Politika mint művészet?

Beszélgetés Süvecz Emesével

 

Fotók: NANE






A Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületében nemrég piros, furnérlemezből kivágott, életnagyságú női sziluettekkel találkozhattak az épületben megfordulók. Az ún. Néma Tanúkat a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület helyezte el, és a családon belüli, nők elleni erőszakra hívták fel a figyelmet (http://www.silentwitness.com/). Az egyes figurák a családon belüli erőszakban meggyilkolt nőket jelenítették meg, szerepelt rajtuk az áldozat neve, kora, a gyilkosság módja, az elkövető neve és a bűncselekmény helyszíne és időpontja.

Az esemény aktualitása az a minden év novemberében megrendezésre kerülő akciósorozat, amelynek nyitó eseménye az ENSZ által meghirdetett nők elleni erőszak elleni fellépés világnapja, november 25-e. Az ENSZ világnap a „16 akciónap az erőszak ellen” elnevezésű kampány nyitó dátuma, melynek alkalmából a NANE Egyesület idén a Fővárosi Bíróság elé, november 29-ére szervezett demonstrációt. A Bíróság épületétől indulva az aktivisták és szimpatizánsok a Néma Tanúk „kezét fogva” sétáltak át a Kossuth térre, felhíva a közvélemény figyelmét és az állam felelősségét a családon belüli erőszak áldozataira.

A Képzőművészeti Egyetemre Süvecz Emese független kurátor, a NANE Egyesület önkéntes munkása közvetítette az akciót. Farkas Ádám, a Képzőművészeti Egyetem rektora az akciónak zöld utat adott, engedélyezte a megjelenést az intézményben. Annak ellenére, hogy a nemzetközi emberjogi kérdésekért fellépő szervezetek kommunikációjában bevett gyakorlat, hogy felsőoktatási intézményekbe szerveznek akciókat, a NANE Egyesülettel ilyen formában eddig csak a Közép Európai Egyetemen lehetett találkozni.

Az akció politikai üzenete mellett, engem az érdekelt, hogyan hat egy ilyen esemény tágabban vett művészeti kontextusban, az ország első művészképző intézményében. Kíváncsi voltam, hogy miként működik egy provokatív és mindenekelőtt vizuális jelrendszerre építő kommunikáció egy olyan helyszínen, ahol a vizualitás nyelvét oktatják. Egy ilyen közegben ugyanis könnyen művészeti értelmezést kap bármilyen gesztus vagy jelrendszer. Éppen ez adhat az elsődlegesen politikai akciónak egy tágabb értelmű olvasatot.

A figurák megdöbbentően hatottak, feltűnő „idegen testekként” bukkantak fel az épület sötét folyosóin, a lépcsőházban, a WC-ben, a könyvtárban.

A létrejött helyzet a diákok politikai érzékenységének fejlesztésén túl, a mai magyar képzőművészet felé jelentett érdekes felhívást, sőt provokációt. Az utóbbi évben a magyar művészeti szcénában forró a levegő a művészet szélesebb közegben való megjelenéséről, az utcára való kilépés szükségességéről, a társadalmi felelősségvállalás fontosságáról szóló vitáktól – mindezt leginkább az itthon pontatlanul használt „public art” -tal foglalkozó diszkussziók fémjelzik. Ebben az esetben azonban a politika „vonult be” az utcáról a képzőművészeti intézménybe, és hogy első reakcióként mit okozott, azt Süvecz Emesétől kérdeztem meg, aki az egyik nap ügyeletesként a NANE információs anyagaival az egyetem földszintjén álló, találkozóhelynek számító Dávid-szoborfej előtt ült.

Süvecz Emese:
Nem lehet a hallgatók egységes reakcióiról beszámolni, a legkülönfélébb megnyilvánulásoknak voltam a szemtanúja. Azt mindenképpen kiemelném, hogy az egyesület nyilvános akciói során, soha nem tapasztalt mértékben hagytak nyomokat a figurákon, azaz összefirkálták, kidekorálták (egyik esetben nem éppen vicces módon egy papírkarddal átszúrva a nemi szerv helyén) őket.

Hegyi Dóra:
Emese, neked személy szerint miért volt fontos, hogy behozd a Képzőművészeti Egyetemre a Néma Tanúkat?

