kapcsolódó kiállítás:
Elvesztegetett idő
2016. szeptember 4. - október 16.
 

Perneczky Géza:

Az Elvesztegetett idő című tárlatról,
…és arról is, amit ott érzünk az elvesztegetett lehetőségek nyomában

 

 

Ha valaki veszi magának a fáradtságot, hogy az egyik legszebb és leghumánusabbnak maradt magyarországi évszak hónapjaiban, vagyis valamikor szeptember és október folyamán kimegy Szentendrére, és egy fél napot szentel az ottani MűvészetMalomban rendezett "Elvesztegetett idő" című kiállításnak, akkor biztosíthatom róla az illetőt, hogy nem fogja elfecsérelt időnek érezni az ott töltött egy-két órát. Ennyi kell ugyanis ahhoz, hogy mindent lásson, és ahhoz is, hogy a tárlat egyik-másik nagyobb szabású installációjában „elveszve” – igen, valamiképpen elmerülve benne, és aztán felbukkanva onnan – föl is dolgozza magában a felkínált élményt (mert, ha már malom, őröljön is benne valamit, kedves látogató-társ!).

Persze, lehet, hogy egyeseket megvisel majd ennyi „kortárs művészet”, mások esetleg meg azért fáradnak el már menet közben, mert úgy érzik, hogy vannak itt olyan munkák – szokatlan képek, videók, meg installációk –, amik sokféle gondolati feladvánnyal is szolgálnak. Nem baj! A többség mégis azzal zárja majd a látogatást, hogy nagyon igényes módon foglalkoztatták az agyát, de főleg az érzékszerveit, magyarán: élményeket kapott…

Csak másodsorban jut majd az eszébe, hogy sok itt látott munkát csak nehezen tud a megszokott művészeti műfajok közé besorolni, és talán a korábban megszokott művészeti élmények tartalmi vonatkozásaival sem volt könnyű mindig összhangba hozni azt, amit talált. De ez sem baj! Majd legközelebb már ismerősként fogadja, ha valami hasonlót lát.

A szakemberek – mert azért ilyenek is előfordulhatnak a kiállítás látogatói között – azzal a furcsán nyugtalanító érzéssel fogják elhagyni a terepet, hogy lám, lehet, hogy ez a tárlat marad majd az őszi idény egyik legszínvonalasabb anyagot felvonultató seregszemléje, amire talán, amikor elindult Szentendrére, nem is volt felkészülve.

És természetesen lehetnek majd a szakembernek a tárlat rendezésére, vagy a bemutatott anyag hiányos feldolgozására vonatkozó megjegyzései is, ez utóbbi kérdéskörrel kapcsolatban a cikk végén majd én is elmondom a megfigyeléseimet. Mindent összevéve azonban csak az lehet a benyomásom, hogy Gulyás Gábor, a kiállítás kurátora úgy látszik visszatalált legjobbnak és leghasznosabbnak bizonyuló formájához.

Nevezetesen ahhoz, hogy valami szokatlan helyről startolva, és még szokatlanabb szögből nekifutva megcélozzon egy-egy – kiállítástechnikai szempontból talán kétségesnek ígérkező – egyéb tulajdonságait tekintve azonban annál érdekesebbnek és testesebbnek tetsző labdát, és gólt rúgjon vele. Ezt csinálta debreceni MODEM-igazgató korában, és noha igaz az, hogy feliben-harmadában mellément a labda, de ha mégis kapuba talált, akkor ugyancsak hangos lett az aréna, mert a fél ország vitatta, vagy értékelte az eseményt.

Igen, még emlékezünk rá, hogy igen jelentős volt a néha vakmerőnek is tekinthető vállalkozások siker-hányada – vagyis megérte a kockázatot. Egy mondatba tömörítve ez volt a muzeológus szakmán kívülről érkezett Gulyás Gábor karrierje, miközben az „igazi” művészettörténészek csak széttárták a karjukat, vagy a fejüket rázták.

*

Most is szinte tálcán kínálja Gulyás, hogy belekössünk a tárlat alap-koncepciójába. Mert hogy juthat egy igényes kurátornak az eszébe, hogy az idő problémáját a sík és a tér, vagyis a képzőművészet eszközeivel tárgyalja? Ami fából vaskarika, vagy pedig, ha mégis sikerül, akkor inkább csak meglepő cirkuszi mutatvány, afféle szaltó mortale. Mert az a képzőművészet egyik legevidensebb tulajdonsága, hogy kizárja az időt a nyelvi eszközei közül.

Lehet, hogy Gulyás is így tudja, és talán éppen azért hangsúlyozza, hogy nem egyszerűen az időről kíván most beszélni, hanem kissé szokatlanul (a legendás „elveszett idő” helyett…) az elvesztegetett időt tűzi ki most cím-feliratként a zászlajára. És arra igyekszik rábeszélni minket, hogy fogadjuk el, hogy nem is az időről – az egyszerű közönséges időről – szól majd ez a tárlat… De hát akkor miről?

Még mielőtt akár egyetlen kiállított művet láttam volna, ezek a kérdések merültek fel bennem is. És mivel feltételezem, hogy hasonló gondolatok ébredhetnek másokban is, ezért a következő bekezdésekben rekapitulálni fogom mindazt, ami az alatt az idő alatt foglalkoztatott, hogy felültem a HÉV-re, és Szentendre felé utazva lélekben felkészültem arra, hogy megnézzem a kiállítást.

Legyünk türelmesek – gondoltam –, hiszen kézenfekvő, hogy belássuk, a kortárs képzőművészet az valami más, abba, mint tudjuk, beleférnek újabb keletű, az idő dimenzióját is befogadó kifejezési formák is. Ilyenek például a performance vagy a videó. Csak az a kérdés, hogy az ilyen műfajoknak a nyilvánvaló idő-dimenzióját fölmutatni, és egy efféle monstre kiállítással a kérdést többszrösen is körüljárni, az meg vajon nem túl kézenfekvő, túl olcsó megoldás-e?

De aztán arra a válaszra jutottam, hogy egyrészt biztos, hogy kézenfekvő a megoldás. Másrészt viszont, csak soroljuk fel, hogy milyen szempontokat találtak eddig a szakfórumok, hogy jellemezzék és bemutassák ezeket a szcenáris jellegű, időben lefolyó képzőművészeti műfajokat. Ha kinyitom a szakirodalmat, csak banalitásokat, vagy fárasztóan fölösleges agytorna-mutatványokat találok.

És eszembe jutott egy példa arról is, ami ma már történelem: két jóbarátom, akik közül az egyik, Ulises Carrión, aki nemzetközi rangú vizuális költő volt, és olyan, aki közben a művészkönyvek és a különböző Mail Art műfajok legfontosabb és legismertebb teoretikusává vált, a másik pedig, Aart van Barneveld, aki az alternatív műfajok egyéb fajtáival kezdett foglalkozni, nos, és ez a két ember az 1980-es évek közepe táján egy közös projektbe fogva Time Based Art névvel létrehozta Amszterdamban a kontinens első jelentős video- és performance fórumát (amit azóta is sokan utánoznak).

