Külön erre a kiállításra készültek ezek a képek, egy bizonyos összhatás érdekében válogattad őket így össze?
Idén január hetedikén nyílt Szombathelyen egy kiállításom, ahol régebbi és legújabb műveim egyaránt szerepeltek, az a harminckét kép is válogatva volt. Sajnos azt a szombathelyi kiállítást kevesen látták. Ide részben hoztam olyan képeket, amik ott szerepeltek. Az, hogy a képek színhatása ennyire homogén, csak azért van, mert nem használok más színt. Ennél a kiállításnál inkább a méret bizonyult döntő szempontnak, mert itt már egy 2×2-es kép túl nagy, tehát beszippantana, ha túl közel állnál hozzá és nem látnál körülötte mást.
Képeid művészettörténeti kontextusát keresve a minimalista , az analitikus, a monokróm festészet jut eszembe. Van-e olyan múltbeli festészeti megoldás/hozzáállás amivel közösséget érzel?
Persze, a felsoroltak
közül mindegyik fontos. A minimalista nem igazán csak
a festészetre vonatkozik, én nem szűkíteném
le erre. A monokróm viszont már tényleg festészeti
kérdés. Az analitikus festészetet nem tekintem konkrétan
rám vonatkozónak.
Vasarely-t is szokták említeni a képeim kapcsán.
A dekorativitás miatt és azért is, mert kilövi
a téma-dolgot, hogy a néző ne gondoljon semmi másra,
csak amire az alkotó gondolt. Ez nálam is megvan. Csak az
nem szimpatikus Vasarely-ben, hogy a művészete átment
egyfajta vállalkozásba. Korai munkáin látszik,
hogy ő csinálta, de később, amikor már
csak a vázlatokat készítette utasításokkal
és azt megfestette neki a műhelye, ez már nem érdekel,
őt sem érdekelte igazán – valószínűleg,
csak termelt.
Az op art és
a pop art a legmeghatározóbb. Ebbe a két közelítésbe
születtem bele. Akkoriban persze elég preparált volt
a helyzet, hogy mi az, amit meg lehet nézni, amihez hozzá
lehet jutni. A pop artot mint olyat gyerekként nyilván nem
a múzeumokban lestem el, nem a magyar vonal erősítette
meg bennem, hogy ezzel én foglalkozni fogok. Ezeknek a dolgoknak
a közelében nőttem fel, ezek hatottak, meg persze még
rengeteg más dolog. Amihez most e kiállításom
képeinek köze van, azt az op artból nem is annyira
a fényjelenségekkel kapcsolatos dolgok, hanem inkább
a látással és a látás hiányával
összefüggő vonatkozások jellemzik.
Napjainkban a monokróm az, aminek a tudása nélkül
nem lehet dolgozni – ezt hangsúlyozta Károlyi Zsigmond
az én évfolyamomnak a Főiskolán -, tehát
ez számít akadémistának, ez a minimum, amit
valakinek föl kell dolgozni, és maga mögött kell
tudni.
E kiállítás képei nem monokrómok, nem
azért ilyen a színük. Alapvetően a vörös
és sárga színeket és azok árnyalatait
használom.
Sok mindenre lehet asszociálni a narancssárga kapcsán …
Alapvetően, tudom hogy ez egy étvágygerjesztő szín. Tudod, szoktam főzni.
Nekem a test belső organizmusai jutnak eszembe.
Volt egy olyan időszakom, amikor az óriásplakátokból – amiket még most is alkalmazok – vett részleteket használtam fel. Amikor megjelentek az óriásplakátok, azoknak kizárólag azon felületeit kezdtem el használni, amiket emberi bőr színűre nyomtattak; például sokat használtam az első Magnum plakátot, amin volt egy nagy arcfelület. Azokat a plakátokat, amelyeken látszott a test, külön gyűjtöttem, és vagy alapnak használtam, vagy kompletten, abból csináltam képeket. Jó az nem narancssárga, sőt szokták azt is mondani, hogy kőrözött-színű, de azért szerintem ezek elég élénk színűek. Akár emberi organizmusokhoz is hasonlítható, meg sok mindent hallottam már.
És a többi Pattern-forrásod?
Érdekes kiindulási
pontom volt a pointilisták által használt absztrakció,
amikor kis ecsetnyomokból, kis négyzetekből áll
össze egy kép, anélkül hogy gondolkodtak volna
azon, hogy éppen azt a pontot hova rakják a képen.