SE:
Ez egy akció volt a nők elleni erőszak világnapján a NANE szervezésében. Mindenki azon dolgozott, hogy a Néma Tanúk jelenjenek meg a nyilvános terekben. Más kérdés, hogy az egyesületbe való jelentkezésem célja a társadalmi mobilitás elősegítése volt. Felvételi kérelmemben, a motivációs levelemben pontosan kifejtettem, hogy az egyesületben szerzett tapasztalataimat szeretném visszafordítani a képzőművészeti életbe.

HD:
Úgy gondolom, hogy a fellépésed ezen az eseményen, a politikai aktivistáén túl, magában rejt egy másik szerepet is. Ezt a gesztust egy művész által megvalósított akcióként, illetve egy arra való utalásként is lehet olvasni. A Néma Tanúk bevitele egy képzőművészeti intézménybe egy nyugati művészeti iskolában például egy „erőszak a társadalomban” tematikus szeminárium keretében létrehozott projekt lehetne.


Tehát több szempontból felmerül művészet és politika kapcsolata. Többek között, hogy meddig tágíthatóak a művészet határai, és mit tekintünk művészetnek.
Vannak, akik úgy érvelnek, a művészetnek az a feladata, hogy rávilágítson elfelejtett vagy háttérbe került dolgokra, vagy elindítson folyamatokat, amik aztán majd működnek tovább. Ezzel szemben áll az a felfogás, hogy naivitás azt gondolni, hogy a művészet hatékony lehet társadalmi folyamatok megváltoztatásában.

SE:
Számomra nagyon fontos kérdést fogalmazol meg, amit én is sokszor feltettem magamnak, de nem dilemmaként, hanem az erkölcsi állásfoglalás szükségszerű kérdéseként. Néha az élet maga fontosabb, pontosabban fogalmazva elementárisabb, mint a művészet. Az, hogy ezt te elsősorban művészeti akcióként olvasod, egy nézőpont, a személyes tapasztalat meglétének vagy hiányának a kérdése. Akiknek a családtagját, édesanyját, vagy a gyerekét ölték meg, azoknak a Néma Tanúk többet jelentenek, mint „puszta” művészetet: dühöt, segélykérést, és segíteni akarást elsősorban. A felvonuláson a Néma Tanúk kezét fogjuk, velük együtt megyünk a Parlament elé. Ők olyan nők, akik hiányoznak közülünk, éspedig azért hiányoznak, mert nem volt képes megvédeni őket sem a jog, sem a rendőrség, pedig joguk lenne a biztonságos élethez. A felvonulásokon a túlélők vagy az áldozatok rokonai is ott vannak. A segélyvonalas hospitálás és az egyesületben megismert nők elkötelezettsége alázatra tanított engem ebben a kérdésben. Ha valamiféle tapasztalatot meg tudok osztani a képzőművészeti életben a velem együtt dolgozó kollegáimmal, akkor ez a legfontosabb tapasztalatom. Nagyon sok mindent tanultam a NANE Egyesületben ez alatt az egy év alatt, és számomra nagyon fontos, hogy önkéntesként dolgozhatok náluk. Az teljesen mellékes, hogy mi az ún. polgári foglalkozásom, maximum annyiban számít, amennyiben hasznos az egyesület céljainak támogatásában. Van közöttünk pszichológus, operetténekes, szociális munkás, nyelvtanár stb., de mindenki esetében elsősorban az számít, hogy hogyan teljesít, mennyire jó a csapatmunkában, stb.

HD:
Véleményem szerint az eseménynek lehet egy olyan olvasata is, amelyben benne rejlik egy didaktikus felhívás az egyén politikai felelőssége mellett a szakmai felelősségéről. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy direkt utasítást ad, mit kell tenniük a művészeknek. De felhívhatja a figyelmet például arra, hogy az iskola egy nyilvános tér és használni lehet, nem csupán a folyosóról nyíló műtermeket vagy a white cube-ként, a művészet hitelesített helyeként funkcionáló Barcsay-termet vagy az aulát.

SE:
Természetesen. Ezernyi dologról szól ez a demonstráció, bár a legfontosabb az áldozatok történeteinek a megmutatása.

HD:
Én úgy látom, van egy olyan áttételes üzenet, hogy „légy politikus művész!”, a művészi munkádban vállalj fel társadalmi problémákat!

