A 14. documenta már két hónapja bezárt, a nemzetközi sajtó ennek ellenére még mindig napirenden tartja a két városban (Athén, Kassel) összesen fél évig tartó kortárs művészeti szuperprodukcióval kapcsolatos híreket. Ezek azonban már nem a főkurátor, Adam Szymczyk koncepciójának sikeres, vagy talán kevésbé indokolható műveit és az egymástól több ezer kilométer távol fekvő kiállítások közötti finom asszociációkat elemzik, sokkal inkább a Documenta enyhén szólva is problémás pénzügyi mérlegének ok-okozati összefüggéseit boncolgatják. A felelősöket keresik az eredeti tervekhez képest egyébként is jócskán megemelt 37 millió eurós keret további euromilliókkal túlszárnyaló költségvetési deficitjére.
A documenta körüli feszült hangulathoz minden bizonnyal hozzájárult az őszi választási kampány is. Ezt Olu Oguibe a kasseli Königsplatzon felállított Idegenek és menekültek emlékműve körüli vita is illusztrálja, amelynek megvásárlásáról nemrég döntött a városi testület. A hatalmas obeliszk Máté evangéliumából idéz (német, angol, arab, török nyelven) egy sort: „Idegen voltam és ti befogadtatok”. A város szélsőjobbos AfD képviselői egyértelműen a szobor elszállítását követelték, számos támogatót maguk mögé sorakoztatva a város polgárai közül, de a szobor úgy néz ki, hogy marad. Legalábbis egyenlőre!
“A művészi szabadság nem jelenti azt, hogy a költségvetést is ugyanolyan szabadon lehet kezelni” – válaszolnak a részvényesek, Szymczyk a kurátori kompetenciákat és az előre nem látott következményeket soroló hárításaira. Beszálltak a meghívott művészek is a perpatvarba, és nyílt levelet fogalmaztak meg, amelyben kiállnak a kurátori stáb mellett, azzal érvelve, hogy a kiállítás sikerének értékmérőjét nem az anyagi megtérülés jelenti.
A documenta pénzügyi és szimbolikus részvényeinek kapcsolata több szempontból aktuális témafelvetés, a múzeumok és galériák szerepétől, a gyűjtők és befektetők anyagi érdekein át, nemcsak a német aktuálpolitikai kérdésekig, hanem az egész biennalizáció kortárs művészetre, művészeti piacra gyakorolt hatásáig, amelyben a documenta szerepe vitathatatlan. Ezen produkciók anyagi megtérülését illetően nem az kérdés, hogy valóban így van-e. Sokkal inkább a hogyan-on mérhető, ahogy Szymczyk és kurátori stábja egy nyilatkozatban utalnak is erre.
A documenta azonban mindezek mellett, vagy inkább ezek ellenére a legfontosabb kortárs művészeti esemény, amely a piaci mozgások mellett kiemelkedő referencia, vagy inspirációs forrás lehet – talán éppen a documentával kapcsolatos kritikák kapcsán – a kortárs művészeti (intézményi) praxisokban, kurátorok munkájában, és nem utolsósorban az oktatásban. Ezért a továbbiakban inkább az egyes művekre, és az azokat összekapcsoló tényezőkre térek ki bővebben, magam is Szymczyk kurátori felvetésére keresve a választ: mit tanultunk Athéntól?
Az idei documenta fő kérdése mellett érdemes azon is elgondolkodni, hogy Athén tanult-e (praktikusabban: volt-e bármilyen haszna) a documentából? Bár a d14-et a zárás előtti utolsó hetekben a csődközeli helyzetből a német gyorssegély mentette meg, 2010-től a két ország között kiéleződő gazdasági és politikai feszültségek feloldása korántsem intézhető el ilyen gyorsan: rövid- és hosszabb távú következményei nem csak az Európai Unió tagállamait érintő problémák.
