A hálóképek semleges és meglehetősen általános technografikai megjelölés, nincs mögötte semmilyen érzelmi konnotáció. Egy strukturalista besorolás, nem több, és pont ennél fogva lehet kissé megtévesztő.
A dramaturgiai helyzet viszont ennél összetettebb. Egy közlekedési baleset jelenetekre lebontott képsorát látjuk, ami alapjában véve nem több egyszerű dokumentumnál; egy megszokott urbánus életkép. Avagy a mozgás állóképpé fagyasztása. Eseményként nem túl megrázó, inkább elgondolkodtató látvány; nem tragédia, baleset. A szemlélőben legfeljebb együttérzést, részvétet kelt, a helyszínlelők számára rutineset, a szenvedő alanynak pedig inkább tanulsággal párosuló bosszúság, mint stressz. Egy azonban mindenki számára nyilvánvaló: a ”filmet”, vagyis az időt már nem lehet visszapergetni. Ami megtörtént, az megtörtént.
Az eseményt megörökítő fotónagyításokkal szembeni falon egyetlen kép látható, egy porcelánfigurákból álló kompozíció (aki látta Drozdik Orsolya legutóbbi Knoll Galéria-beli tárlatát, könnyen el tudja magában képzelni). Néhány buddhaszobrocska és angyalmintázat képezi ezt a különös, emelkedett hangulatú, szemlélődő társaságot. A mennyei örökkévaló szembesül a mulandó földi történések eseményszilánkjával, az isteni szféra ellenpontozta szituációba pedig beszüremlik a gondviselés hol lelkiismeretesebb, hol pedig kevésbé éber angyalának szárnysuhogása. Az alanti mozgás lecsendesedik, majd végleg megmerevül és ráhangolódik a fentiek elmélyedt mozdulatlanságára.
Ezen az alapszituáción belül jut szóhoz a háló fizikai természete, tudniillik a lefedés, az eltakarás, az elhomályosítás effektusából adódó hunyorító távlatosítás. Kisebb-nagyobb körmintázatokból fonódik itt egy stilizált, ornamensszerű raszterrács, amely a fényképekre terítve visszafojtja a látvány egészét, az alakok körvonalát éppúgy, mint a színfelületeket. Egy matematikailag egyformára mintázott monoton ködlepel burkolja be a megtörténtet: eltűnnek, homályba vesznek a gépkocsik, az emberek, az esemény, a környezet, és lassacskán eltűnőben a kép is. De nem ikonikus mivoltában, hanem csak a látvány szintjén. Beöthy elvonatkoztatja, viszonylagossá teszi a dolgok súlyát és a megtörténtet atomjaira porlasztja. Már nem tudjuk, mi hogyan és miért történt. Akárcsak Kuroszava A vihar kapujábancímű filmjének szereplőinél, akik közül mindenki másként írja le az erdei ösvényen történt bűntényt, Beöthynél is fellazulnak a valós tények keretei. Az idő küllőinek forgása centrifugális erőket gerjesztve megkérdőjelezi a lét attribútumainak összetartozó voltát, valamint a szellemi és az anyagi világ egymásrautaltságának szükségszerűségét.
A történet nem különös, a látvány nem túl izgató, de mégis adva van benne egy szubjektív bölcseleti felvetés, vagy legalábbis dilemma. A kép mintha önmaga felületi állománya ellen fordulna, mintha belülről rágná szét a pigmentációt. Olyan, mint egy rosszul lealapozott vászon, amely minden pontján egyszerre illan a semmibe. Rozoga lábakon áll, mint az érzelmek, szenvedélyek nélküli, lemeztelenített intellektus.