Azt a jól hangzó fordulatot egyébként, hogy „time-based”, a vállalkozás címébe csakugyan oda is írták, de azután szinte soha ki nem mondták – legfeljebb ezt élték meg naponta, és tették az egészet anélkül, hogy sokat kotlottak volna rajta. És milyen igazuk volt – a time-based art úgyszólván hónapok alatt fogalommá vált! Csak az volt a kár, nem-nem, több mint kár, pótolhatatlan veszteség!, hogy ez a két fiú két-három év után majdnem egyidőben halt meg egy olyan vírusos betegségben, ami Európa művészetileg is érzékenyebb részében grasszált a nyolcvanas évek folyamán. Az amszterdami idő-masinának, a művészet és az idő éppen elkezdődött szép liezonjának is ez a veszteség okozott visszaesést egy időre. Nem tudom megállni, hogy e témakör – az idő – kapcsán ne írjam le most kellő tisztelettel e két barátom nevét.

Ami pedig a tanulság: engedélyezzük hát az idő képzőművészeti témaként való használatát. És mi legyen a következő lépés? Elég sokan tudják, hogy ami ősidők óta a filotófia az egyik legfontosabb problémája, vagyis az idő mibenlétére adható válasz, nos, ez napjainkban megint különös módon hasonlít az egyik első nagy gondolkodó, Szent Ágoston felfogására.

Ágoston az ember belső időtudatának a természetével foglalkozott, és úgy találta, hogy csak ritkán gondolunk arra, hogy a múlt, a jelen és a jövő dimenzióiban kalandozva, vagy az ott történtekről beszélve tulajdonképpen nem teszünk mást, mint, hogy megélt élményeket és képeket állítunk bizonyos sorrendbe, illetve sorolunk oda három magunk alkotta időtartományba.

De valóságosan átélt létet közülük csak a jelen pillanatnak adunk, egy olyan parányi pontnak, aminek nincsen kiterjedése, és aminek az a természete, hogy pillanatról pillanatra múlttá hanyatlik, és ezzel elveszíti azt a rangot, ami az igazi létezők sajátja. Vagyis az idő nem tartozik oda a teljes értékű léttel bíró dolgok közé, inkább csak illúzió, vagy egy olyan bizonytalan körvonalú tulajdonság, amit a tájékozódni kereső emberi elme kölcsönzött oda a világnak, és ugyanígy saját magának.

Híres Ágostonnak arra kérdésre adott válasza is, hogy vajon mi volt a világ teremtése előtti időkben? Nos, a kérdés azért értelmetlen – vallotta – mert ilyen idő egyszerűen nem lehetett, hiszen az idő maga is a teremtés egyik tárgya (ma azt mondanánk: az ősrobbanás produktuma…). Érdekes, hogy az időt közel másfélezer évvel később Emmanuel Kant is Szent Ágostonhoz hasonlóan definiálta: a tér és az idő szemléletünk kategóriái – írta – vagyis olyan dolgok, amiket mi magunk teremtünk meg a gondolkodás számára, hogy aztán eszközként használjuk őket a megismerés folyamán.

Amit most elmondtam, abból rögtön kiviláglik az is, hogy a művészet berkeiben maradva kétféle módon foglalkozhatunk az idővel. Az egyik a bölcseleti megközelítés, amit éppen taglaltam. Erről tulajdonképpen csak az emberi nyelv szimbólumaival, vagyis a szavakkal tudunk érdemleges módon közölni valamit. A képzőművészet eredeti („tiszta”) műfajai, amik kizárják az idő dimenzióját (és vele tulajddonképpen a szavak használatát), éppen azért, mert nem rendelkeznek megfelelő szavakkal, akarva-akaratlanul mégiscsak nyelvi eszközökhöz (jobb híján afféle „lefestett szavakhoz”) nyúlnak, hogy a számukra idegen időt megidézhessék vagy körülírják. (Ilyenkor beszélünk arról, hogy a festményeknek „meséjük” van, vagy, hogy egyes képzőművészeti munkák irodalmi eszközökkel élnek, és ezért esetleg nem „tiszták”.)

A másik az amszterdami barátaim módszere, begyűjteni és az emberek közé vinni, s ott tovább forgatni az időben lejátszódó dolgokat. Amik – mivel megelevenített emlékezések – mindig ismétlések is (képeket ismétlő játékok, performance-ok, filmek, videók, stb.). Ha művészetről van szó, akkor eközben bizonyos szabályokat követünk – és könnyű észrevennünk, hogy ezek a szabályok az illető műfajban használt művészi formák. Velük, a formákkal jelezzük ugyanis, hogy vigyázat, ez különleges szerepbe állított ismétlés, olyan tevékenység, afféle manipuláció és varázslat, amely az emberek emlékezetére, és az emlékezet által kondicionált érzékenységükre apellál. A megismételt játékok sokfélék lehetnek, közéjük tartozik a mágikus ritusok sok-sok fajtája, a bohózat, a dráma, a szertartások lepergetése, a beavatások és elbocsátások megtartása – így a keresztelő, az utolsó kenet, a temetés, és a gyászszertartások elvégzése is.

Nem véletlen, hogy a modern kor időt is felhasználó – time based – műfajai mindig hasonlítanak ezek közül valamelyikre. Tulajdonképpen szekularizált ritusok, amelyek rendszerint stilizálják is a játék menetét és környező világát, hogy felerősítsék ezzel az emlékezet és az érzelmek működését, de ugyanígy az identitás, a szociális hovatartozás átélésének az intenzítását is, hogy aztán a közös múltból visszahívott megpróbáltatásokat és konfliktusokat is megidézve, mintegy azokra emlékeztetve – mert ez nagyon gyakori fogás! – kiváltsák az e tartományokban lejátszódó megrendültséget. Azt a katharzist, amiről már Arisztotelész is írt.

Minden kép – még a legrosszabb is! – az emlékezés működésével és az egyén identitás-érzetének a bekapcsolásával válik olvashatóvá. Az a nagyon egyszerű tudatmechanizmus lép ilyenkor működésbe, amit így írhatnék le: azért tudom, hogy mi ez, mert már korábban is láttam ilyet…

Vagyis nincsen kép, vagy képeket felidéző játék, amiben ne lenne ott az az idő is, ez a bizonyos „korábban”, amit a dolgokra reflektáló emlékezés ereszt be a hátsó ajtón a felismerés pillanatában. Ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen nincsen művészet sem valamilyen fajta idő-vonatkoztatás nélkül. Tényleg nehéz lenne olyan képet találni, amiben ne lenne már ott valamiképpen az időre, és a korábbi tapasztalatokra való utalás. De ha így van, akkor minden kép, minden művészi munka egyúttal valamilyen fajta idő-ábrázolás is! Mit választott ki ebből a fantasztikus rengetegből e tárlatra Gulyás?

