kapcsolódó kiállítás:
Stúdió ’58-89
A Fiatal Képzőművészek Stúdiója retrospektív kiállítása
2016. október 19. - 2017. január 8.
 

Beöthy Balázs:

Számomra az a legfontosabb, hogy minél több adatot összegyűjtsek

Beszélgetés Zombori Mónikával

 

- Mikor és miért kezdtél el foglalkozni a Stúdió történetével?

- Elég régen! 2011-ben Stúdió Galéria-alkalmazott lettem – asszisztensi feladatkört láttam el –, és akkor fedeztem fel azt, hogy a folyosón, a közösségi térben nagyon sok archív anyag van. Megéreztem, hogy a Stúdió múltja egy olyan izgalmas kutatást rejt magában, ami nincs még kellőképpen feldolgozva. Merhán Orsolya írt egy szakdolgozatot a Stúdió első húsz évéről, tehát az 1958 és 1978 közötti időszakról, ennek egy rövidített verziója meg is jelent egy könyvben, A második nyilvánosság-kötetben.* Kezdetben úgy gondoltam, hogy ezt a kutatást érdemes lenne folytatni, a rendszerváltásig továbbvinni.

Tehát eleinte ’78 és ’89 között foglalkoztam a témával. Úgy alakult, hogy aztán egyéb okok miatt felmondtam a Stúdióban – Bernáth/y Sándorról írtam egy monográfiát felkérés alapján, és a rövid határidő miatt nem fért volna össze a kettő. Amikor befejeztem a monográfiát, az akkori Stúdió-elnök, Radics Márk felhívott azzal a kérdéssel – egyébként pont a könyvbemutató napján –, hogy lenne-e kedvem feldolgozni az archív anyagokat önkéntes alapon.

Tudta, hogy érdekel a téma és azonnal igent is mondtam. Ez 2013 januárjában történt, és ezután önkéntesként neki is láttam az anyagok szétválogatásának. Gyakornokok segítettek egyébként ebben a munkafolyamatban, illetve Radics Márk is nagyon sokat segített, meg az akkori vezetőségi tagok is, például egy polcrendszert építettünk közösen, ami ma is ott van a Stúdió folyosóján, ezáltal el tudtam rendezni legalább évek szerint a teljesen szelektálatlanul lévő anyagot. Ezután vált csak egyáltalán lehetővé, hogy áttekintsem, miből mennyi anyag maradt meg, mi az, ami érdekes lehet, mi az, amit izgalmas ezek alapján feldolgozni.

A munka elkezdése után egy évvel, 2014-ben Kállai Ernő ösztöndíjat kaptam erre a feladatra. Az első évben a nyolcvanas évek Stúdió-történetének feldolgozása volt a témám, és csak a második évben bővítettem ki a kutatást kezdetekig. Úgy gondoltam az első év tapasztalata alapján, hogy a korábbi feldolgozást érdemes lenne újra átgondolni. Nagyon sok olyan ember már meghalt, akivel akkor még Merhán Orsolya tudott interjút készíteni, és ezáltal sok olyan dologra rámutatott, amire én a 2010-es évek közepén már nem tudnék, de mégiscsak húsz év telt el a szakdolgozat készülése óta, és én úgy gondoltam, hogy szeretném még egyszer áttekinteni a Stúdió múltját más módszerekkel is, ezért kibővítettem a kutatást harminc évre.

- Meg tudod fogalmazni röviden, hogy mi volt ez a módszer?

- Számomra az a legfontosabb, hogy minél több adatot összegyűjtsek, és az egykori eseményeket erre támaszkodva minél pontosabban rekonstruáljam, hogy összeolvasva ezeket kiderüljön, mikor, mi történt, és mi volt kiállítva az egyes kiállításokon. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen nagyon szigorúan az adatokra figyelő és azokat új kontextusban látó feldolgozás még hiányzik. Az Artmagazinban tavaly írtam egy háromrészes tanulmánysorozatot, ott elég jól megnyilvánul ez a munkamódszer: összegyűjtöttem, hogy milyen dokumentáció áll rendelkezésre az éves kiállításokról, milyen sajtómegjelenések történtek, és ezekből kinyerve a lényegi információkat megírtam a rendszerváltás előtti Stúdió éves kiállítások történetét. Kifejezetten kerülöm az elméleti, művészetfilozófiai megközelítést, inkább szigorúan a tényekre fókuszálva egy adat-rekonstrukciót próbálok véghezvinni.

