Művészvajdák a nemzetgyűlésen

A szentendrei Vajda Lajos Stúdió 1972-2002, Műcsarnok

 

Szép is, szomorú is. Pontosabban: nagyon szép és kicsit szomorkás. Mármint szép látni és tudni azt, amit maga után hagyott és még hagyhat, amit hozzátett és még hozzátehet a (magyar) művészethez. Holott immár nem a kollektivitás szellemisége sugárzik belőle, hanem az egy tőről fakadó egyéni arcéleké. Szomorú benne pedig az, hogy akaratán kívül is szabályszerű művészettörténeti epizóddá vált és részben intézményesült, holott mindig is kívül szeretett volna lenni mindenféle hivatalos formán, kánonon, magán a művészeten. Az angolszász konceptualizmus a New York-i Modern Művészetek Múzeumában magasztosult fel, a Vajda Lajos Stúdió szépszámú tagságának homlokára pedig előbb a szentendrei Városháza dísztermében, majd most a Műcsarnokban került fel a babérkoszorú. De ez már csak így törvényszerű, és nem is baj hogy így van, mert az unalmas kortárs magyar művészetben még mindig a ”vajdások” statuálják a fiatalos lendületet és az eredetiséggel felvértezett meglepetéseket.

Nem hanyagolható el tehát, hogy a Vajda Stúdió néhány központi alakja még mindig és mindenkor képes a jelenkori magyar művészet állóvizének felkorbácsolására. Bizonyos fokon még mindig él a lázadás, a nonkonformizmus, a meg nem alkuvás szelleme és a kalandvágy, csak éppen más körülmények között, mint harminc évvel ezelőtt. És ami a legkevésbé mellékes: él az eredendő poétikák szellemisége, nem apadtak ki a primer életnedvek az olyan meghatározó opusokban, mint amilyen Bukta Imréé, Lois Viktoré, feLugossy Lászlóé, efZámbó Istváné és Wahorn Andrásé. Ők, a ”nemzetség vajdái” még nem gondolnak összegzésre, holott munkaévek számának tekintetében külön-külön is kijárna nekik. De ez is csak egy felesleges konvenció lenne, amit jobb minél inkább elodázni.

A megalakulásának harmincadik esztendejét jegyző és az idők folyamán tagságilag jelentősen felduzzadt Stúdiónak 2000-ben már megjelent egy vaskos történeti kiadványa. Úgy hírlik, a mostani retrospekcióhoz még ennél is terjedelmesebb katalógus készül. A ”nemzetgyűlés” a szokásos történeti mélyszántással nyit. Az első teremben foglalnak helyet a kezdet kordokumentumai, megannyi Bosch-, Dali- és Ernst-parafrázis, egyértelművé téve a csoport szürrealista indíttatásának és uralkodó poétikájának máig érvényes meghatározó voltát. Valamint azt, hogy szinte mindegyik ”vajdás” a festészetben látta a művészet individuális távlatait. Szinte csak Győrffy Sándor mutat vonzalmat a koncept, valamint a küldeményművészet fluxista attitűdje iránt. A kezdeti életszagúság a Stúdió központi egyéniségeinek munkásságában mindmáig alapvonásként van jelen. Ez a vezérfonal mennyiségben és minőségben egyaránt túlszárnyalja a konstruktivista szárny produkcióját. A két irányzat kiállítási jelenléte megközelítőleg a valóságnak megfelelő arányt tükrözi, mint ahogy szerencsésnek mondható viszonyban vannak egymással a különféle műfajok is.

Novotny Tihamér és Orosz Péter kiállításrendezőben bizonyára felemás érzések bujkálnak. Egyrészt azért, mert kevés kiállítás realizálása nyújthat ekkora művészi élvezetet, másrészt pedig azért, mert csakis kompromisszumok árán válogatható össze objektivitásra törekvő anyag egy akkora összprodukcióból, mint amilyen a ”vajdásoké”, ahol már lezárt életművek is vannak. Az összkép azonban kifejezetten impozáns és az utóbbi időszak számos érzést és költői fantáziát nélkülöző műcsarnoki rendezvénye után valóban a reveláció erejével hat. Függetlenül attól, hogy a névsor nem teljes és számomra érthetetlenül néhány újdonsült alkotóval próbálták pótolni az olyan törzsökös értékeket, mint amilyen Waszlavik László munkássága. De még Bada Dada és drMáriás opusa is több rokonságot és kölcsönhatást mutat a szentendreiekkel, mint például Ungár Ágnesé vagy Nagy Barbaráé.