Így jutottam el a HÉV-en ülve attól a tézistől, hogy a képzőművészet tulajdonképpen nem alkalmas az idő ábrázolására, egészen odáig, hogy lám, fordítva is igaz ez, mert minden műben ott rejlik valamiképpen egy darab idő is. Közben azonban megérkeztem Szentendrére, és csakhamar végignézhettem a tárlatot. Arra a kérdésre, hogy mit állított ki ott Gulyás, az első pillanatban csak azt válaszolhatom, hogy hát sok mindent, elsősorban természetesen olyan műveket, amikben könnyű volt felfedezni az időre való utalást. Ennek a kiállításnak talán a jó anyaggyűjtés az egyik legerősebb vonása.

Viszont ha bekezdek abba, hogy tényleg el is mondjam, hogy mit láttam, akkor el kell árulnom, hogy nem műfaji vagy tartalmi csoportokat szem előtt tartva szánkázok majd végig a művek során (harmincnégy művész közel nyolcvan vagy száz művéről van szó – sok exponát ugyanis egész sor kisebb részletből áll…), hanem azt mondom, hogy van ennek a kiállításnak hat-nyolc olyan terme, amikben csak egy-egy művész szerepel, és amik akár egy-egy önálló kiállítással is felérnek. Ezek a termek maradtak meg bennem a legerősebben azután is, hogy hazamentem, és valószínűleg azért, mert nem csak a méreteik miatt voltak rám ekkora hatással.

A kiállítás természetesen úgy van megrendezve, hogy a termek egymásutánját bejárva a látogatót egy láthatatlan fonál vezeti végig a tárlaton, ám utólag visszatekintve ez a sorrend – ahogy azt felteszem – különben is megváltozik minden egyes néző esetében. Jómagam úgy döntöttem, hogy hallgatok a szubjektív impulzusaimra, és a beszámolóm során a teljes termeket betöltő exponátokat veszem először sorra, úgy, ahogy azok megmaradtak bennem, és csak ezek után térek majd rá a volumenükben is kisebb munkákra.

Két kivétellel, amiket már most előre engedek. Gulyás ugyanis két nem kortárs mester munkáit is besorolta a többiek közé. Ezek egyike – nyilván azért, hogy felidézze a szentendrei művészet fogalomkörét – Deim Pál, aki egy 1968-as dátumú képével szerepel. Ez egy fát ábrázol a lombkorona két különböző árnyalatú képsíkra, mondhatni két különböző időszeletre vetített sziluettjének a segítségével. Deim klasszikus nyugalmú és egyszerűségű festménye szófukar, és nem is biztos, hogy a festményen látható törésvonal egyúttal két különböző időtartomány határvonala is lenne – de megvan az a szabadságunk, hogy így fogjuk fel a képet.

A másik művész Erdély Miklós, a magyar neo-avantgárd egyik vezető mestere, akitől az Időutazás című, ma már klasszikusként ismert 1976-os fotósorozat függ a falakon. Erdély régi családi fényképekbe, amelyeken, mint gyerek, vagy fiatalember ő maga is ott szerepel, másolta bele (mint a „jövőből” érkezett látogató) a sokkal később újra lefényképezett sajátmagát. Vagyis idő-paradoxonokat gyártott. Munkája úgy is felfogható, mint valami különleges performance, ahol a több évtizedes időtávolságok áthidalásának és egymásbamosásának a sikerét a képek fényérzékeny anyaga, az ezüstbromid emulzió, és a kép-nagyítás bravúros laboratóriumi fogásai, meg a másolás aktusai biztosították.

*

És most lássuk az egy-egy önálló kiállítással is felérő termeket:

Van a MűvészetMalomban most egy számítógépes animációt a falakra vetitő alkotás, egy, a nézőt minden oldalról körülvevő, gyors mozgásban lévő kemény, fekete-fehér kontrasztokra épülő horizontális és vertikális vonaljáték, ami olyan intenzív ritmusban lüktet, és annyira elképeszt az egyszerűsége ellenére is kifogyhatatlannak tűnő változatosságával és gazdagságával, hogy úgy éreztem, hogy egyedül ezért a látványért is megérte már, hogy Szentendrére utaztam.

Peter Kogler (A) munkájáról beszélek (2002). A feliratok elárulják, hogy a bécsi Ludwig Alapítvány tulajdonában van ez a mű, amely most az ugyanott székelő Modern Múzeum gyűjteményéből érkezett, mint a jelen kiállításra továbbkölcsönzött alkotás. Lehetetlen leírni, hogy mi történik benne, hiszen nem látunk mást, mint különböző sűrűségben megjelenő vonalakat, amik függőlegesen vagy vízszintesen metszik egymást, illetve egymást üldözve sodródnak ki másodpercek alatt a látóterünkből, miközben ezzel az igen gyors mozgással tökéletesen fel is bontják, megszűntetik a négy falat, hogy helyettük valami olyasmivel vegyék körül az embert, ami már nem is lehet fizikai realitás – de mégis látható, és bármeddig maradunk ott, eleven marad, nem veszíti el a hatását.

Mikor aztán mégis elhagytam a termet, vigyáztam is rá, hogy ne tévedjek vissza oda többé. Mert mint a szerelemben, veszélyesnek éreztem a vonzerejét és a szépségét, és menekültem belőle, megpróbáltam menteni az irhámat. Csak sokkal később jutott az eszembe, hogy ez az animáció digitális anyagként nem lehet több, mint alig pár megabájt – nyilván elfér egy chip olyan kicsinyke szögletében is, amit csak egy elektromikroszkóp tehet láthatóvá. De kell hozzá ez a csaknem száz négyzetméteres terem, hogy a falaira kivetítve kibonthassa egész valóját, és megmutathassa az idegenszerű geometriáját, a tulajdonképpeni sajátmagát, és a hatalmát. Szédítő, nem is mondom tovább…

Az ellentéte Németh Ágnes (HU) gyűjteményes kiállítása, amelyik ott látható az egyik padlástérben. Ha kinyitom a művésznőnek a neten található digitális portálját is, és végigböngészem az ott található fotók segítségével a munkásságát, akkor a nagy folyamok közös árterületén érzem magamat. Visszaránt oda, abba a négy-öt ezer éves messzeségébe a fűzfák pányvaként felémdobott vessző-rengetege, meg amit idáig érzek, a vörhenyes agyag animális melege és puhasága. Hallom a varsát fonó halászok monoton énekét, és elzsibbaszt a mindent körülelő ősanyag fekete csendje, a sár.

Igen, a termékeny félhold lapályain járok. Itt nincsen kő, nincsen egyetlen kavics sem, itt a kedélyeket és a lelkeket is csak a száraz vakolat tartja össze, vagy talán a nád, és igaz az, hogy a kéreggé égetett agyag teszi az embereket meg a kosarakat hosszúéletűvé, és ellenállóvá. Az egyik munka címében – szaru-tárgyak öklelésre kész halmaza a mű – egy mítikus nevet olvasok: Enkidu. Hogy jutott el ide Németh Ágnes?