- Maradtak vezetőségi jegyzőkönyvek is? Azért kérdezem, mert a Stúdió egyrészt egy függő szervezet volt, a Művészeti Alap ifjúsági szekciója, a titkárt is a Művészeti Alap alkalmazta, de volt egy saját, választott vezetősége is, tehát részleges autonómiával rendelkezett, hasonlóan a Balázs Béla Stúdióhoz. Érdekes dolog lenne ennek az autonómiának a történetét is valahogy feltárni. Most mintha erről kevesebb dokumentum lenne bemutatva. Inkább a kiállításokra fókuszál ez a jelenlegi tárlat.

- Igen. A kutatásnak elég sok ága van, aminek természetesen csak egy részét tudtam a Budapest Galériában most bemutatni. Fontos volt, hogy vizuálisan is működjön az az anyag, ami a kiállításon szerepel, tehát nem akartam belemenni nagyon a részletekbe. Ezek majd inkább tanulmányokban, írásokban fognak megjelenni. Amikor az évek szerinti válogatás megtörtént, akkor láttam, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekből elég sok archív anyag maradt meg az iratok között, úgy mint közgyűlési jegyzőkönyvek, vezetőségi emlékeztetők, körlevelek, levelezések.

Az első évben, amikor elkezdtem foglalkozni az anyaggal, ezeknek a legnagyobb részét digitalizáltam is. Mára több ezer oldal van bedigitalizálva, és ezek alapján kezdtem el saját magam számára rekonstruálni az egykori történéseket. A közgyűlések jegyzőkönyvei nagyon hasznosnak bizonyultak. Ezek általában évente kerültek megrendezésre, és előre megállapított forgatókönyv szerint zajlottak: az elnök beszámolót tartott az elmúlt évről, a vezetőségi tagok pedig beszéltek a munkájukról, majd lehetőség volt kérdezni is és a jövőbeni terveket megvitatni, és ezáltal eléggé jól nyomon követhető az, hogy milyen feladatok és milyen problémák merültek fel abban az évben a Stúdióban. Ezek a jegyzőkönyvek egyébként 1971-től kivétel nélkül megvannak az iratanyag között. Sajnos a hatvanas évek iratanyaga viszont ma már nincs a Stúdióban, ezek holléte még nem teljesen tisztázott.

Fontos forrásnak bizonyultak ezen túl a lektorátusi anyagok is. A kiállításon is szerepel egy rész, ami a tavalyi Off-Biennálé keretében rendezett Vörös farok és kék ceruza című kiállításra készült, ebben lektorátusi jegyzőkönyvek másolatai is megtekinthetőek. Innen rekonstruálható, hogy melyik kiállításon milyen művek szerepeltek, melyek azok, amelyeket benyújtottak, és melyek azok, amelyeket nem állíthattak ki a művészek.

- A létező szocializmus időszakában a jellemző modus operandi az volt, hogy zsűrizett volt minden kiállítás. Ez alól talán csak a ’66-os éves kiállítás volt kivétel, ami aztán egy meglehetősen komplex botrányba torlódott a következő év során. Erről Keserü Katalin vezetésével az Ernst Múzeumban volt egy kiállítás. Azután legközelebb ’88-ban lett zsűrimentes az éves, ami akkor egy fontos fordulópont volt. A zsűrit a Stúdió saját berkein belül szervezte meg, vagy külső szakértőket hívott a kiállításokhoz?

