanak, tévedjenek. Hogy a művészek és a tudósok végezhessenek erkölcsileg kifogásolható kísérleteket – betartva persze a törvényeket. Ha nem gátol minket a felelősség, valóban létrehozhatunk valami újat. A művészet vigyáz erre a szabadságra, kikerüli az ellenőrzést, folytatja a maga kockázatos tevékenységét. Szakadékba ugrik. És ott új tudás várja. A „tudatlan művészt” említetted. Részben azért tudatlan, mert így akarja, részben pedig azért, mert a társadalom felfüggeszti intellektuális kötelezettségeit – hadd termeljen a művészeti zűrzavar, vagy a veszélyek és kockázatok új tudást. <\/p>\r\n

Értem is, amíg a művészet terrénumán vagyunk, de a tudományt számtalanszor kárhoztatják azért, hogy nincsenek morális aggályai vagy felelősségérzete annak érdekében, ha új tudást akar termelni. A példák Mengelétől az atomtechnológián át a genetikai módosító kísérletekig vagy a klónozásig sorjáznak. Hogy vagy mindezzel? Nem lenne szükség mégiscsak valami határra? <\/em><\/p>\r\n

Mengele pszeudó-tudós volt, kísérleteinek nincs kognitív értéke, csak arra voltak jók, hogy új módokon kínozzon halálra embereket – egyszerűen gyilkos volt. Ami a többi példát illeti, régóta veszélyzónában élünk, és nem ismerjük a politika szolgálatába állított tudományos vagy ideológiai intervenciók hosszú távú hatásait. Azt hiszem, ez része a felszerelésünknek, egyfajta kockázati szerszámosláda. De ami igazán veszélyes, az például a kapitalizmus mohósága, amellyel szolgájává teszi a tudományt. <\/p>\r\n

Térjünk vissza a művekhez. Tegnap azt mondtad, „hagyományos” képzőművész vagy, lévén, hogy videókat kiállítani manapság nem nagy kunszt. Továbbmenve, azt is mondhatjuk, hogy a munkáid nem igazán tekinthetők formai kísérleteknek, inkább a tartalmuk experimentális. Hogy találtál a film és a videó médiumára? Mit jelentenek ezek a számodra? <\/em><\/p>\r\n

A videó és a film teljesen transzparensek az emberek számára, olyanok, mintha láthatatlanak volnának. Az emberek nem látják, hogy valaki megvágta, amit néznek, hogy esetleg a teljes hangsávot egy stúdióban tették a képek alá, stb. Aki tévét néz, az rá van nevelve, hogy a filmet ne mint a valóság mediált képét tekintse. Én szeretem ezt a transzparenciát, mert nagyon jót tesz az üzenetnek, ami a filmben rejlik. És hogy miért használok videót, és nem mondjuk plasztikát? 1991-ben kezdtem a tanulmányaimat, mikor éppen a kuvaiti háború zajlott; a műteremben rádiót hallgattunk, és így valami közvetlen kapcsolatban voltunk a fronttal, mert egész nap ez ment akkoriban. Közben ott álltam ezekkel az ormótlan eszközökkel, agyag, gipsz, kalapács, vésők – valami aktot csinálhattam, és hirtelen azt éreztem, hogy valami teljes haszontalanságban vagyok. Hogy nem ez a megfelelő mód, hogy hozzászóljak ahhoz, ami körülöttem folyik – a kuvaiti háborúhoz, mondjuk. Talán láttad Werner Herzog dokumentumfilmjét, amit a háború utáni kuvaiti tájról készített. A rendező és a stáb sokat kockáztatott, mikor odamentek – égő olajkutak, minden káoszba süllyedt, amerikai es iraki bombák robbannak, és hasonlók. Na, ilyesmit keresek a videóban. Hogy lehetne ezt plasztikában megcsinálni? Fogalmam sincs. A szobrászat tragikusan alkalmatlan médium. <\/p>\r\n

Ha már a valóság megközelítésének módozatairól beszélünk, mondhatnál valamit a legújabb filmedről, az <\/em>Ők-ről, amely hasonlít kicsit arra, amit egy másik nagy nemzetközi seregszemlére, a Velencei Biennáléra készítettél (az <\/em>Ők a documenta 12-re készült), amelynek a címe <\/em>Ismétlés . Ebben a két munkában látok egyfajta narratív struktúrát, egy drámai kibomlást, ami nincs meg a többiben. Az <\/em>Ők azért is más, mert ez kötődik a leginkább a napi politikához, egy konkrét nemzet, embercsoport konkrét politikai viszonyrendszeréhez. Ez valami új irány a munkádban? Hogy jutottál ehhez a témához, amely nem következik logikusan a korábbi műveidből? <\/em><\/p>\r\n

Nem hiszem, hogy bármit is erőszakkal tovább kellene vinnem a korábbi gondolataimból. Remélem, nem várod tőlem, hogy mindig sérültekről készítsek filmeket, mint a kilencvenes években. Gondolom, mindenki nagyon unná. Bízom benne, hogy a jövőben is képes leszek szabadon dolgozni, anélkül, hogy mindent a korábbi dolgaimból kelljen levezetnem. <\/p>\r\n

