A Pinault Collection párizsi múzeumában, a Bourse de Commerce többszintes épületében látható kiállítások 2022 őszén-telén a történelmi emlékezet és az idő múlása köré összpontosulnak. Az örökkévalóság és ideiglenesség egyensúlypontjában Anri Sala (1974) kiállítása található, amely négy videómunkát és egy grafikai munkákból álló installációt foglal magába.
Anri Sala albán képzőművész, akinek videóművészetével Magyarországon is többször találkozhattunk. Jelenleg Párizsban él és dolgozik, ezen kiállítása során a tér és műalkotás kapcsolata, az idő „építészete” foglalkoztatta. A pozitivista történelemfelfogás esetlegességét járhatjuk körül Cím nélküli (Térképek/fajok) installációjában, amely 2018 és 2022 között készült diptichonokból áll. Az egyik papírmunkán mindig egy tengerbiológiai tanulmányrajz látható egy élőlényről, míg a másikon általa festett, különböző geopolitikai egységek topográfiái. A formájukon túl elhelyezésük is hasonló, hiszen illeszkedniük kell a papírlap korlátait is meghatározó tulajdonságokhoz, amellyel megismerhetővé, egyben kontrollálhatóvá is válnak. A kupola belsején található festményhez is kapcsolódik, amely a 19.század végi kolonizált világot ábrázolja úgy, hogy szinte tételesen ábrázolja jellemzőit és lakosait a nyugati világ (és művészet) perspektívájából.
A természet és nemzet fogalmainak mesterségessége és hübrisze akkor törik meg, mikor a rotunda terét teljesen átalakító, a cement cilinder formájához illeszkedő hajlított kijelzőn látható 2021-es Time No Longer című 13 perces videóhoz érünk. A tér és műalkotás szimbiózisát erősítik meg a kupola felől a látogatók által bejárt térre érkező dinamikus fényhatások – akár a filmben látható Nap mesterséges szimbólumaként – és a mindent átjáró hanghatások. A kijelzőn egy zéró-gravitáció állapotban lebegő lemezlejátszót láthatunk, amely tűje kiszámíthatatlanul (legalábbis váratlanul) érintkezik néha a lemezzel, s ilyenkor Olivier Messiaen rabtársának, Henri Akokának írt klarinét-szólóját hallhatjuk. Akota csupán egyszer játszotta a darabot, a VIII-A Stalag náci hadifogolytábor többi rabjának és őreinek 1941 január 15-én.
Az eredeti zenemű Sala interpretációjában egy szaxofonnal egészül ki, amely (az űrállomás vizuális megidézése mellett) Ronald McNair afroamerikai űrhajós és zenész 1986-os kísérletét is megidézi. McNair elsőként akart az űrben felvételt készíteni, azonban a Challenger űrrepülő felrobbant a felszállás után, és a legénység mind a hét tagja életét vesztette. A mű a bezártság geopolitikai és technológiai természetét, a kiszolgáltatottságot és az apokalipszist kapcsolja össze; a tér és idő (audiovizuális) kitöltése a centrumban álló látogatóval válik folyamatossá. Míg a számítógéppel modellezett képsorok absztrahálják a két megidézett történelmi időpillanatot, a zene a remény, annak diszkontinuitása pedig a szorongás szimultán érzését keltik a látogatóban, ezzel személyessé téve az élményt. Ahogy a tű elemelkedik a lejátszótól, az pedig tovább lebeg és forog saját tengelye körül, a befogadó is egyedül marad egy pillanatra.
A zeneiség végig kíséri Sala munkásságát és a kiállítást is: Take Over (2017) című kétcsatornás videóinstalláció a La Marseillaise és az Internacionálé jelentésrétegeivel foglalkozik. A felvételhez használt Disklavier zongora képes megismételni a zongorista által játszott darabot, szinte önmagán játszik: ebbe kapcsolódik be a zenész, aki beavatkozik a játékba, mígnem a kakofónia értelmet nyer. A két melódia zeneileg és politikailag is változások során ment keresztül: forradalmitól a szocialistáig, az ellenállás és patriotizmus szimbólumától a kolonializmusig és totalitarianizmusig ingázó jelentéseik csengenek a hallgató fülébe. A kisajátítást nem az előadó, hanem az előadás módja határozza meg, míg a billentyűk mozgó szobrokként testesítik meg az ideológiákat, amelyek valaha érintkeztek a zeneművekkel.
A társadalomban és az annak olajozott működését modellező zenekarban is kulcsfontosságú közösségiségről és figyelemről szól az 1395 Days without Red című videó, amelyet Liria Bégéja közreműködésével készített 2011-ben. A kamera a Maribel Verdú által játszott zenészt követi, aki próbára igyekszik. A cím Szarajevó négyéves ostromára utal (1992-1996), amely során a szerb hadsereg a lakosokat is terrorizálta. A háztetőkön figyelő mesterlövészek a civilekre is célpontként tekintettek, akik így csak a lehető legrövidebb ideig tartózkodtak nyílt színen, és kerülték az élénk színű ruhákat, amely magukra vonta volna a katonák figyelmét.