- Az éves kiállításokat 1964-től a Lektorátus, az erre létrehozott hivatal zsűriztette. A zsűritagok között a Stúdió vezetőségéből mindig volt képviselő, általában a titkár, illetve a vezetőségi tagok közül valaki, de egyébként egy külső zsűri állapította meg, hogy mi az, ami kiállításra kerülhet, és mi az, ami nem.

- Ez a gyakorlat így folytatódott a nyolcvanas években is?

- Igen. Egészen a nyolcvanas évek második feléig megvannak a lektorátusi zsűri-jegyzőkönyvek. Ott már általában nem cenzurális okokból hagytak ki műveket – inkább a helyhiány döntött, ha egy művész több művet is beadott, akkor kiválasztották, hogy melyik szerepeljen a kiállításon. De a zsűrizés gyakorlata megmaradt majdnem a rendszerváltásig.

- A Stúdió Galériában is ez volt a dolgok menete?

- A Stúdió Galéria kiállításait is mind zsűriztetni kellett. Azok egy részét is megtaláltam a lektorátusi archív anyagok között. Ott kisebb létszámú, általában csak 2 fős zsűri döntött a művekről, és úgy tudom, hogy a kiállító művész javasolhatott zsűritagokat, akik nagyrészt saját mestereiket kérték.

- Nekem a nyolcvanas évekből vannak emlékeim, illetve Várnagy Tiborral beszélgettem nemrég a Liget Galéria korabeli gyakorlatáról. Tibortól azt hallottam, hogy a nyolcvanas évek második felében már a Budapest Galéria volt az illetékes a zsűri-delegálásban, és valóban ez volt, hogy lehetett javaslatot tenni arra, hogy ki legyen a zsűriben, szakértelmi alapon.

- Igen. Fontos adalék, hogy a Stúdió több szempontból is függő helyzetben volt, több szervezettől is függött. Így minden évben összeállította a vezetőség, hogy a pályázók közül kiknek adna kiállítási lehetőséget a következő évben a Stúdió Galériában, és azt el kellett küldeni az Alapnak.

- Ez egy pályázat volt?

- Igen, a körlevélben meghirdették a tagok számára a következő évi kiállítási lehetőséget. Erre egy olyan pályázatot nyújtottak be a tagok, hogy egy A4-es lapon néhány mondatban megindokolták, hogy egy új anyagot szeretnének kiállítani, vagy egy olyan fázisba érkezett a művészetük, hogy szeretnék bemutatni azt, és ezek alapján a kérvények alapján döntött a vezetőségi tagokból alakult grémium. Volt egy kiállítási bizottság, akik a kiállításokkal foglalkoztak, ők döntötték el, hogy a benyújtott pályázatok közül melyek kapjanak kiállítási lehetőséget. De amikor összeállt ez a névsor, akkor a Stúdió ezt nem hirdethette még ki, hanem a felettes szervhez, az Alaphoz is el kellett küldeni, és el kellett fogadtatni.

Szóval előre jelezni kellett a felettes szervek felé, hogy kinek szeretnének kiállítást rendezni. És elég sok változás történt egyébként a kiállítók névsorában. Nem feltétlenül a cenzúra miatt, hanem főleg személyes okok miatt. Nagyon sok művész például visszamondott lehetőséget, mert nem készült el az anyaggal, vagy családi okok miatt nem tudott a kiállításra fókuszálni. Ezért a kutató fázis első felében elég nagy feladat volt rekonstruálni a Stúdió Galéria kiállítási listáját, ami nem volt még meg. Merhán Orsolya elkezdett egy listát összeállítani, de az ő listájában elég sok pontatlanságot találtam.

- Feltehetőleg ő a tervekből indult ki, te pedig a tényekből próbáltad rekonstruálni a történteket.