Az elmúlt két – két és fél év nagyon izgalmas volt Lengyelországban. Volt ugye ez a koalíciós kormány, csupa jobboldali pártból állt. Az egyik, a Lengyel Családok Ligája, gyakorlatilag fasiszta. A pártvezér, Roman Giertych lett az oktatásügyi miniszter. Kivette a szexuális felvilágosítást a tananyagból, megcsonkította a kötelező olvasmányok listáját, egyenruhákat vezetett be, és az általa irányított minisztérium rendelte meg azt az iskolai fegyelemről szóló reklámot is, amelyben két csoport diákot látunk, az egyiket a jó tanulók alkotják, akik számára az iskola van, a másikat meg a rossz gyerekek, akik bizony nevelőintézetben végzik. Ezek, és sok egyéb, erősen aktivizálták az embereket – széles ellenállás bontakozott ki a kormány ellen, az újfasiszták ellen, és ezzel együtt a fundamentalista katolikusok és vezetőjük, Tadeusz Rydzyk atya ellen is. Az emberek aktivizálódtak, és nagyon jó volt látni a nyilvános térben megjelenő politikai vágyakat. Ezért volt izgalmas elkészíteni ezt a filmet a Lengyelországot szétszakító politikai eszmékről. <\/p>\r\n

Szóval felállítottad ezt a színpadszerű díszletet, és kialakítottad a szabályokat, amelyek szerint a résztvevőknek harcolniuk kellett a többiek képi reprezentációi ellen. Vannak fasiszták, katolikus nénik, a „szabadság” csoport és a zsidó csoport – meglepve vettem észre, hogy végül is a baloldali „szabadság” csoport volt a legagresszívabb. Ők kezdték szétszabdalni mások rajzait, kivágni belőlük ezt-azt, meggyújtani őket; a többiek csak őket utánozták. Mit gondolsz erről? <\/em><\/p>\r\n

Ami agresszióként jelenik meg – a ráfestések, kivágások, a gyújtogatás – valójában a képek nyelvén megfogalmazott állítások. Ahogy a verbális vitában is: lerombolhatom az érveidet, ha az enyémek erősebbek. Ez nem agresszió, hanem a dolgok megvitatásának legitim módja. És éppen ezt teszik. Érveket cserélnek, csak ezek itt vizuális érvek. A film gondolata, hogy kövesd a képzeletedet, csökkentsd a kontrollt, az öncenzúrát. Azt mondtam a résztvevőknek, hogy teljesítsék be az álmaikat, kövessék az ideológiai képzeletüket. Ha forradalmat akarsz, tessék, ez a megfelelő hely rá. És valóban egy kisebbfajta forradalmat játszottak el. Radikálisan átalakították a környezetükben lévő ideológiai díszleteket a maguk egyszerű szimbólumaival – a kereszttel, a sassal, a karddal, a „szabadság” és a „Polin” szavakkal – utóbbi Lengyelországot jelenti héberül. <\/p>\r\n

Hát, inkább tűnt teljes rombolásnak… Szeretnélek a bukásról kérdezni. A filmjeidet nézve a bukás különböző formáival szembesülünk: a test bukásától az emlékezet bukásáig. Mit jelent a bukás a számodra? Megtörtént valaha, hogy abba kellett hagynod egy forgatást, mert a résztvevők már nem akartak tovább együttműködni veled? <\/em><\/p>\r\n

Például a KR WP <\/em>című munkámnál történt – amelyben katonák menetelnek meztelenül –, hogy a forgatás alatt azt mondták: „Egy órád van befejezni!” Ez egyfajta zendülés volt, de el kellett fogadnom az ultimátumot. Tudod, a filmem szereplői és én nem kizárólag udvarias eszmecseréket folytatunk, gyakran küzdünk egymással. Egy ilyen jelenetet benne is hagytam a 80064<\/em>-ben; ez a konfliktus-alapú együttműködés példája. <\/p>\r\n

De sosem hagytad abba a forgatást?<\/em><\/p>\r\n

Nem. Nem az a típus vagyok, aki, ha valaki sírni kezd, hogy „Hagyjuk abba, nagyon fáj!”, akkor azt mondja, „Oh sajnálom, nem tudtam, tényleg hagyjuk abba!”. Az Ismétlés <\/em>résztvevőinek például maguknak kellett eldönteniük, hogy mikor lépnek ki a kegyetlen helyzetből, amelybe engedték belekeverni magukat. Tehát ez gyakran küzdelem, aminek ott is van a nyoma a filmeken. <\/p>\r\n

 <\/p>\r\n

 <\/p>\r\n

\r\n

 <\/p>\r\n

1<\/a> Az interjú a Trafó Galériában 2008 január 26-án megrendezett beszélgetés szerkesztett és bővített változata. Radikális Szolidaritás, Artur Żmijewski egyéni kiállítása; Trafó Galéria, Budapest, 2008 január 26 – március 2.<\/p>\r\n

2<\/a> Kérdés a közönségből<\/p>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"

  Erhardt Miklós: A nemzetközi művészeti élet úgy ismert meg, mint aki akkor érzi jól magát, ha a nézőt lehetőleg reménytelen helyzetekkel, mély egzisztenciális drámákkal szembesíti; néhány munkádat kínszenvedés végignézni. Ez a mostani budapesti kiállítás azonban valahogy a “szublimáltabb” oldaladat fogja meg: ezekben a filmekben mindig van valami menekülési útvonal a bennük ábrázolt helyzetekből. Nem […]<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":630504,"parent":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":{"_acf_changed":false,"footnotes":""},"categories":[5],"tags":[],"class_list":["post-400557","post","type-post","status-publish","format-standard","has-post-thumbnail","hentry","category-interju"],"acf":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400557","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts"}],"about":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/types\/post"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=400557"}],"version-history":[{"count":0,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/posts\/400557\/revisions"}],"wp:featuredmedia":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media\/630504"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=400557"}],"wp:term":[{"taxonomy":"category","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/categories?post=400557"},{"taxonomy":"post_tag","embeddable":true,"href":"https:\/\/exindex.hu\/hu\/wp-json\/wp\/v2\/tags?post=400557"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}