A válaszért tovább kellene időznöm az interneten, de sürget az idő, vissza a MűvészetMalomba! Ahol Németh Ágnes minden munkája most fűzfafonás. A technikát a kosarakról ismerjük, a formákat azonban már emberi testek adják. És ami különös, nincsenek végigfonva a végtagok, kirojtosodnak a végükön a kezek meg lábak, talán eszi az idő a testeket? Vagy csak azért nyitottak a formák, hogy legyen oda a halaknak is szabad bejárása? Mert amit látok, azok talán emberalakúra fonott varsák… Igen, mint a halak, úgy úszkálnak itt ki-be az évezredek, vagy ugyanúgy, de most már a mi léptékünkhöz igazodva a sokkal kisebb percek és félórák is, az áramlattal sodródó aprócska idő-ikrák… A kiállítás címe: Napórák.

Lovas Ilonát (HU) személyesen ismerem, és sokáig textilművészként tartottam őt számon. Csúnya a szó, de most szép értelmében szeretném használni: elfajzott, mert konceptuális grafikákat, installációkat és videókat gyárt. Amit kiállított, az több olyan tárgy együttesének látszik, amiket valami olyasmi tart össze, ami közös motívumként szerepel most bennük, és engemet a szent helyként tisztelt vízmedencék meg a márványtálból formált régi kutak sekély vizére emlékeztetett, ahová pénzérméket dobnak be a vándorok – ma már inkább csak a turisták. Mert valami gyűlik e lágy körvnalú edények mélyén, talán csak odacsöpög, mint mérgezett harmat, vagy tényleg érmék lennének e fémként kerekre stancolt idomok?

Nem kutatom a természetüket. A grafikai lapokon a lábnyomokra hullik ez a titokzatos manna (Nullpont, I-IV.), a videón pedig látjuk is, ahogy miként telik meg vele az a padlóra vetített kékes színűnek tetsző kerek tál (Offertórium). Valószínűleg egy rítus részesei lettünk, de mivel üres a zsebünk, nincs mit beledobnunk, csak nézői maradunk a szertartásnak. Majd egyszer megkérdezem Lovas Ilonát, hogy úgy értette-e az egészet, hogy az időt próbálta láthatóvá tenni, ahogy esik, ahogy szitál, ahogy telik vele a világ…, de nem sürgős… Hiszen nagyon fiatal még a dolog, csak tavaly, 2015-ben születtek e munkák.

Bill Viola (US). Ha van a szavaknak mágiája, akkor ez a név valami balladás homályt sejtet, amiben kékes fényt imaginál a kisülő elektromosság. Na, mit képzel el ezután az olvasó? Szabad a gazda? Viola egy videó-művész, az itt bemutatott munkáinak a címe azonban eléggé semmitmondó, Séta, vagy Találkozás. Az elmúlt két-három év termései. Ami érdekessé teszi őket, az nem is a séta, és egyáltalán nem a találkozás, hanem valami tökéletesen más – a délibáb.

Az USA nyugati államaiban több helyütt is felgyűlik a sivatagi víz, sós tavakká sűrűsödik, majd kiszárad a tó, és ezek fölött a forrón fehér, repedezett kérgű egykori beltengerek fölött több rétegben is megáll a levegő, felizzik, majd megkeményedik, s a végén már tükörként merev felületként szolgál. Abban botlik meg aztán a fénysugár, ami egy talaj fölött fodrozódó semmit imaginál, igen, mert úgy látjuk, hogy hullámzó tófelület látványát nyújtja, amiben ott tükröződik, ott inog a messzi táj. Hegyek jönnek közelebb, és fák meg sziklák magasodnak toronnyá. Ez a délibáb.

Kérjük meg két barátnőnket – mert ez Viola munkamódszere – hogy vegyenek föl fodrozódó-lengő, szélesen leomló ruhát, küldjük őket egy-két kilométer távolságba, oda bele, abba a világba, ahol már csak egyetlen létező marad életképes, a lassú légáramlásban lengő délibáb, és fordítsuk a látványra a teleobjektívvel felszerelt kameránkat. Az elkészült videón majd úgy látjuk őket viszont, mintha felénk indulnának, de hiába teszik ezt, nem jutnak közelebb, mert a teleobjektív síkba nyomja őket (jól ismert ez a kamera-hatás!), miközben az a benyomásunk, hogy a hátuk mögött viharos tengerként habzik a semmi, őket magukat pedig fogságban tartja a délibábos táj. Miközben lágyan fodrozódva múlik az idő is… És elmarad a beharangozott találkozás.

Vannak aztán egészen más természetű installációk is. Eija-Liisa Ahtila finn művésznő videó-munkáin nagyon érződik az észak-európai levegő, az Ibsentől Ingmar Bergmannig ívelő pszichodramatikus tartalmakat kedvelő, irodalmi ízű tradíció. Családi krízisek és egyéb emberi bajok a témák, és ezek, mint egy horgolt terítő, kölcsönöznek szúros felületet a különben túl-nyugodt és síma skandináv mindennapoknak. Ahtila asszony kitalált egy történetet arról, hogy valakik megajándékoznak valakit, amihez az is szükséges, hogy összebeszéljenek az illetők, sőt, négykézláb közlekedve az asztal alatt titkolódzanak is egy kicsit, és így tovább… (Az ajándékozás, 2006).

De az installáció, amit összeállított ebből az anyagból, végül mégsem erről szól, hanem arról, hogy mi van akkor, ha szétosztom ezt a történetet a szélrózsa minden irányában felállított öt vagy hat monitor között úgy, hogy nagy fázis-késéssel minden egyes képernyő ugyanazt a sztorit játssza. A néző – felismerve, hogy itt egyetlen szétdarabolt sztori fut – egy darabig ide-oda futkosva próbálja majd összeolvasni a felkínált epizódokat, de aztán kimerül. És ha nem vigyáz, előfordulhat, hogy a végén ő is az asztal alatt találja magát. Csengethetünk a mentőorvosnak.

Még egy munkát említenék meg itt, az Ausztriában élő, magyar származású Andreas Fogarasi Budapest című mobiltelefonnal fényképezett képsorozatát (2011-2013). Fogarasi eredetileg építész, de más művészeti műfajokra is kiterjed a figyelme, és ezek miatt szokott hosszabb-rövidebb időt eltölteni a magyar fővárosban – egyfajta turista tehát. Nehéz kitérni ilyenkor a kísértés elől, hogy jártában-keltében ne vegye elő a mobilját, és ne lőjjön vele egy-két emlékképet. Ha aztán már sok ilyen fotója gyűlik össze, és nyomasztja már a zsákmány, könnyű letörölni az egészet (néha magától is megtörténik ez, ha elromlik a mobil).