A documenta főkurátorának, Adam Szymczyknek és kurátori stábjának válogatásából teljes mértékben hiányzik erre az aktuális (diplomáciai) feszültségre való utalás. A két ország konfliktusán túlmutató előzmények, valamint a gazdasági világhatalmak és a „segélyezett” országok szövevényes kapcsolathálózatát is alátámasztó pénzügyi és társadalmi válság-sorozatok háttere viszont a documenta diszkurzív terében is kiemelt szerepet kapott.
Ha csak a görög házigazda reakcióit nézzük, akkor az egykori pénzügyminiszter Yanis Varoufakis nyilatkozatait, vagy görög társadalomtudósok, antropológusok és kurátorok két éves kutatási programját (Learning from documenta) érdemes megemlíteni. Az Athénban már-már rejtőzködő documentás helyszíneken kívül rekedt documenta-kritikus graffitik pedig magukért beszélnek. A munkába járó athéni polgár ezekkel minden bizonnyal sokkal többször találkozott, mint mondjuk az erre az alkalomra újra megnyított Kortárs Múzeum (EMST), ottjártunkkor emberpróbáló trópusi hőséget kompenzáló, mélyfagyasztásra előkészített steril tereiben látható munkákkal.
A documenta összesen több mint 50 helyszínén bemutatott, közel százhatvan mű (teljes számszaki összegzést is készített a documenta stábja) tematikai összehangolása számos asszociatív játék számára kínál lehetőséget olyan hívószavak mentén mint a demokratikusság, az archívum, a közösség, a migráció, az emlékezetpolitika, a történelem, és a dekolonializáció. Az egyes (al)témákat a különböző lokális történetek felől Szymczyk oly módon bontja ki, és kapcsolja össze, hogy a látszólag áthidalhatatlan (földrajzi, történelmi, ideológiai) távolságok ellenére is globális puzzle-térképek sora illeszthető össze. A kérdés nem az, hogy a „kurátori kódok” hányféleképpen illeszthetőek össze, hanem, hogy a játékszabályok milyen kritériumok alapján állapítják meg a játékhoz ülők körét.
Az említett téma-listát összekapcsoló egyik lehetséges narratíva az intézményesített tudásformák és tanulási módszerek kritikája, illetve az ezek helyett kínált (hosszabb távon is életképes) alternatívák bemutatása. Mindezt jól argumentált történeti koordináták közé helyezi Szymczyk: az 1960-as évek második fele a Nyugat-Európában biztosnak, tartósnak és demokratikusnak vélt társadalmi felépítés és ideológiák válságának, az intézmények által képviselt hierarchizált tudás devalválódásának kora.
Ezt az időszakot más helyeken viszont a katonai diktatúrák uralják. Görögországban 1974-ben végződött a hat évig tartó katonai junta, amelyre a documentán több formában is történik utalás: az egykoron a katonai rendőrség főhadiszállásaként működő épület, ami ma Városi Kulturális Központ, vagy a Diktatúraellenes és a Demokratikus Ellenállás Múzeuma egyaránt documenta helyszínek voltak.
A témához kapcsolódó beszélgetések és előadások mellett, a Kortárs Társadalomtörténeti Archívum történészei a 70-es évek eseményeit felidéző városi sétákat szerveztek. A kasseli Fridericianumban az EMST gyűjteményéből válogatott nagy görög mesterek munkáinak csarnokában is voltak kapcsolódó a művek – legalábbis a készítésük dátuma ezt feltételezné – a kiállítótérben (és a documenta honlapján egyaránt) – azonban hiányzott a kontextus árnyalásához szükséges „segédlet”, ezért a görög mesterek felsorakoztatása inkább üres gesztus maradt.