SE:
Nem igazán szeretem megmondani a művészeknek, hogy mit csináljanak, annál sokkal jobban tisztelem őket. A diákokkal való interakció kapcsán tehát az jut az eszembe, hogy ha valamire megtanít az egyesületi munka, az az emberszeretet. A diákok olyanok voltak, amilyenek…Egyáltalán nem voltam csalódott, vagy akár elbizakodott a reakciókat látván, mert nem az volt a cél, hogy autoriter módon ilyen vagy olyan szerepben kommunikáljak velük, ugyanis mindenkinek, aki érdeklődést mutatott és kooperatív volt, valamelyest bemutatkoztam, jelezve, hogy én kurátorként is dolgozom. Hogy abba pillanatban éppen mi voltam, lényegtelen. Nem magammal foglalkoztam, hanem a Néma Tanúk üzenetével és azzal, hogy akinek üzennek, azok történetesen művészek, vagy legalábbis azon dolgoznak serényen, hogy művészek legyenek, és a vizuális kifejezésre érzékenyebbek. Ugyanakkor tény, hogy az üzenet az ugyanaz, bárkinek is címezzük: állítsuk meg az erőszakot! Örültem, hogy sikerült bevinni az akciót, és hogy jelen is lehetek. Néhányan meghallották, néhányan elmentek mellette, voltak, akiket feldühített. A művészek is csak emberek.

Nem értek egyet a magyar és a Magyarországra jövő külföldi kurátorok türelmetlenségével, amiért hiányolják a magyar művészek politikai állásfoglalásait. Erről szólt a DEMO vagy akár annak idején a Polifónia, a társadalom, amiben élünk azonban mit sem változott. A társadalom egy jelentős részének kell megváltoznia, hogy megszülessen egy új művészeti gyakorlat. Arról nem is beszélve, hogy mindig volt olyan művész, aki az átlagosnál többet foglalkozott bizonyos társadalmi kérdéskörrel, sőt a művészet maga is mindig politikus. Az újdonság tehát nem is az lesz, hogy egyes művészek elkezdenek „politizálni”, hanem hogy miképp kezdenek el, mennyiben lesz ez új hang, mennyiben régi, mennyiben emlékeztet a nyugati demokráciákból jól ismert és már unalomig gyűrűző didaktikus vagy éppenséggel a klasszikus esztétikai kérdéseket kiiktató retorikára. Az újdonság a fősodorba való bekerülés lesz, mikor már divat lesz Magyarországoa művészeti aktivizmus, és kanonizálódik, tehát el is ismerik a kritikusok, az egyetemi professzorok. De nem vagyok meggyőződve róla, hogy erre van szükségünk. Arról viszont meg vagyok győződve és ez számomra a lényeg, hogy bármit is csinálunk, bárkik is vagyunk, hamburger árusok vagy bérszámfejtők, művészek vagy politikusok, férfiak vagy nők, a világot, ami körülvesz, legelsősorban meg kell értenünk, és ha úgy vesszük észre, hogy kínzóan rossz, akkor nincs más választásunk, át kell alakítanunk. A megértés és a cselekvés pedig egy tanulási folyamat eredménye. Két dologról szólt az én értelmezésemben a Néma Tanúk akció: egyfelől közvetlenül az eltitkolt és elviselt erőszak megmutatásáról, másfelől arról, hogy legyünk – Timár Kati kedvenc kifejezését használva -ágensek abban a világban, ahol élünk. Hogy miképp, annak pedig ezernyi módja van, és nem feltétlenül kell művészetet csinálni belőle, elég ha csak „úgy” csináljuk.
Még egy fontos dolog: Horányi Özséb a minap egyik óránkon az értetlenkedő doktorandusz hallgatóknak a társadalmat megváltoztatni akaró egyénekről és energiákról úgy beszélt, mint olyanokról, akikben kellő mennyiségű altruizmus van, ami segíti őket törekvéseikben. Ezzel én nem értek egyet, bennem és azt hiszem a többi aktivista ismerősömben, főleg akik családon belüli erőszakkal foglalkoznak, semmi altruizmus si. Annak megértéséhez, hogy miért csináljuk mégis, és miért jó érzés mindez, ahhoz el kell kezdeni önkéntesként egy csapatban, hasonlóan gondolkodó társakkal együtt dolgozni, és véleményem szerint rögtön kiderül.

HD:
Visszatérve az „ágens-művészetre”, felmerült, hogy fontos-e, hogy művészet vagy nem művészet egy közösségi projekt, ha hatékony és eléri a célját. Ezzel az érveléssel könnyen eljutunk „A művészet vége?” kérdés megfogalmazásáig, ami viszont nem lenne igazságos a klasszikus értelemben vett művészettel szemben.