Fogarasi azonban egy jobb és szokatlanabb megoldást talált. Valamennyi felvételt megcsináltatta papírképnek is, de csak akkorának, ahogy az a mobil kijelzőjén is látszik, és máris kész volt a nagyon eredeti végeredmény, amit ugyanolyan nehéz megtekinteni, mint a mobil kicsinyke képernyőjén megjelenő látványt. De lehet, hogy éppen ez benne az érdekes. És, ha akarom, elnevezhetem az egészet akár naplónak is, diarynak, vagy journale-nak. Ő ezt már nem tette meg – és azóta is azon gondolkodom, hogy miért nem, ha úgy is ott szerepel a tárlat címében az idő prioritása.

Vannak aztán olyan nagyobb lélegzetű munkák, amik mégsem akkorák, hogy önmagukban is felérnének egy-egy kiállítással:

Ezek közül Hegedűs 2 László (HU) Hamlet parafrázisát említeném az első helyen, noha lehet, hogy ezt sokan kissé provokatívnak műnek tatják, de hát tagadhatatlan, hogy van ütése. A címét csak egy betűkombiáció adja: AW-H2 (2016). Négy egymás mellé helyezett nagyméretű fotót látunk, amelyeken egy Hamlet-előadás főszereplője a sztár, még pedig abban a pózban, ahogy ezt a figurát jelképes erejűvé tette az évszázadok óta sulykolt színpadi gyakorlat: a lét és nem-lét kérdéseivel küszködő Hamlet a sírásóval való jelenetében egy sokat mondóan gyengéd mozdulattal az arca mellé emeli a sírgödörből kikerült koponyát.

A további fotókon egy olyan metamorfózis fázisképeit látjuk, amely már nincsen benne Shakespeare drámájában: a koponya fokozatosan egy pöttyös labdává változik át. De az igazi meglepetés csak ezután jön, mert a falra függesztett fekete-fehér fotók után ötödik objektumként az animációnál használt labda, egy nagyon színesnek ható piros-fehér pettyes jószág is oda van letéve a terem padlózatára. Sokféle interpretációt enged meg ez a munka, jobb, ha átengedem a kísérletezést a látogatóknak.

Az ukrán Victor Sydorenko performance-a, Az idő malomkövei (2003), amit videófelvételek tettek népszerűvé úgyszólván az egész világon, igazából nem is performance, mert nincsen időben előrehaladó meséje vagy magja, lehetne installáció vagy egyszerű állókép is, de hát a malomkövek természetéhez hozzátartozik az, hogy forognak. A színtér az újtestamentum utolsó vacsorájának a hosszú, fehér terítővel letakart asztala, amely mögött azonban most nem az apostolok ülnek, hanem ismeretlen hősök, meztelen férfiak, akik az asztalra helyezett kézi malmokat tekerik reménytelen egyhangúsággal, és valami sötét anyag az, amit őrölnek. Mögöttük keresztrefeszítésre emlékeztető szerkezetek, talán fából ácsolt húzó-kutak T-alakú karjai látszanak, és ezek szivattyúszerűen járó karjait tartják mozgásban azok a további meztelen alakok, akik az elítélteket helyettesítik ebben a performance-ban.

A monoton mozgás és a kamera zoomjának a szűkülő-táguló pulzálása egy végtelenül hosszú és reménytelen rituálévá stilizálják az eseményt. Ha akarom, mondhatom, hogy pravoszláv misztika üli meg a kitárulkozó látványt, de ha akarom, társadalmi-politikai jelképeket is kiolvashatok a falra vetített jelenetből – nekem végül az jutott az eszembe, ahogyan Musszorszkij Borisz Godunovjának a végén, szűnni nem akaró ringó testmozgással a koldus panaszosan siratja az országot.

Koronczi Endre (HU) munkája frappáns válasz a címben is szereplő idő-motívumra. Kocsiba ült, és annak az ablakából videózta le ugyanazt a gabonatáblát körülbelül ugyanabból a szögből, és majdnem ugyanazzal a kép-kivágással – egyszer tavasszal, amikor még zöld volt a vetés, aztán pedig ősszel, amikor már aranysárgán át vörösbe hajlóan rozsdásodott a táj. Mindkét videóra – bele a képmezőbe – egy-egy pecsét van ütve, roppant egyszerű és evidens tartalommal: „before” és „after”. Egy pillanatra az volt a benyomásom, mintha ez a mű az évtizedekkel ezelőtti Mail Artból, illetve az ott favorizált pecsétművészetből tért volna vissza. Örültem a viszontlátásnak.

Két egymás mellé állított videón szerepelnek most Szirtes János (HU) itt kiállított munkái is, és ezek az Éjfél címet viselik (2014), talán azért, mert annyira az ösztönök vezérelte mozgás az, amit az ember rajtuk lát. A képernyők gomolygó-örvénylő, meg-meglódulóan táguló és szűkülő színes felületeket mutatnak, melyekben egy-egy pillanatra felismerhető válik például egy emberi kézfej mozdulata, vagy egy hosszúkás tárgy, talán deszkadarab vagy szivacs képe is.

Ezek a villanásnyi részletek segítenek hozzá, hogy megértse az ember, hogy amit lát, az egy alulról fényképezett, illetve onnan videora felvett üvegtábla. Felülről pedig különböző színű és sűrűségű festékmasszákat öntött, kevert, tolt, csúsztatott vagy hozott tovacsurgó mozgásba a művész – aki ez esetben talán nem is videót akart készíteni (noha technikailag videó ez a mű), hanem az akciófestészet műfaját kívánta megajándékozni a kavargóan expressziv mozgás és a közben felhasznált idő közvetlenül megtapasztalható látványával.

Szirtes nagyon látványos megoldásai mellé kívánkozik, hogy megemlítsem a kolozsvári Berszán Zsolt (RO) Cím nélkül kiállított fém-reliefjeit, amelyek mind az utolsó esztendőkben készültek. Ezeken a körülbelül méteres nagyságú, sötét tónusú fémlemezeken ugyanis olyan örvénylő vagy csurgó-fröccsenő formákat látunk, amelyek közel állnak Szirtes videófelvételeinek a vulkanikus tevékenységet sejtető anyag-örvényléseihez, csakhogy itt kihült már a vulkán, és abban a pillanatukban merevedtek meg a lávamasszák, amikor még láttatni, éreztetni tudták a salakká fagyott forró ömlemények mozgási energiáját.

Van néhány kiálított mű, amit legszíveseben egy-egy elharapott mondathoz hasonlítanák. Ezek közé tartoznak Peter Matthews (GB) most kiállított rajzai, amik talán úgy készültek, hogy órákat töltött egy olyan csónakban, amit az óceán hullámai dobáltak, miközben kezében papírt és íróeszközt tartott. Hat óra alatt egy kisebb lap telt meg azokkal a szeszélyesen szaggatott és kanyarított vonalakkal, amiket ez a hullámverés diktált – húsz óra alatt pedig már egy sokkal nagyobb lap lett tele (de lehet, hogy másképpen készültek… mert a kivitelezés titkai már nincsenek rájuk írva).