- Igen, igen. A tényekből az összegyűjtött dokumentumok alapján. Ha egy plakáton vagy meghívón szerepel egy dátum azért az eléggé biztosra vehető, hogy az a kiállítás tényleg meg is nyílt – bár ebben is történt egy-két változás időnként, volt úgy, hogy valami a meghirdetettnél csak később nyílt meg. A kiadványok összegyűjtése és feldolgozása után a korabeli sajtóban megjelent kiállításokat böngésztem át könyvtárban, és ezekből tudtam rekonstruálni a kiállítási listát. Így jött össze, hogy 1972 és 1989 között 264 kiállítás volt a Stúdió Galériában. És nagyon sok művésznek egyébként – mivel a Stúdió a harmincöt év alatti fiatal művészeket tömörítő szervezet – ez volt az első bemutatkozási lehetősége.

- Önálló kiállítása…

- Igen. A Stúdió Galéria a Bajcsy-Zsilinszky úton volt abban az időben, egy nem túl nagy, körülbelül 40 négyzetméternyi kiállítótér, viszont nagyon jó, forgalmas helyen. Megvannak az egykori látogató-számláló füzetek, azokból látszik, hogy elég sok ember látta ezeket a kiállításokat. Egy nap hetven, száz, akár százötven ember is betért az utcáról, vagy ment célirányosan a kiállításokra.

Az is érdekes, hogy bár 1958-ban alakult az intézmény, de csak 1972-ben nyílt meg a saját galériája. Akkorra fogalmazódott meg a tagokban az igény arra, hogy szükség van egy helyre, ahol önálló bemutatkozási lehetőséget kaphatnak. Akkoriban jóval kevesebb galéria volt Budapesten, mint ma, ez az igény szülte azt, hogy létrejöjjön a Stúdió Galéria.

- Megfigyelhető-e az éves kiállítások folyamatában valamiféle elmozdulás? Az éves kiállítás alapszituációja az, hogy a tagság meg tudja mutatni az új munkáit. Ez meg volt hirdetve, egy reprezentatív helyen volt többnyire megrendezve, gyakran az Ernst Múzeumban, néha a Műcsarnokban, vagy a Történeti Múzeumban, esetleg a Csók Képtárban Fehérváron, vagy másutt. És volt zsűri, leszámítva a ’66-os nevezetes esetet. Ezeken a kereteken belül érzékelhető-e valami elmozdulás a kiállítások szempontrendszerében? Tehát volt-e például tematika, vagy mindenki szabadon, bármit hozhatott? Voltak-e valamiféle szempontok, ami alapján beválogattak, vagy elutasítottak műveket? Voltak-e botrányos esetek, a ’67-es sztorit leszámítva?

- Az az érdekes, hogy egy-egy éves kiállítás jellege nagyon nagyrészt a zsűri összetételén múlott. Kezdetben szigorú zsűrizési szempontok voltak, emiatt eléggé konzervatív jellege volt ezeknek a kiállításoknak. A Budapest Galériában próbáltam ezt fotókon is bemutatni, melyek az MTI Fotóarchívumából származnak – ez sajnos nincs még teljesen digitalizálva és rendszerezve sem, ezért csak néhány képet tudtam onnan kölcsönkérni, de fontosnak tartottam, hogy ezáltal érzékelni lehessen egy-egy kiállítás jellegét. A közönség jellemzően nem fiatalokból állt. A katalógusokban benne vannak a kiállított művek listái, reprodukció néhány műről, ezekből áttekinthető, hogy kezdetben semmilyen fiatalos provokáció vagy újszerű kezdeményezés nem kapott teret.

- Az absztrakció például ki volt vonva a forgalomból egészen ’66-ig, akkor volt először ilyen mű kiállítva.

- Abszolút! Bencsik István volt az az elnök, aki a hatvanas évek közepén nagyon fontos változást vitt a Stúdió életébe. Ez azért is történhetett meg, mert a Stúdió alapító vezetőségi tagjai kiöregedtek a szervezetből, és jött egy új nemzedék. Az új vezetőség vegyes összetételű volt, tagjai nem mindannyian támogatták a progressziót, de végül is Bencsik István tárgyalásai révén elérték azt, hogy zsűrimentes legyen a ’66-os kiállítás. Ez egy nagyon fontos nyitás volt a fiatalok számára, fontos visszajelzés, remény arra, hogy talán ezentúl alkothatnak úgy, ahogy szeretnének. A ’67-es kiállítás is zsűrimentesnek indult, megkapták rá az ígéretet, és így nagyon sokan ebben a szemléletben alkotak, azonban pár nappal a megnyitó előtt egy nagyon nagy létszámú zsűri végigment a kiállításon…

- Egy "feljelentés" következtében.