Nem keverni a színt, hanem a megfelelő helyre tenni az egyes
színeket és ezek kölcsönhatásából
alakul ki a szemünkben az arc vagy valamilyen alakzat. Aztán
tovább kerestem azt, ami nekem leginkább megfelel a festészetben,
így találtam rá a raszterre a nyomtatott dolgokban.
Végül is mindenben benne van ez a pontozottság, gyakran
szerepel napjaink technikájában, gondoljunk csak a pixelre,
a monitor vagy a fotó szemcsézettségére. Mindenben
benne van egy kisebb egység, amiből jó elrendezés
esetén összeáll egy nagyobb egység. Ez megint
csak a látásra vezethető vissza.
Amikor először használtam rasztert, nem ecsettel, hanem
sablonnal tudtam úgy megoldani, hogy a festék csak oda menjen,
ahová én akarom. Már 1994 előtt használtam,
azért hogy rétegeket fessek egymás fölé.
Érdekes, mert mindig látszik az alatta lévő.
Most is úgy csinálom a képeimet, hogy ha valamit
felrakok, akkor látszódjon, ami alatta van, sőt a
kettőnek a hatása az, ami érdekes.
Ezeket is sablonnal készítetted?
Változó.
Volt idő, amikor csak sablonnal dolgoztam, most már nagyobb
szabadságot adok magamnak. Mindent bedobok, amit csak lehet. Találtam
gyorsabb megoldást. Ecsetet keveset használok, alapozáskor
meg egy-két olyan munkafázisnál, amit nem lehet máshogy
megcsinálni.
Jobban ütköznek egymással a rétegek, ha a technikai
kivitelezésük nagyon eltérő egymástól.
Hogyan készült a kiállítás címadó képe?
Olyan kis szivacshengerrel,
amit a szobafestő-mázolók használnak, ezzel
a technikával nem folyik meg a festék.
Elég sokan érzik úgy a képeim láttán,
hogy ez nem is kézi technikával készült, nincs
benne hiba. De van, én direkt hibázom. Meg lehetne csinálni
úgy, hogy a nézők azt higgyék gép vagy
printer csinálta, de ennek semmi értelme nem lenne.
Célod-e felidézni az Internet virtuális közegét a festészetben?
Ezek a dolgok hatnak egymásra. Én az emberi vonalat viszem, nem a gépit. A klasszikus értelemben vett festészet kellékei a paletta, festék, ecset meg a vászon. Abban, amit én csinálok a tökélyt elérni elég nehéz lenne elérni ecsettel. Úgyhogy mindenfélét használok, ami a kezem ügyébe kerül és úgy érzem, hogy elérem vele a célomat: a spray-től kezdve a klasszikus és a nem kifejezetten művészi szerszámok használatáig. Ha meg tudom oldani egyszerűbben, akkor miért ne. Nem akarom, hogy a klasszikus technika kerékkötő legyen. Használhatnám a printert is a képeimhez, de azt nem tartom eléggé komolynak. Túl kísérleti, túl sérülékeny a vászonhoz képest.
Van-e valami köze a képeiden látható raszter motívumoknak a Sigmar Polke féle raszter-pöttyökhöz?
Ezt Polke és
sokan mások is használják. Én egyre kevesebbet
használom, mert van más, egyszerűbb módszer
is. A Polke megoldása kevésbé időigényes,
ő nem csinál sablont, rögtön megfesti. Egy kicsit
zavar Polkénél, hogy nem elég neki ez a raszter,
hanem valami figurát mindig belehuncutkodik.
Jó, hát én mást huncutkodok bele.
Miért nem figurát?
Emberi figurának ott van az, aki áll a kép előtt. Az bőven elég szituáció. De a régebbi képeimen szereplő egyes motívumok most is becsúszhatnak. A figurális dolgokkal szemben nincs különösebb ellenérzésem, de ha egy mód van rá, nem használok konkrét figurális elemet.
Képeid korunk technikai kultúrájának látványvilágát idézik. Mik azok a kulturális termékek (Interneten, zenében, designban) a környezetedben, amelyeknek vizuális hatása meghatározó számodra?
A felsoroltakból
akármelyik. Ezen kívül még a legegyszerűbb
szórólapok, áruházak hirdetésújságjai,
lemezborítók. Sem TV-m, sem számítógépem
nincs, úgyhogy ez valamelyest szűkíti a kört,
hogy mi az, amihez hozzájutok. Olyan még nem fordult elő,
hogy a tévéből valamit kifényképeztem
és felhasználtam volna. De azért ott is ki lehet
szúrni – például klipekben – olyan erős
effekteket, amiket én is használok.