Ezek a grafikai műveknek tetsző törékeny alkotások annyira nem hasonlítanak semmire, és a címükben említett óceán, mint művésztárs vagy munkaeszköz is olyan szokatlan, hogy megkerestem az interneten a művészt. Akiről az derült ki, hogy a tengerpartok és az óceánok megszállottja, mert minden művét a víz soha szünni nem akaró mozgása vagy a parti kövek sorsa, alakja, és története diktálta. A neten legördülő képek kiváncsivá tettek, mert monumentális munkákat is sejtettek, amik után ezek a kis rajzok csak afféle félig kimondott szavaknak tűntek.

Ugyancsak keveslem kissé azt, ahogy Anna Kott (PL) szerepel a MűvészetMalomban. Egy sejtelmes valamit ábrázoló festménye (csak annyi biztos, hogy vegyes technikával készült) és előtte egy dobozszerű kicsinyke kamrácska vannak úgy tengelybe állítva, mintha a doboz lenne a vetítő. Vagy pedig az a távcső, amibe belekukkantva talán együtt láthatjuk a doboz tartalmát és mögötte a falra helyezett képet, és akkor talán megtudjuk azt is, hogy mi volt a munka tulajdonképeni értelme (Elvesztegetett idő – időgép, 2016). De a dobozban csak egy kicsinyke nőalak van, aki, hiába várjuk, hogy történjen vele valami, nem lép a másik, a falon függő nagyobb volumenű munkával semmiféle kapcsolatba.

Végül feladom a próbálkozást, és abban a pillanatban mégis csak bejön a munka címe is, mert manifesztálódik az, hogy miként értsem az ott említett „elvesztegetett időt”. Elég gonosz ötlet, ha tényleg ennek a felismerésnek a kiprovokálása volt Anna Kott szándéka. (Utólag az jutott az eszembe, hogy azért mennyire lengyel… És akkor persze mégsem illik keveselnem… )

Akkor már inkább tartom El-Hassan Róza (HU) Ébredés című szobrát (2012) megnyugtató alkotásnak, mert, bár itt is meghökkentem, nem más az, mint egy kába mozdulatokkal összerakott antropomorf deszkahalmaz – egy szobor, ami, ahogy elnézem, éppen azon van, hogy megpróbálja legyőzni az álmosságát. De hát ismerős a kompozíció, hiszen reggelente én is így érzem néha magamat. Mellette azonban ott van egy érdekes című színezett rajz is: Az idő vége (2013), amely méhkasok (?) sorát ábrázolja, amelyek fölé egy óra van odarajzolva. Ha tovább nézem e munkát, valami mást is felfedezek még rajta, egy halvány betűkkel írt utalást, amit mintha kiradíroztak volna… A szöveg: To Basel. Igen, a svájci város neve ez, ahol évente művészeti vásárt tartanak. El-Hassantól megszoktuk, hogy szokatlan gesztusai legyenek. De ez vajon mit jelent?

*

Végül pedig a festmények.

Legszívesebben elhagynám ezt a fejezetet, mert ennyi mozgás, idő, és anyag mellett, vagy után egy-egy megfestett kép hiába ágál, alig juthat szóhoz. De azért megemlítek néhány vásznat. Legelőször is a szerb Jelene Bulajić Istók (Ištok) című monumentális méretű portréját (2016), mert már egyszerűen a méreteinek, meg a „szőröző” technikájának köszönhetően nem lehet ezt a képet a szokásos értelemben vett portrékhoz sorolni – amit ábrázol, az ugyanis már nem az emberi arc, hanem egy bolha nagyságú lény szemével látott kimeríthetetlen részletgazdagságú hatalmas táj! (De tulajdonképpen festménynek sem nevezhető a kép, mert a ceruzarajz és az azt feloldó, tovább gazdagító akvarelltecnika keverékét használja a 26 éves, de máris világhírű művésznő.)

Az interneten rákeresve általában három méteres magasságú, és a most látott Istókhoz hasonló részletgazdagságú portrék sora fogadott – s valamennyi modell vagy nagyon öreg, vagy pedig szokatlanul ráncos arcú férfi vagy nő volt. Kétféle aspekusból lehet ezekhez a művekhez közeledni. Az egyik az, aminek köszönhetően ez az Istók is bekerült ebbe a kiállításba. Vagyis, hogy az emberi élettartamként felfogott idő megrázó ábrázolását ismerjük fel az ilyen művekben. Ez egy humánus megközelítés – mind a modellekre, mind pedig az alkotóművészre nézve.

A másik lehetőség pedig az, hogy tényleg csak a technikai teljesítmény oldaláról értékeljük az efféle munkákat. Ehhez az aspektushoz azt közlöm adaléknak, hogy az interneten böngészve előfordult már, hogy olyan oldalakra is rátaláltam, ahol Bulajić képeit bizonyos márkájú ceruzák reklámozására használták. Egyszóval lehet ezt így is, vagy úgy is szemlélni, annyi azonban vitathatatlannak tűnik, hogy sokan festenek nagy formátumú arcképeket, de csak kevés művész portréi hatnak olyan sokkolóan, mint Bulajić munkái.

A nagy formátumú fejekről szólva sok olvasóm most azt várja el, hogy akkor írjak Fehér László (HU) itt kiállított képeiről is, amik – fogadjunk! – megint több méteres nagyságú portrék. Fölösleges fogadni, mert tényleg van Fehér Lászlótól ilyen kép is kiállítva (mindjárt négyszer megfestve ugyanaz az arc, és azért így, hogy lehessen látni, hogy pislog közben… ja, igen, az idő miatt). De nekem jobban tetszett egy másik kiállított műve, amelyen azt a korszakát hívja vissza, amivel először aratott nagy sikert: Jancsi trombitával (2016).

Emlékszünk rá, azokról a festményekről van szó, amelyeknek a motívumait az ötvenes évek suta családi fényképeiről kölcsönözte, és amelyeken az emberi alakokat csak üres körvonalak jelzik. Most a mondott Jancsika egy szilveszteri trombitával ácsorog (talán a Margitszigeten? – ki tudja), de ami fontosabb, az az, hogy az egykor volt nagyon nyers (és nagyon zseniális) sárga-fekete-fehér koloritot most tört rózsaszín alapra festett matt szürke ecsetvonások helyettesítik. Vagyis szürkül már a kép, s a vörhenyes őszi színekbe csavarodik a táj. – Öregszünk? – kérdezhetném tőle, magam is nyolcvanadikat taposva.