- Igen, egy "feljelentés" hatására, és ez a zsűri minden addiginál szigorúbban kiválogatta a neki nem tetsző alkotásokat. És akkor a hetvenes évek közepéig megint nagyon konzervatív képet mutattak az éves kiállítások.

- Akkor ezt a vezetőséget leváltották ’67-ben?

- A kiállítást követően átszervezték a vezetőséget. A művészeti vezetőt, Bolgár Kálmánt kirúgták az állásából, és az Alap kinevezett egy új vezetőséget, melynek tagjai maradtak a korábbi vezetőségből azok, akik aláírták vagy támogatták ezt a feljelentőlevelet.

- Tehát a feljelentést eszközlők kerültek hatalomra? Akkor a vezetőségen belüli hatalmi harc része volt tulajdonképpen ez az egész. Ugyanakkor az autonómiába történő drasztikus beavatkozás is, hiszen választott vezetőségről volt szó.

- Igen.

- Tudunk valamit arról, hogy milyen módon választották meg az egyes elnököket? A közgyűlés választotta őt meg név szerint? Vagy a vezetőséget választotta meg, és a vezetőség választott aztán elnököt magának?

- ’71-től vannak a Stúdióban erre vonatkozó anyagok, ezekből az derül ki, hogy ugyanúgy zajlott, mint manapság, tehát a közgyűlés megválasztotta a vezetőséget, és a vezetőség választotta az elnököt. Az alapításkor is elvileg ilyen kiválasztás volt, de ugyanakkor a Stúdiót alapító Csanády Andrásnak megmondták, hogy nem vállalhat semmilyen tisztséget a Stúdióban, így ezek alapján hatalmi érdekek is érvényesültek a vezetőség összetételében.

Folytatva a korábbi gondolatmenetet a hetvenes években egyébként lassan megváltozott az éves kiállítások jellege, ami elsősorban abból adódott, hogy a hetvenes évek első felétől autodidakta művészeket is felvett tagjai közé a Stúdió.

- Ez kezdetben nem volt így?

- Kezdetben egyáltalán nem. Amikor megalapult a Stúdió, akkor egy nagyon rögzített keretrendszer szerint csak a főiskoláról kikerülők kerülhettek be, akkoriban automatikusan. Később, a hetvenes években történt ez a váltás, hogy ne mindenki automatikusan kerüljön a Stúdió tagjai közé, onnantól pályázni kellett erre a lehetőségre, és ekkor már külsősök is, tehát nem főiskolát végzettek is bekerülhettek. Samu Géza volt tudomásom szerint az első, akit 1972-ben így felvettek, végzettség nélkül. Azután a hetvenes évek közepén a Vajdásokat.

- Ha nem is mindenkit.

- Nem mindenkit, de többüket igen. A hetvenes évek második felére olyannyira meghatározóvá vált a Stúdióban az autodidakta művészek jelenléte, hogy autodidakta elnöke lett a szervezetnek Samu Géza személyében a nyolcvanas évek legelejére.

- Bukta Imre is elnök volt egy időben.

- Igen, a nyolcvanas évek második felében. Az egykori tagok visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ez egy nagyon fontos nyitás volt a Stúdió formálódása szempontjából. Akkoriban ritkán kaptak új impulzusokat a főiskoláról, nyilván az ott tanító idős mesterek nem tudtak olyan inspiratív közeget létrehozni, az autodidakták pedig a saját módszereikkel érkeztek, és emiatt kísérleti jellegű alkotások és kiállítások jöttek létre. A ’78-as éves kiállítás volt az, amin első alkalommal lehetett pályázni boksz- és placc-művekkel is, a hagyományos festészet, szobrászat és grafika szekción túl.