Az óriásplakát eléggé meghatározó,
de mostanában változnak a dolgok; mióta számítógéppel
rakják össze ezeket a képeket, nem látok olyan
óriásplakátot, amit felhasználnék.
Például a néhány képemen látható
gömb alakú motívumot egy Dolce Vita óriásplakáton
szúrtam ki a római reptéren.
Most nem ezeket használom, inkább a futó benyomások
maradnak a médiából, illetve utazásokból.
Ezek a motívumok nem léteznek, csak valamilyen ipari céllal.
Ezeket keresni kell.
Leginkább a tudományos folyóiratok képanyagát
tartom használhatónak, de ezeket sem tudom egy az egyben
átépíteni a munkáimba. Ezek a képek
nem reklámcélra készültek, hanem épp
azért, hogy lássuk, milyen érdekes, ha ennyire föl
van nagyítva valami. Van is egy olyan kép, ami konkrétan
az Élet és Tudományban jelent meg, a címe:
„céltárgyak üvegből””, ebből
egy részlet van kinagyítva, többször lefénymásolva,
fölragasztva a szokásos módszerrel és ugyanezt
az alapra nagyban megfestettem.
Egyáltalán a látással foglalkozó összes
tudományt érdekes szakterületnek tartom. És
akkor itt persze visszajönnek megint olyan művészek,
mint Kepes, Moholy-Nagy, az op artból Bridget Riley.
Moholy-Nagynak elsősorban a fotogrammjai érdekesek, az hogy
a fekete-fehér képeken mit lehet csinálni a kontrasztokkal
és az is, hogy a szürkéknek végtelen verzióját
mutatja.
Úgy érzem, hogy a képeid által sugárzott személytelenség találóan visszaadja az életben is egyre erősödő elidegenedés élményt. Miért választottad ezt a kézjegy mellőzésére törekvő, abszolút technikai absztrakciót?
Lehet , hogy a technika
miatt bejön az elidegenedés érzés, de nem fordult
meg a fejemben ilyesmi. A színek nem ezt sugallják. Mert,
ha például a képem fekete-fehér lenne és
annak árnyalatai vagy valamilyen hideg megközelítés
lenne, akkor valóban ezt erősítené. Rá
lehetne mondani, hogy na ez a tipikus elidegenítés művészete.
De nem hinném, hogy ez az lenne.
Én valóban hajlok az általánosításra
és a dekoratív megjelenítésre is, de nem érzem
úgy, hogy ettől személytelenné válna.
Ha a Polke technomentes, nagyon finom érintésű vásznaira
gondolok, egyértelmű, hogy az enyém egy távolságtartó
hozzáállás.
Vannak is olyan képeim, amiket sablon és minden technikai
bravúr nélkül csináltam. Sőt, úgy
érzem, hogy mostanában ebbe az irányba is megyek,
még hogyha pont most a tervek között szerepel is, hogy
egy ismerősöm komputeres, printelt munkáit használom
fel motívumként és megcsinálom ugyanazt olajjal
vagy továbbgondolom a komputer által preparált képet
és átfestem, tehát az sem csupán gépi
lesz.
Amit kicsiben fölösleges festeni, azt inkább fénymásolom,
vagy printelem és az lesz fölkasírozva. Nemcsak azért,
mert ez így gyorsabb. Arról is szól, hogy hogyan
lehet átverni a szemet. Mi az, amire a technika képes és
mi az, amire az emberi szem képes. A képeim láttán
a szemed azért vibrál, mert nem képes fókuszálni,
nem tudja, mi van hátul, és mi van elöl. Ez egy átverés.
Egy optikai eszköz, nem is a szem, mint inkább az agy átverése,
de hát végül is a virtuális valóság
is egy átverés, illetve minden háromdimenziósnak
kinéző dolog, ami csak síkban létezik, már
átverés.
Milyen szerepet játszik ebben a véletlen?
A véletlenszerűség
úgy jön be, hogy amikor sablont használok, akkor van
fönt már egy réteg a vásznon, aminek van egy
struktúrája, egy színe, ezek után ezt eltakarom
és csak néhol látszik az alapréteg.
Ugyanezt erősíti a „valóságból”
kiragadott motívum a képeimen, tehát nem ütköztetésként
jelenik meg a valóság, mert nem olyan dolgot választok
ki, ami kontraszthatást kelt. Nekem bőven elég kontraszt
a galéria fehér falán lévő képem.