A Kassel főterén felépített Könyvek Parthenonja nemcsak az 1930-as évek náci könyvégetéseinek állít emléket. A művet jegyző Martha Minujín 1983-ban az argentin katonai kormányzás bukását követő napokban építette fel Buenos Airesben az első verziót. Míg anno a lakók spontán bevonásán alapuló „flashmob” keretében az argentin diktatúra alatt betiltott könyvekből építkezett a művész, a 2017-es parafrázisban a Parthenon méretarányos modellje különböző megbukott és még hatalmon levő rezsimek betiltott könyveit tekinti alapanyagnak. A kasseli Pallasz Athéné templomának könyv-oszlopai mindezek kontextusában mintha felülírnák a bölcsesség és a tudás egek felé tornyosuló szimbólumait, és arra figyelmeztetnének, hogy a világtörténelem ezen fejezetei és az események tanulságai soha ne vesszenek a feledés homályába.
A Parthenont hasonló szándékkal egy festménnyel is megidézi a Neue Galerie. Hitler kedvenc festőjének, Alexander Kalderachnak 1939-es munkája nem került messze a documentát megalapító művészettörténész, Arnold Bode görög antik szobrokról készült vázlatrajzaitól. A kettő összeolvasásához érdemes felidézni, hogy 1955-ben a documenta első kiadása a nácik által elfajzottnak tekintett művészet rehabilitálását tűzte ki célul.
A Szymczyk által sokszor hangoztatott unlearning gyakorlata, nem csak a reformpedagógiai kísérletek történeti és kortárs példáihoz kapcsolható. Az unlearning egy ún. „kitanulási elmélet” vagy tudatos felejtési folyamat, amelyre a documenta legfőképpen a nyugati neoliberális eredmény-orientált tanulási modellektől eltérő alternatívákat hoz példaként.
Ezen vezérmotívum kibontására nem meglepő az oktatási helyszínekkel való együttműködés, így Athénban a Képzőművészeti Főiskolával (ASFA) és a Politecniconnal, a németeknél pedig a Kasseli Egyetemmel.
Az egykor Királyi Képzőművészeti Főiskola nevet viselő, nagy történelmi múlttal rendelkező athéni képzőn – ahol látogatásunkkor éppen egy Antifa esemény zajlott – az intézményesített oktatás alternatívájaként létrejött tanulás és a kollektív tapasztalat gyakorlatára építő kísérleti műhelyek kaptak főszerepet. A hazai közönség számára már ismert lengyel Oskar Hansen építészeti munkáiban és a művészeti oktatásban egyaránt alkalmazott nyitott forma elméletét bemutató filmek társaságában Anna Halprin és építész férje, Lawrence 1968-ban megrendezett, az egykori bauhaus-tanokon nevelkedett építészekből, művészekből, táncosokból álló csapat 20 napos tánckurzusának dokumentumai idézték meg a radikális pedagógia aranykorát.
Az „Experiments in Environment” kísérlet célja a „folyamatos kollektív kreativitás” és a „közvetlen tapasztaláson és felfedezésen keresztül történő tanulási módokkal való kísérletezés”. A közösségi tapasztalás célja az együtt koreografált mozgásfázisokon alapuló térhasználat, és a környezet (épített és természeti táj egyaránt) ily módon történő szimultán „letapogatása”.
A tájépítész Lawrence Halprin kollektív kreativitási gyakorlatának, az ún. RSVP (resource, score, value, performance) módszerének lényege, hogy a szereplők a workshopon szerzett tapasztalataik alapján tartalmi és formai kérdéseket illetően egyaránt közösen döntenek Ez a grafikonokkal is kidolgozott szisztéma szándéka szerint nemcsak kísérleti mozgás- és tánckurzusok működőképes receptje, hanem különböző várospolitikai aktivitásokhoz kapcsolódó kollektív cselekedetek módszertanaként is tud működni.
Az unlearning gyakorlata végigmozgatja a Documentát. A Halprinék workshopjairól készült dokumentumok Kasselben is szerepeltek, hasonlóan a művészek közel hetven százalékához, akik Szymczyk koncepciója alapján mindkét városban kiállítottak. Nem feltétlenül a „helyspecifikusság” határozta meg azt, hogy az egyes műveket Athén vagy Kassel fogadta-e be: a narratívák közötti dialógusok Szymczyk kurátori munkájának legérzékenyebb pillérei.
