Keresd a Gerhest

Gerhes Gábor: a T megtalálása

 

A művészi lét egyik központi jellemvonása a feltárulkozó és a rejtőzködő indulat egyidejűsége, illetve a feltételezett egyensúlyi állapot valamely irányú kibillentése. Minden nyilvános megnyilatkozás feltárulkozásnak tekinthető, még akkor is, ha munkáiban a művész titokzatos és rejtőzködő szándékot demonstrál, vagyis, ha nyelvében absztrakt fogalmak, homályos utalások és megtévesztő csapdák által határozza meg lelki és tudati enmagát.

Művészetében Gerhes Gábor (1962) egy ilyen állapot ellentmondásos szituációját teremti meg, amennyiben személyes megjelenése alkotásaiban, azaz feltárulkozásának realitása szembehelyezkedik az ikonográfiai helyzetteremtésből következő szürreális rejtvényszerűséggel, valamint az ebből adódó titokzatossággal. A gerhesi enigmatikusság már-már demonstratívnak és olyannyira célszerűnek mondható, mint a középkori egyházi líra grafovizuális szövegei, avagy napjaink szórakoztató-gondűző irodalmának ötlethalmozó betűrejtvényei. Tekintve, hogy a katalógus – az ugyancsak talányos kísérőszöveggel egyetemben is – többet láttat a gerhesi opusból, mint maga a kiállítás, és a katalógust valóban egy műfajtörténeti tallózásnak felfogható betűrejtvény-teríték vezeti be, máris adott eme különös képi-szövegi tautológia ”leolvasásának” talán legkézenfekvőbb kulcsa.

A képi rejtvényszerűség a gerhesi ikonográfia strukturális természetének fő jellemzője, amelyben betűjelek, szófoszlányok, tárgyak, élőlények, emberalakok és természeti motívumok szinte egyenrangúan jutnak szóhoz egy-egy teátrális jelenetben. A kialakított tájmotívum színpadias, műviesen precízre tervezett jellegét a szürnaturális és hiperrealista ábrázolás inkább túlhangsúlyozza, mintsem visszafojtja, a látványban pedig az újraértelmezett heimatstil posztmodern idilljének humort sem nélkülöző oldottabb állagát ismerjük fel. Van valami békebeli, ám cinizmussal áthatott mozdulatlanság ezeken a képeken, a mozdulat és a mögötte munkáló emberi szándék lemerevítetten kapaszkodik egy adott tér- és időszeletbe, ez a keret pedig nem más, mint egy vagy több talányos magánfilozófiai gondolatszilánk derűs foglalata.

A katalógus hatodik oldalán látható fényképen egy kisfiú a patak medrében elhelyezkedő sziklán ül. Az átellenben levő oldalon egy aprócska groteszk rajz: kézzel és lábbal rendelkező kis fatuskó egy nagyobb fatörzsön ül, és mintha értelemmel áthatottan a fotón látható fiút nézné. Tipikus gerhesi alapállás, amiben az élő és holt jelentések kiegyenlítődnek, illetve a holt tárgyak megszemélyesülnek és ezáltal új jelentésbeli kontextust teremtenek az élő világ attribútumaival. A dolgok valahol egy szintre kerülnek, mert a tárgyak vagy a fogalmi jelölések – többek között a számok vagy a központozás jelei – emberi tulajdonságokat vesznek fel (Sétáló pontok; Kilenc elássa hármat), miközben átértékelnek egy teljes konvenciós rendszert. A gyermeki naivitás és a felnőtti spekulativitás így hát karonfogva teremti meg a gerhesi szubjektív minőséget.

Gerhes Gábor áruházi kirakatjelenetekkel megtűzdelt díszletvilága a technikai maximalizmus ritka példája is egyben. A láttatás végső tökéllyel kidolgozott képleteiben a jelenkor képi világának rétegeit – így a reklámkultúrát, a szórakoztató sajtót, a díszlettervezést és a tágabb értelemben vett formatervezést – gyúrja össze kompakt ikonográfiai masszává. Tehetséggel ötvözi a germán alapossággal és távolságtartással megformált nyelvet és a francia szellemességgel áthatott játékos gondolatvilágot, miközben ügyesen kikerüli a fontoskodás objektív lehetőségének minden csapdáját. Egy biztos: a jelenkori magyar művészetben sajátosan egyedülálló pozíciót birtokol, mert annyira más tud lenni. Még akkor is, ha esetenként túl talányosnak, sőt titokzatosnak bizonyul. Vagy talán pont azért.