Ez azért volt nagyon fontos, mert a hetvenes évek közepén (például a Rózsa Presszóban) elég sok installáció, performansz került bemutatásra, viszont a hivatalos intézményi keretek között, ami a Stúdió is volt, ezek nem jelenhettek meg, csak az underground szcénában, így csak egy nagyon szűk réteg ismerte ezeket a munkákat. És azáltal, hogy egy ilyen pályázat kiírásra került – egyébként Váli Dezsőnek az ötlete volt, ez is megvan az egyik körlevélben, körbeküldték, hogy lehet ilyen jellegű új munkákkal is pályázni –, ezáltal hirtelen bekerültek ezek az újítások a Nemzeti Galériába, tehát egy fontos állami, hivatalos helyszínre, ahol korábban ilyen művek nem jelenhettek meg.

Ezt több olyan éves kiállítási felhívás követte, ami hasonló volt, szobát lehetett például berendezni Szegeden, amivel éltek is többen. Megtaláltam El Kazovszkij egyik ’82-es jelentkezési kérvényét, abban leírja, hogy számára nagyon vonzó ez a lehetőség, hogy végre nemcsak a festményeit állíthatja ki, hanem berendezhet tereket is.

A nyolcvanas évekre pedig már konkrét tematikus blokkok is megvalósultak az éves kiállításokon. Például a ’85-ös kiállításon Önarcképek címmel intéztek felhívást a tagok felé – ez az összeállítás látható is ezen a kiállításon, a Budapest Galériában, száz tag egy-egy A4-es lapot készített ebben a témában. De több hasonló ilyen pályázati felhívás is volt.

- Komoróczky Tamás mesélte egyik emlékét, még műcsarnoki kiállításrendező korából: úgy emlékszik, hogy a nyolcvanas években volt olyan éves kiállítás, ahova Fazekas György konkrétan beköltözött. Tehát egy olyan életteret alakított ki, ahol ott is tartózkodott. Persze nem éjjel-nappal, gondolom, csak nyitva tartási időben, de ezáltal a művész személye is része lett az installációnak, ami ott megjelent. Ennek például van valami nyoma a dokumentumokban?

- Ezt a történetet nem ismerem, de érdekesen hangzik! Egy kicsit hasonlít arra, mint amikor a ’88-as kiállításon a Xertox csoport egy madarakkal teli sátrat állított ki…

- Tandori Dezső, mint látogató pedig kiengedte ezeket a madarakat! Egy nagy, piramis-szerű madárketrec volt, a lépcsőház tetején, ahol ma a pénztár van. És Tandori nem akarta, hogy be legyenek ketrecbe zárva a madarak.

- Igen! Igen!

- Össze tudnánk állítani a titkárok, az elnökök és a vezetőségi tagok névsorát? Nem készítettél véletlenül egy ilyen kimutatást?

- De készítettem, és ezt is ki szerettem volna tenni a kiállításon.

- Miért maradt ki végül?

- Kiállítás-technikai okok miatt. Nagyon fontosnak tartottam volna minél több információ megjelenítését, ami szerintem tényleg elengedhetetlen ahhoz, hogy megismerjük az intézmény történetét. Végül is a munkatársaim lebeszéltek, azzal érvelve, hogy ne úgy fogjam fel a kiállítást, mint egy könyvet, vagy egy katalógust, ahol minden információnak szerepelni kell, hanem csak az jelenjen meg, ami vizuálisan is érdekes. Mivel az éves plakátok sorrendje miatt egy kvázi idővonal van a lenti kiállítótérben ’58-tól ’89-ig, ezért arra gondoltam, hogy amellett feltüntetném ezeket a személyi változásokat – hogy mikor ki lett az elnök, alelnök, a vezetőségi tagok…

- Illetve a vezetőség.

- Valamint a művészeti vezető szerepe is nagyon fontos. Őket szerettem volna ezen a módon kiemelni. Megvan nekem a névsor egy táblázatban.