Nem ismertem Fajgerné Dudás Andreát (HU), de most alkalmam volt látni néhány munkáját. Soha nem hittem volna, hogy egy így hangzó névvel sikeres művész lehet valakiből – pedig pontosan ez történt Fajgernéval. Itt néhány más festménye társaságában az Önarckép anyaként cimű képe van kiállítva (2015), amelyen hat vagy nyolc karja van, és mindegyiket teljes erőbedobással haszálja, hogy eleget tehessen a családi elvárásoknak. Ez a munka egy olyan megfestett performance, amit Magyarországon hozzávetőlegesen három millió művésznő ad elő naponta, de lám, csak egy vitte közülük annyira, hogy múzeumi rangú artefact lett a dologból. Ez a tény engem arra késztetett, hogy kinyissam az internetet, és behatóbban foglalkozzak a művésznővel.

Megtudtam, hogy eat art-tal lett először híres (ehető dolgok művészeti tárgyként előadva) és csak sokkal később sikerült az anyasággal is magára vonni a figyelmet (bár az ehhez való viszonya sem mindennapi: „…megfogadtam, hogy addig nem vágom le a hajamat, amíg anya nem leszek…” stb.). Íme egy találomra kiragadott másik monológja: „…A zöldparadicsom-lekváromra ráírtam, hogy ehető műtárgy, és persze ehető, de a művészetem része. Ráadásul a zöldparadicsom sokrétű szimbólum. Egyrészt utalok vele a női princípiumra is, és arra, hogy Magyarországon a nőművészet még zöld, éretlen. Maga a lekvár egyébként édesanyám receptje, és bár bizarrul néz ki, édes és finom. Fontos dolog, hogy az eat art nem az ételről, hanem az evésről szól!…” És így tovább, mert mily igaz megfigyelések ezek! Kitűnő művész, akit – tulajdonképpen – az egész termet betöltő exponátok között kellett volna megemlítenem… de most már késő!

Florian Stefan (RO) névre többen jönnek be az interneten, van ott egy keresett fotóművész, de van egy festőként ismert elég híres másik művész is, és lehet, hogy a kettő ugyanaz – a rendelkezésre álló adatok nem voltak annyira kimerítőek, hogy ezt eldönthettem volna. De annyi biztos, hogy az a Florian Stefan, akit most Gulyás kiállított, gonoszul (mert aztán ez az ötlete végkép megkavart) megfestett egy pamlagon hasaló fiatal csajt is, aki éppen elvillantja a kezében tartott kameráját (…azaz mégis csak fényképezgetünk a családban…?), miközben azzal fogadja az ajtón belépő apját, barátját, férjét (?), akit nem is látunk, de aki nyilván a képet is megfestette aztán róla, hogy Megvagy! (2015).

Stefan egy másik kiállított képe sokkal súlyosabb, azon egy erdei tisztásnak tűnő zöld gyepen egy fúvószenekar tagjai alszanak. Kezükből kiesett a trombita, a tárogató, meg a harsona, ezek a muzsikusok ott, a gyepen – nincsen rá más szó – egyszerűen fel vannak borulva, és bizonyára horkolnak is. A kép címe: Alvás (2014). Amit esetleg kiolvashatunk még a képből, az talán szatirikus társadalomkritika, de túl az ilyen tartalmi vonatkozásokon ez is egy olyan festmény, amely szó szerint is az „elvesztegetett időt” mutatja – noha biztos, hogy két évvel ezelőtt, amikor festette, a művész még nem volt értesítve arról, hogy egy ilyen című kiállításra lesz később meghívva.

Vannak még érdekes képek, például Veres Szabolcs (RO) munkái (Fekete-erdő Klinika, 2013), vagy Kis Róka Csaba (HU) amorf formákat mutató vászna, a Limbikus rezonancia (2016), egy nonfiguratív képet szuggeráló munka, ami azonban biztos, hogy figurális élményekre megy vissza: „…Visszatérő motívumaim a szakállas kopasz férfialakok, huszárok, úttörők, iskolásfiúk, különböző háziállatok, parasztok (…) Ezeket az alakokat rendszerint megcsonkítva, egymást, vagy magukat kínozva jelenítem meg gyakran homoszexuális aktus közben…” - olvasom kissé elképedve az interneten az egyik vele készült interjúban – de a kiállított képen ez nem látszik, az csak érdekes.

Két konstruktivista jellegű munka, közülük különösen Bak Imre (HU) Egyensúly című vászna (csupa nyugalom, mozdulatlanság, letisztult harmónia) talán azért lett kiállítva, hogy a néző rövid időre felejthesse, hogy az idő volt itt a téma. A másik szigorú stílusú kép Radu Komsáé (RO), a címe Dupla diapente 4-6-9, 2016. Ez utóbbiban legalább látunk egy balról jobbra emelkedő karcsú vonalat, ami mozgást imaginál, tehát esetleg időt is. Vitathatatlan, hogy mindkét kép erősíti azt a benyomásunkat, hogy itt az időtől függetlenül is volt egy mérce, vagyis tényleg kvalitásos munkák lettek kiállítva.

*

Igen, ideje, hogy visszatérjek az összképhez, és elidzőzek egy kicsit a címnél, az „elvesztegetett idő” gondolatkörénél.

Hosszú töprengés után sem tudok más eredménynél kikötni, mint, hogy azt mondom: ez a cím tulajdonképpen nem a kiállítás címe, hanem Gulyás Gábor kurátori indítékainak az összefoglalója – majdnem, hogy fejezetcím lehetne egy önéletrajzként szolgáló szöveg valamelyik oldalán. Csak pár esztendeje történt, hogy Gyulyást felhívták Debrecenből, és megkapta a Műcsarnok igazgatói székét. De nem sokkal később az történt, hogy kormányszintű intézkedés született arról, hogy ez a valóban nemzetközi szerepet vállaló (és teljesítő!) kiállítóhely, a Műcsarnok szűnjön meg autonóm intézménynek lenni, és legyen egyszerűen a két jelenleg működő művészeti akadémia közül az egyiké, mint afféle házi bemutató-terem. Mivel sokan úgy érezték, hogy ezzel az intézkedéssel megint egy lépéssel közelebb kerültünk a Horthy-korszak és a Kádár-rendszer ama gyakorlatához, aminek a lényege a konzervatív ízlés védelme, és bizonyos ideológiai gyökerű félreértések ápolása volt, végeredményben egy kirekesztő kultúrpolitika gyakorlása, amelyben nagy szerepet játszik a művésztársadalom különböző rétegeinek az egymás ellen való kijátszása is, Gulyás visszalépett a Műcsarnok igazgatói posztjáról.

Hogy valóban elvesztegette volna azóta az idejét, azt nem merném állítani, de felteszem, hogy ő sem erre gondolt. Annyi azonban biztos, hogy a mondott intézkedés óta eltelt idő azt igazolja, hogy ha nem is tértünk vissza a hírhedt „három T” politikájához (támogatott, tűrt és tiltott művészet), és a Műcsarnok kiállításai sem estek vissza oly mértékben valamiféle provincializmusba, ahogyan attól sokan féltek, mégis tagadhatatlan, hogy a három T-ből két kategória megint érezhető erővel működik a kulturális közéletben, és ezek: a privilégizáltak támogatása, és a többiek tűrése, „önköltségre” szorítása.