A Halprin házaspár munkamódszerét kottázta le a kurátori csapat egyik tagja Pierre Bal-Blanc Collective Exhibition of a Single Body projektjében, ami tökéletesen illeszkedett a Museum für Sepulkralkultur (Temetkezési Múzeum) állandó kiállításába. A többek között Maria Eichhorn, Anna Halprin, David Lamelas, Prinz Gholam, Kostas Tsioukas, Annie Vigier & Franck Apertet (les gens d’Uterpan), Lois Weinberger, és Artur Żmijewski közreműködésével megvalósult athéni performansz eredményét bemutató komplex installáció az emberi testrészek és szervek mozgásfázisait felvonultató „archívum”. A gyűjtemény az „unlearning” gyakorlatát elemi, fizikai gesztusokra építő kommunikációs formaként értelmezi.
Az építészek, az építészet és a közösségiség az athéni Politecniconban a hallgatói ellenállás és az emlékezetpolitika témáival kapcsolódott össze. Ez nemcsak az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény Görögországban, hanem az ellenállás egyik központjaként is jegyzik. Az intézményt a katonai junta alkonyán, 1973-ban diákok foglalták el, majd egy kalózrádiót is elindítottak. Tiltakozásukra hamarosan tankkal válaszolt a hatalmon levő rezsim. A tucatnyi diák halálát eredményező megtorlás a katonai hunta egyik traumatikus mementója: az esemény részleteit a documenta diszkurzív programjainak keretében idézte fel három egykori ellenálló a helyszínen.
Nemcsak ők tértek vissza a Politecniconba, hanem egy hajóút keretében megrendezett 1933-as építészeti CIAM konferencia is felidéződött egy kiállítás formájában. A konferenciáról tudosító archív felvételeken többek között Moholy-Nagy, Le Corbusier, Alvar Aalto és Fernand Léger is felbukkant. A hajós program a várostervezés funkcionlista alapjait lefektető Functional City kiállítással zárult 1933-ban Athénban, amelynek helyszíne éppen a Politecnicon volt. A 14. Documenta alkalmára Rainer Oldendorf hazai és nemzetközi hallgatókkal együttműködve építette fel az építészeti eseményhez kapcsolódóan Athén modernista építészeti múltját is felidéző tanulmányi kiállítást.
Az 1970-es évek különböző globális történelmi eseményei, így a diáktüntetések is, több helyszínen megjelennek. Ez nemcsak Görögország 1970-es években történt megrázó eseményei előtti tiszteletadás, hanem a documenta narratívájának egy olyan metaszintje, amely a lokális kollektív emlékezetet egy kitágított geopolitikai mezőben értelmezi. Az athéni Benaki Múzeumban ugyanezt az időszakot örökítik meg a thaiföldi diáktüntetésekről bemutatott újrafestett sajtódokumentumok (Arin Rungjang: Tomorrow we will become Thailand, 2016), mellettük pedig Kongó története elevenedik fel Tshibumba Kanda-Matulu 1973-ban készült folklorisztikus történetmesélő és városi „populáris stílust” vegyítő festményein (101 Works)
A 34 éves korában nyomtalanul eltűnt festő képei Kongó gyarmati történelmének kegyetlen epizódjait idézik fel: Lumumba alakját, aki 1960-ban a függetlenség kikiálltását követően – 10 héttel későbbi elfogásáig – az első vezetője volt Kongónak, valamint a diktáror Mobutut, aki 1965-től az ország vezéreként uralkodott (több mint 31 évig). Ezek a festmények a jelen felől nézve erősen aktualizálják Fekete-Afrika elmúlt negyven évének történetét: a diktatorikus rezsimek a globális gazdasági játszmák sakkfiguráiként válnak az újragyarmatosító törekvések kiszolgálóivá.