- Szívesen belinkelném ide az interjúba ezt a táblázatot.

- Jó!

- Szerintem ez egy érdekes kiterjesztése lehet a kiállított anyagnak. Én ellentmondanék a munkatársaidnak, szerintem ezek kontextualizálják a látottakat. Érdekes megnézni a kiállítók névsorát, annak a fényében is, hogy ki volt a vezetőség akkor - akik részben a kiállítási bizottságot is alkották. Ezáltal a Stúdió belső autonómiájának a részleteit, az egymáshoz való viszonyulásokat is fel lehet valamelyest térképezni.

- Egyetértek, de annyit hozzáfűznék, hogy nyilván ez a lista nem teljes.

- Miért nem?

- A közgyűlési jegyzőkönyvekből tudtam rekonstruálni, hogy mikor ki mondott le, és kit választottak meg, de nem feltétlenül jelent meg minden változás a közgyűléseken.

- Voltak év közbeni változások is, igen.

- Tehát ha felkerül a lista, és egy olvasó pontatlanságot találna benne, akkor kérjük, hogy jelezze felénk.

- A háló-publikációban az a jó, hogy könnyen javítható akár utólag is. A következő kérdés a műgyűjteményre vonatkozik, ami az éves kiállításokon történő vásárlások révén gyarapodott legtöbbnyire. Azt hallottam, hogy az első évtizedek gyűjtését, tehát a hatvanas, hetvenes éveket a Nemzeti Galéria kiválogatta, átkerült a Galéria gyűjteményébe az anyagnak egy része.

- Igen, erről is megvan a dokumentáció. 1965-ben született meg a döntés, hogy fognak az éves kiállításokról vásárolni, azért, hogy rendelkezésre álljon a Stúdióban egy vándoranyag, ami vidékre, adott esetben külföldre vihető, és kiállításokon azonnal bemutatható. Innentől minden évben gyarapodott a gyűjtemény, majd a 70-es évek végén jutott el oda a Stúdió, hogy az addig összegyűlt anyagot már nem tudta tárolni. A Rottenbiller utcai székhely már a kezdetektől megvolt, ott raktározták a gyűjteményt is, és a tárolási gondok miatt 1979-ben felvette az akkori vezetőség a kapcsolatot a Nemzeti Galériával. Ekkor került átadásra a ’65 és ’70 közötti gyűjteményi anyag.

- A teljes anyag?

- Igen. Ezért hatvanas évekbeli művek ma már nincsenek a gyűjteményben. ’70-től kezdődik, illetve egy kivétel van, Tassy Béla munkája, ami itt is szerepel a kiállításon, az ’69-es. Megvan a pontos lista, hogy mik voltak az átadott művek – 221 műről van szó – ezek között vannak Laknerek is, amik ma a legizgalmasabbaknak számítanak, de nagyon sok olyan munka is, aminek az alkotóját nem feltétlenül ismeri a szcéna sem, tehát egy vegyes anyagról van szó.

- Ez az az életszakasz, amikor eldől, hogy valaki a pályán marad-e, vagy sem.

- Igen. Az anyag a mai napig a Nemzeti Galériában van. A gyűjteményi kartonjaik egyben vannak, meg lehet tekinteni őket, és adott esetben kölcsön is lehet kérni. Hogyha a kiállítás egy nagyobb helyen tudott volna megvalósulni, vagy esetleg lesz a kiállításnak folytatása, akkor azokat a műveket is kölcsön lehetne kérni.

Érdekes egyébként, hogy a Stúdióban ’79-ben az volt a terv, hogy tízévente a kiöregedők munkáit folyamatosan átadják a Nemzeti Galériának, pontosan a tárolási kapacitások miatt. És történt is egy levélváltás a nyolcvanas években ezzel kapcsolatban, de az az átadás már nem valósult meg, ezért ’70-től a mai napig a Stúdióban van az az anyag.