Szerencsére kapitalizmusban élünk, ahol az „önköltségeseken” bizonyos mértékig segíteni képes a sponzorálás intézménye – és hát vannak módos önköltséges művészek is, akik sok mindenre tudnak vállalkozni, örülni kell ennek. De csak kevesen. A közös gazda, az állam, miközben milliárdokat szán szakmailag támadható és kifejezetten avitt, konzervatív érzelmeket szolgáló bombasztikus nosztalgia-projektek realizálására, csak nagyon keveset áldoz arra, hogy a korszerű képzőművészet életképes és fejlődni képes dolog maradjon ebben a kicsiny országban. Engedtessék meg, hogy mások nevében is kimondjam: ez fáj.

Igen, valamit elvesztegetünk – persze nehéz lenne ezt a kincset egyszerűen az időre redukálni. De hát ha kiállítást rendezünk, akkor szükség van ilyen tömör, és mégis rugalmas címekre. Gulyás gondolt egyet, és csinált egy Műcsarnok-igényű tárlatot, amely csaknem ötven százalékában nemzetközi művekből állt össze – részben nagyon drága, nagyon keresett munkákból. Hogyan volt képes erre? Hiszen mint szentendrei múzeumigazgató, a saját házának a költségvetéséhez ez esetben csak jelképes összegek erejéig nyúlhatott hozzá (és többre különben sem futotta volna…). Persze, biztos, hogy voltak (a külországokban is) olyan kollégái, akik ez esetben baráti árat számoltak. De mennyire lehetett erre támaszkodni?

Aki jegyet vásárol most a MűvészetMalom pénztáránál, az egy katalógushoz hasonló 64 oldalas kiadványt is kézbe kap, az art-CAPITAL nevű folyóirat nulladik év első számát. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez a kiadvány a kiállítás katalógusa, de nem az, hiszen ha belenézünk, látjuk, hogy a tárlat anyagának a végleges összeállítása előtt zárták le a szerkesztését, és inkább nevezhető Szentendre globális értelemben vett kulturális bulletinjénék, és persze az idegenforgalmáról sem megfeledkező, azt a legváltozatosabb oldalról érkező publikációkkal szolgáló nagyon színes kiadványnak. Noha a tengelyében az időről szóló kiállítás előkészítése áll (hiszen az idővel és az „eltűnt idővel” foglalkozó különböző eszmefuttatások, interjúk, és irodalmi, meg művészeti riportok, illetve műterem, meg múzeumlátogatások olvashatók az oldalain), igen sok minden más is megtalálható még benne. Valószínűleg ennek a kiadványnak a sokfelől összeálló támogatottsága lehetett a MűvészetMalomban rendezett nagy idő-kiállítás egyik fő támasza is – amihez a jogi alapot az adta, hogy részben maga a kiállítás is az art-CAPITAL rendezvénye (…az meg a Ferenczy Múzeum Centrum kiadványa). És hát, ahogy mondtam, tényleg nem katalógus.

Ami azért kár, mert egy ilyen jelentőségű tárlat anyagát nem szabadna elveszni engedni, katalógus nélkül hagyni – hogy egyszerűen elfújja a szél az egészet, ha már bezárt. Érezhető az is, hogy Gulyásnak ez alkalommal nem állt rendelkezésére egy Műcsarnok méretű intézmény szakmai-tudományos háttere, azoknak a munkatársaknak a serege, akik például szövegtáblákat írtak volna a tárlathoz, és legalább az egy-egy teremmel megtisztelt művészek esetében (de a többiek is megérdemelték volna) a fontosabb életrajzi meg szakmai adatok felidézésével megkönnyítették volna a kiállításlátogatónak azt, hogy megértse a kiállított művészek munkásságát, és a látott műveknek a nemzetközi művészeti élet térképén való elhelyezését. Jómagam is csak úgy tudtam a fenti oldalakon olvasható jellemzéseket megírni, hogy újra és újra kinyitottam az internetet. Ezt bárki más is megteheti persze – elvben!

A gyakorlatban azonban ugyanezt már nem lehet elvárni a nagyközönségtől is. És ha már előkerült a térkép szó, még egy megjegyzés. A bevezető szöveg, ami azért táblaként ott olvasható a falon, és jó szöveg, közli, hogy az Elvesztegetett idő című kiállítás témája napjaink időtapasztalata, és a téren is segít a tájékozódásban, hogy elmondja, hogy amerikai, nyugat-európai, és – kiemelt módon – a Kárpát-medencében élő alkotók újabb műveivel találkozhat itt a látogató. Az egyes műveket kísérő címcédulákon azonban (legalább is akkor, amikor meglátogattam a kiállítást) már hiába kerestem volna valamiféle támaszt ahhoz, hogy megtudjam, hogy román, szerb, szlovák, ukrán, illetve tágabbra véve a kört, lengyel, angol, vagy osztrák, stb. művésszel van-e dolgom. Itt is csak az internet maradt a megbízható segítőtársam.

Befejezésül még egyszer az art-CAPITAL. Jó lenne, ha Gulyás műfajok és műpártolók közt megoldást kereső ötletessége és vállalkozói bátorsága további számokhoz segítené hozzá ezt az érdekes és hasznos szentendrei próba-kiadványt. Igen, próba-kiadványt, mert abból, hogy jelzi, hogy a nulladik évfolyamhoz tartozik ez a szám, azt a szívszorongató sejtelmet olvasom ki, hogy talán meg is marad a vállalkozás ennél a próba-fázisnál. Vagy csak hallucinálok? Szívesen elfogadnám, hogy nincsen igazam – noha a füzet két borítója is mintha valami hasonlót szuggerálna.

A fedőlapon Szücs Attila (HU) Nő a mocsárban című vászna van reprodukálva, egy zavaros káoszt szemlélő nőalak képe, süllyedőfélben, nem sok megoldást ígérve. Szakmailag az az érdekessége, hogy Szücs Attila – valószínűleg tudatos választással – ezen a képen Csernus Tibor ama korszakának a stiláris eszközeihez nyúlt, ami „szürnaturalizmusként” vonult be a magyar művészettörténelem terminológiájába, és amely korszakának a kimunkálása után után Csernus (és ezt már csak az én interpretációm tartja érdekesnek) elhagyta Magyarországot. A füzet hátsó borítóján a szerb származású Marina Abramović videóra vett sikoly-sorozatából látunk egy képet (2013-2014): egy messzi távlatot nyitó tájban állva, de mégis kemény fémkeret pántjai közé szorítva síkitanak az áldozatok, akik valamennyien asszonyok, talán a művésznő ismeretségi körébe tartozó kolléginák.

De jó lenne, ha ezek a borítóra nyomott képek csak afféle játszi véletlenek maradnának, amiknek semmi közük a valósághoz! Ahhoz, aminek a bekövetkeztétől a MűvészetMalom falain kívül elterülő világban tartunk, az elvesztegetett esélyekhez.

 

2016. október 4.
PRINT