A globális történelem összefüggéseinek egyik legkomplexebb, és tegyük hozzá: lenyűgöző munkája Naeem Mohaiemen háromcsatornás videó- és hanginstallációja, a Two Meetings and a Funeral, a Hessisches Landesmuseum egyik termét foglalta el. A jelenleg New Yorkban élő, antropológus PhD fokozat megszerzése előtt álló bangladesi filmes munkája olyan mint egy oknyomozó által összeállított leleplező dokumentumfilm, amely Banglades szerepét és (változó) politikai pozícióit vizsgálja az el nem kötelezett országok mozgalmának érdekérvényesítő diplomáciája és az afrikai államok ideológiai csatározásainak (szocializmus vs iszlamizmus) terepén.
A hazai történelemkönyvekben alig tárgyalt mozgalom a hidegháborús korszak derekán, és még a gyarmatbirodalmak felbomlásának vége előtt jött létre azzal a céllal, hogy a világot kétpólusra felosztani szándékozó szuperhatalmaktól független, harmadik utat jelöljön ki a tagállamok számára. A 88 perces film archív felvételekkel (pl. az 1973-as Algírban megtartott kongresszusról, ahol az nem elkötelezett államok először ismerték el a független Bangladest), és az időszak eseményeit értelmező szakemberekkel készített interjúk segítségével egy olyan szövevényes, politikai krimibe illő narratívát mutat be, amely a hidegháborús időszakban a „Harmadik Világ Projekt” kudarcainak okaira, és annak a napjainkban is érezhető következményeire világít rá.
A film egy 1957-es esemény felidézésével kezdődik, amikor a szovjetek kilötték az első sputnikot az űrbe. Az amerikaiak rémületükben egy átfogó (köz)oktatási programot indítottak el, amely során a legfiatalabb generációt a természettudományok és a csillagászati ismretek felé terelték, abban reménykedve, hogy a megszerzett tudás birtokában kiütik majd az űrből a szovjeteket. A sputnik kilövése nem csak a „nemzeti tantervek” átszabásához, és a tudományos fantasztikus irodalom népszerűségéhez járult hozzá. A filmből azt is megtudhatjuk, hogy Indiában az 1960-as években igen előkelő helyen szerepelt az utónevek listáján a Sputnik keresztnév.
Nem száll már fel a levegőbe az athéni EMST-ben bemutatott Tripoli Cancelled című (95 perces!) film főszereplője, egy pilótaruhába öltözött középkorú muzulmán férfi, aki egy elhagyatott reptéren álló repülőgép fedélzetén játsza el újra a múltat, vagy inkább képzel el egy vágyott jövőt. Emberünk egyedül él az egykor szebb napokat látott, 2001-ben végleg bezárt athéni Ellinikon reptéren, amelynek otthagyott gépparkját, és egyéb, már funkciótlanná vált melankolikus díszletté kopott kellékeit időnként gyermeki rajongással veszi birtokba.
A reptér dokumentált utóélete (itt nemrég szíriai menekültek befogadására szolgáló tranzitállomást alakítottak ki, aztán azt felszámolták, és jelenleg egy luxusingatlan beruházásról folynak tárgyalások), aztán visszahozza a documenta látogatót egy olyan valóságba, amelynek egyik hozadéka a mobilitás különböző gyakorlatának relativitása. A mobilitás kiváltsága nem mindenki számára adatik meg. Ennek ellentmondásosságát talán Homi Bhabha fogalmazza meg a legpontosabban, ugyanakkor a Mohaiemen filmjéhez illő poétikusággal: „A föld egyre zsugorodik azok számára, akik birtokolják; a földönfutók, nincstelenek, migránsok és menekültek számára azonban nincs félelmetesebb távolság, mint az a pár lépés a határon át” (1)
(1) Miwon Kwon: Egyik helyet a másik helyett. Megjegyzések a helyspecifikusságról In: A gyakorlattól a diszkurzusig. Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Kékesi Zoltán, Lázár Eszter, Varga Tünde, Szoboszlai János, 126. oldal (ford. Erőss Nikolett). A fenti idézetbe beleírtuk a „birtokolják” szót, ami a szöveggyűjtemény fordításában nem szerepelt.