„Most megtörténik” – ezzel az ígéretes mottóval nyitotta meg kapuit idén júliusban Trentino és Dél-Tirol hegyvidéki tájain merészen a Manifesta 7. Az európai biennálé eddigi legszétszórtabb esemény-kínálatát négy helyszínen láthatjuk, melyek egymástól több mint 100 km-re, az ókori római, illetve germán birodalmakat összekötő történelmi útvonal mentén helyezkednek el. Az Alpokban található hatalmas erőd, a Habsburg Fortezza fekszik legmagasabban, és ez az egyetlen hely, ahol a Manifesta összes kurátora közös vállalkozásba fogott. A másik három helyszínt külön kurátor-csoportok kapták: Bolzano a Raqs Media Collective szárnyai alá került, Anselm Franke és Hila Peleg Trentóban kapott szabad kezet, Adam Budak pedig Roveretóról gondoskodott. Összesen 180 résztvevő művészt hívtak meg.
A nagyszámú kurátor, művész, illetve helyszín akár arra is engedhetne következtetni, hogy az idei Manifesta a mustra korábbi sikersorozatát hivatott feléleszteni a két évvel ezelőtt az utolsó pillanatban lefújt ciprusi kiállítás rossz emlékét követően, melyre egyúttal fátylat is borít.
A Manifesta kísérleti jellege leginkább Fortezzában érződött, ahol a kurátorok lényegében művészek nélküli kiállítást hoztak létre. A Scenarios (Forgatókönyvek) című kiállítás alapja összesen tíz interdiszciplináris szöveg olyan szerzőktől, mint Mladen Dolar szlovén filozófus vagy Saskia Sassen holland teoretikus. A szövegek különféle „hallgató pontokon” kerülnek bemutatásra hangszórók, fülhallgatók, illetve fakorongok segítségével.
A kiállítás anyagtalansága révén figyelmünk az építészet festőiségére és a hegyszoros széléről a sebes folyó fölé tornyosuló erőd látványos fekvésére összpontosul. Másrészről a sokszor nehezen hallható hangzó forgatókönyvek szinte anyagtalanok maradnak. Ahogy egy látogató megjegyezte: a kiállításon a legérdekesebb hang a zubogó víz és a szél zaja. Az erőd egyik kaszárnyája moziteremként funkcionál, ahol a kurátorok intelligens ellenpontként öt némafilmet vetítenek. Saját nyilatkozatuk szerint elképzelésük az volt, hogy megfigyeljük, „mit hallunk, amikor nem muszáj látnunk, és mit látunk, amikor nem muszáj hallanunk.”
Bolzano iparterületén az új-delhii Raqs Media Collective csapata kúrálta a The Rest of Now (A ma maradéka) című kiállítást. Arra vállalkoztak, hogy felfejtsék az idő jelentését, a modernista sebességőrületet, és korunk lassítás iránti vágyát, hogy körbejárják az emlékezet és az amnézia problémakörét, miközben továbbgondolják a maradvány fogalmáról alkotott elképzeléseiket: mi marad, miután minden mást eltávolítottunk? Kiindulópontjuk egy 19. századi botanikus tanulmánya a Római kolosszeum növényvilágáról (Richard Deakin: Flora of the Colosseum of Rome, 1855), amely katalogizálta a római amfiteátrum biodiverzitását: a Raqs Media Collective hasonló projektbe kezdett a használaton kívüli alumíniumgyár területén.
Jorge Otero-Pailos spanyol építész The Ethics of Dust (A por etikája) című munkájához lenyomatokat vett a gyár ablakpárkányait borító, egészen a mussolini-korszakig datálható porrétegekről. Ez a munka a történelem eltörlésére hívja fel a figyelmet, ami a helyszínek kitakarítása és helyreállítása révén megy végbe, illetve rámutat a megőrzés mint ellenkulturális gyakorlat jelentőségére.
A norvég páros, Reinhhard Kropf és Siv Helene Stangeland ugyancsak a helyszínspecifikus megközelítés mellett döntött: The Naked Garden (A csupasz kert) című munkájukban a gyár falain burjánzó gombák nyomában lyukakat fúrtak a falakba, hogy fénnyel és nedvességgel táplálják őket, megőrizve élőhelyüket. A kiállításon szereplő többi munka különféle földrajzi és konceptuális kontextusokban ragadja meg a maradvány fogalmát. Az argentín Judi Werthein Secure Paradise (Biztonságos Éden) című filmje betekintést nyújt egy Chilében élő zárt német kolónia világába, kiemelve tisztaságmániájukat és erős munkaetikájukat.
Az egyik legprovokatívabb installáció a mexikói Teresa Margollesé: a Sudor y Miedo (Verejték és félelem) című munkát csak azután tapasztalhatjuk meg, miután beléptünk az üres szobába és a szemközti falon elhelyezett címkéről értesültünk róla, hogy a szobát azzal a mexikóvárosi hullaházból származó vízzel párásították, amellyel ott boncolás előtt a hullákat mosták. Habár a munkák nagy része a múlttal foglalkozik, a The Rest of Now a leginkább jövőbe tekintő, szabadsággal és életteliséggel átitatott kiállítás.