A film ideje (43’46”) majdnem megegyezik Csajkovszkij 6. szimfóniájának hosszával, amely nem csupán aláfestése a filmnek, hanem strukturális váza is. Ahogy a nő elindul, majd a kietlen utcákon siet, dúdolással nyugtatja magát, de ha lélegzetét visszafojtva mégis téveszt, vagy megáll a házak sarkánál, a már próbáló zenekar is megszakítja játékát. Habár fikció, a film újrajátszásként is felfogható: az egyéni perspektívában, békeidőben felvett jelenetek „díszlete” még mindig magán viseli a háborús évek nyomait. A film így foglalja magába azt is, amiről nem szól: láthatatlanságában mutatja meg az eredeti esemény és a felvétel között eltelt időt.
A délszláv háború városon hagyott sebein túl az emberi pszichére kifejtett hatását és a magány Time No Longer kapcsán már említett sokféleségének ábrázolását láthatjuk Nocturnes című videójában. A cím a Chopin-mű mellett a filmben szereplő két férfi álmatlanságára utal: a francia kisvárosban élő egykori kéksisakos békefenntartó Denis és a színházigazgató- halgyűjtő Jacques története a sötétben bontakozik ki. Denis videójáték-függővé vált, csupán a kezeit láthatjuk a felvételeken, amelyek a háborúban kioltott életeket és a játékban levezetett PTSD-t egyaránt jelképezik, Jacques pedig trópusi akváriumai mellett hozza párhuzamba az emberi- és halpopuláció kihívásait, társas együttélésük jellemzőit.
A két karakter szinte valószínűtlen excentrikussága és különbözősége mellett a szerző szándékával szemben is bizalmatlanná válunk, csak a két férfi szavaira összpontosíthatunk. Az inszomniás, alváshiányos állapot hallucinációihoz és valószínűtlen eseményeihez hasonló film mégis ad néhány kapaszkodót: a gesztikuláló kezek mozgását, a felsejlő identitások és az elhallgatott részletek hangos hiányát. A teljesen sötét galériában ugyanakkor a látogatók is éjszakai őrszemekké válnak, voyeurisztikus megfigyelőkké, akik betekinthetnek két idegen privát terébe és gondolataiba. Noha csak néhány percig látjuk őket, mégis kirajzolódik előttünk a mindennapi életük, amelyről már sosem tudjuk meg, hogy csak képzelet szüleménye-e.
Az idő természetével foglalkozik az Une seconde d’éternité című kiállítás is az épület első és második emeletén, ahonnan érdemes kiemelni egy művet, amely szintén a zeneiségen keresztül ölt formát és konceptuális szorosan köthető a Sala művekhez. Az Opera (2016) című Dominique Gonzalez-Foerster alkotás szintén egy sötét térben látható, ahol piros kordonszalag jelzi a látogató optimális távolságát. Az Opera ugyanis egy hologram-szerűen projektált videó, amely olyan valóságosnak hat, hogy elsőre performansznak tűnik. Könnyű eltéveszteni, hiszen a művész látomás-szerű Jelenések sorozatának utolsó eleme vált autonóm művé, amelyben Maria Callas operaénekes jellegzetességeivel ruházza fel magát, saját hangjával egyesíti korai felvételeit, miközben utolsó aktív éveire jellemző öltözéket visel. A mű különböző múltak, személyek, valóság és képzelet metszéspontjaiban jön létre, a látogatónak kell összeraknia a puzzle darabjait, kibogoznia, mit lát és miért.
A kiválasztott művek egymással és a tér adottságaival való összecsengései mellett a földszintet domináló lemezjátszó – mint az idő kereke – jelzi a különböző időszakok és történelmi felfogások találkozását, a múló idő szoborszerűségét, egyúttal a többi kiállítással együtt létrejövő narratívát. Az illékony szubsztancia megőrzésére rímelnek a kupola alatt installált Maurizio Cattelan által készített taxidermiás galambok is (Others, 2011), amelyek a párkányon ülnek mozdulatlanul. A városi lét velejáróiként tökéletesen illeszkednek épített környezetükbe, amely ezúttal a „szent tér” belseje, de a Bourse de Commerce eredeti rendeltetését és az épületet magába foglaló várost is megidézik.
A disztópikus értelmezés ismét az ember utáni, katasztrófák sújtotta bolygóhoz vezethet, ahol ugyan felkel még a Nap, de nappalról már nem beszélhetünk; lakói többnyire kísértetek vagy megdermedt testek. A hátrahagyott emlékek, tárgyak és történelem a kortárs művészeti múzeum kontextusában mégsem a pusztulás és járványok maradékai, hanem a transzformáció és értelemkeresés tárgyai. A kiállítás meta-kereteként az alkotó cselekvés az entrópiát élvezetessé, az idő múlását elviselhetővé teheti: a jelenések a mi téridőnkben válnak jelentéssé.