- Apropó! Tervezed folytatását ennek a kiállításnak? Vagy ezzel most a kutatás egy nyugvópontra érkezett?

- Ezt a kiállítást azért tartottam fontosnak megcsinálni, mert ez egy olyan médium, ami megszólítja azokat az egykori kiállítókat is, akik a kutatást bemutató studioarchivum.tumblr.com oldalt nem annyira értékelik. A kiállításnak nagyon fontos célja, hogy jöjjenek be további anyagok egykori kiállítóktól, fotókat, visszaemlékezéseket várok. Ezért folyamatosan bővül is a kiállítási anyag, Július Gyulának két fotója például ma került ki, mert most küldte.

- Tényleg?

- Igen! A kiállítás a kutatásba nyújt bepillantást, hogy jelenleg milyen dokumentáció áll rendelkezésre, mit tudtam eddig összeszedni, de ha kapok új anyagot, akkor az kikerül. Kitaláltam ennek a logikáját is: ha enteriőrfotókat kapok az éves kiállításokról, akkor azok digitálisan fognak az egyik képernyőre kerülni, ha pedig az egyéni kiállításokról kapok fotókat vagy visszaemlékezéseket, azok kinyomtatva kerülnek ki. A Stúdió Galéria-kiadványokat egy tárlóba raktam – helyhiány miatt nem tudtam ezt máshogy megoldani –, a plakátokat pedig teljesen ki kellett hagynom, mert túlságosan kaotikussá vált volna az a rész. Ezért ha ilyen jellegű anyagokat kapok, akkor azok az archívumba kerül, nem a kiállításra.

- A Stúdió Galéria-kiállítások plakátja mintha formanyomtatvány lett volna, nem?

- De igen. Azonban sokan csináltak a hivatalos plakát mellett nagyon izgalmas egyéni plakátokat is. Ezek is abszolút megérdemelnék a bemutatást, de most ezt a részt ki kellett hagynom a kiállításról.

- Én egyre emlékszem, Bernáth/y Sándornak volt egy plakátja, amin égő újságot olvas a fürdőkádban. Az ő kiállításával kapcsolatban nem volt semmi fenntartása a zsűrinek?

- Igen, a plakátját külön kellett engedélyeztetni a lektorátussal! A dokumentumok fényében nem volt probléma az anyag zsűrizésekor, megtaláltam az elfogadó határozatot. Megkérdeztem őt is annak idején a Stúdió Galériás kiállításáról, azt mondta, hogy ’80-ra – akkor volt az ő kiállítása – teljesen rutinszerűvé vált már a zsűrizés, mert azt gondolták, hogy olyan sok szűrő van a képzőművészeti életben, hogy kizárt, hogy olyan csússzon be, ami nem kívánatos. Előzetesen bemutatta az elkészült munkáit a zsűrinek, illetve a készülő installáció tervét, majd a megnyitó előtt körbementek, lezsűrizték az anyagot, és annak ellenére, hogy eléggé provokatív munkák voltak kiállítva, nem szedettek le semmit a falról.

- Egy újságból felnagyított képre emlékszem, az volt ráírva, hogy Fegyverbarátság.

- Igen, ez az anyag volt kiállítva! Egy-két kiállítás volt azért, amiből utólag probléma lett, például Drozdik Orsolyának az 1981-es Stúdió Galériás kiállítása okozott kultúrpolitikai vitát: „ennek oka a művésznő kései hazaérkezése volt külföldi tartózkodási helyéről, minek következtében az általa eltervezett, de technikai okok miatt meg nem valósítható elgondolása helyére csak a minimálisan rendelkezésre álló anyagból tudott rögtönözni” – hangzik a hivatalos indoklás, de emellett valószínűleg abból adódott inkább a feszültség, hogy egy meztelenül előadott performansz dokumentációja szerepelt a kiállítótérben.

 


* Jolsvai, Júlia, Knoll, Hans (szerk.): A második nyilvánosság, XX. századi magyar művészet, Enciklopédia, Budapest, 2002

2016. november 18.
PRINT