A látszólag egyszerű címmel (The Soul – A lélek) és teátrális alcímmel (Much Trouble in the Transportation of Souls – Gondok a lélekszállítás terén) ellátott kiállítás, melynek kurátora Anselm Franke és Hila Peleg, egy trentói üres postaépületben került megrendezésre. A modernizmus és a „white cube” újraélesztése iránt erősen elkötelezett kiállítás minden erejével megpróbál felülemelkedni a Palazzo delle Poste épületét alkotó számtalan kis irodahelyiség magától értetődő helyspecifikusságán.
Kiállításuk alapjául azt a 16. századi tridenti zsinatot veszik, amelyik elindította az ellenreformációt, és, hogy az egyén legmélyebb gondolatai se maradhassanak rejtve, jobban megerősítette a gyónás doktrínáját. A kurátorok azonban megálltak a metafora és a metafizika szintjén ahelyett, hogy ezt a történelmi eseményt napjaink tolakodó biopolitikájának lehetséges előfutáraként vizsgálták volna.
Az egyetlen mű, amelyik explicit módon foglalkozik a lélek biopolitikai dimenziójával, Maria Thereza Alves, Jimmie Durham és az antropológus Michael Taussig Museum of European Normality (Az európai normalitás múzeuma) című munkája, amelynek része egy „nem-vendégkönyv”, ami az Olaszország felé úszva tengerbe fulladt névtelen menedékkeresők puszta számadatait tartalmazza, és felhívja a figyelmet azokra, akik kívül esnek az európai ideálon.
A kiállítást jobban jellemzi Joachim Koester Tarantism (Tarantizmus) című fekete-fehér videóinstallációja, amely a delírium (beleértve a tarantella-csípést is) tánccal való gyógyításának középkori szokását idézi, és amelyben az őrjöngő tánc a test titkainak felfedezéseként jelenik meg; vagy Ria Pacquée Entre Nous Quelque Chose Se Passe (Valami történt közöttünk) című filmje, melyben európaiak távolkeleti légzés- és mozgástechnikákat gyakorolnak különböző parkokban, ritmikus kommunikációt alakítva ki rokon lelkeik között.
Rovereto az utolsó helyszín, ahol a kiállítás további két iparterület, egy régi kakaógyár és egy dohánygyár között oszlik el. Adam Budak szekciója, a Principle Hope (Remény-elv), elméleti utalások színes skálájára alapoz, Ernst Bloch „remény-elvétől” egészen Kenneth Frampton kritikai regionalizmusáig. A tágas Manifattura Tabacchi területén elhelyezett művek szépen beleilleszkednek a kiállítás tág gondolatkörébe, amelyben megférnek egymás mellett a hétköznapi tárgyakat a posztindusztriális esztétika kontextusába helyezendő elektrotermikusan felbuborékosított fazekak és serpenyők, illetve a modernista utópiák hanyatlását hirdető hatalmas fekete léggömbök az udvar felett, de akad hely újrafogalmazni a futurizmus helyi örökségét is szegényes anyagokból készült papírmaszkokkal és szobrokkal.
Az egyik legszebb munka Guido van der Werve filmje, a Nummer Acht. Everything is Going to be Alright (A nyolcadik. Minden rendben lesz), amelyben a Finnország partjainál egy jégtörő hajó előtt néhány lépéssel sétáló művészt ábrázoló megbabonázó képsorok a remény törékenységét sugallják.
A másik helyszín, az Ex-Peterlini, Erhardt Miklós és a Kis Varsó La Nave dei Folli (Bolondok hajója) című videómunkájának ad otthont, meglehetősen mostoha körülmények között, ugyanis a videó hangját elnyomja egy másik kiállított film. Kitűnően kivitelezett munkájuk a befogadó épület közelmúltjának történetéből merít, ugyanis a helyszín felújítása előtt foglalt ház volt, helyi anarchisták lakták. A művészek rögzítették elbeszéléseiket, és, nehogy ellenállásuk gyakorlásából látványosság váljék, magyar aktivistákkal, magyar helyszínen rendezték újra a történetet.
Egy másik érdekesen kapcsolódó munka Claire Fontaine neonfelirata, We are with you in the Night (Veletek vagyunk az éjszakában), amely az 1970-es években elterjedt grafittit ismétli, mely az olasz politikai foglyok iránti szolidaritást volt hivatott kifejezni (bár az alatta olvasható címke szívesebben illeti e mondatot a „kétértelmű” és „bizonytalan” jelzőkkel).
Bizonyos mértékig úgy tűnik, hogy a Manifesta 7 a kétértelműség, a többféle olvasat és a poszt-politikum talaján kíván utat törni, konstans hivatkozási pontként a modernizmust és a régióspecifikus futurizmust véve ahelyett, hogy a régió, illetve Európa mai kritikus állapotával nézne szembe. Vajon azért van ez, mert a Manifesta 6 túlpolitizált törekvései olyan katasztrofális eredménnyel zárultak, vagy pedig egyszerűen az idei Manifesta célkitűzése, hogy tágasabb trendeket kövessen?
Fordította: Sipos Dániel