kapcsolódó kiállítás:
Pető Hunor, Vincze Ottó kiállítása
2003. április 1. - április 10.
 

decker

Vissza a kezdetekhez
Pető Hunor és Vincze Ottó kiállítása

 

Keresztülvágva az Epreskert tavasz tájékán egyre látványosabban éledező szobortemetőjén – most például egy ismeretlen művész jóvoltából vörös ruhácskákba bújtatott női aktszobrok hívják fel magukra a figyelmet – juthatunk el a méltatlanul kevéssé kihasznált Parthenon-fríz terembe, ebbe a miniatürizált Szépművészeti Múzeum/Műcsarnok elegybe. Míg a kiállítótér mennyezete alatt körbefutó fríz felidézi és nyomatékosítja a klasszikus ókori művészet hagyományait és az ennek „emlőin” felnövő múzeum-paradigmákat, benne a sematizált másolatok kitüntetett szerepével, addig a tetőablakokon beáramló fény eredendően inkább a természetes, “valóságközelibb”, egyedi művek bemutatásának kedvez.

Pető Hunor négy műve két hagyományból indul ki: egyrészt megidézi a huszadik századi képzőművészet követhetetlenül egyedi ősguruját, Joseph Beuyst, másrészt visszatér saját korábbi, minimalista, konceptuális műveinek szelleméhez. Az Hommage á Beuys című, hatalmas méretű, világos színű filc-négyszög jobb alsó sarkában feltűnik a beuysi egyenlő szárú kereszt, körülötte a körmotívummal (ilyen formában Beuysnál mint fluxuspecsét szerepelt), a Rúzs foltja című művön pedig magának a Mesternek a fotója is. A redukált képi eszközöket és tárgyakat szimbolikus jelleggel felruházó Beuys leitmotivjai a meleg-elv és a spirituális belső energia hordozói – ezt használja föl Pető Hunor úgy, hogy e jelek a kép mögött elhelyezkedő, vörösen villódzó pontokból alakulnak ki. Az ovális keretbe foglalt fotón – Beuys valamelyik akciója közben, emberek között látható – a kép zárt felületét felbontó, átszúrt pontocskák két téglalapot formáznak: egyet a Mester, egyet pedig egy „tanítvány” kézfeje körül. A szuggesztív, felhívó gesztusú kéztartás Pető általi kiemelése egyáltalán nem idegen a profetikus művész Beuys által betöltött szerepétől (sem a kéz szimbolikus használatától), de a kicsiny felvillanásokat előidéző – nem természetes, hanem mesterséges – „anyag”, az elektromos áram (ellentétben például a Beuys által kultivált hagyományos anyagokkal, mint például a méz, a zsír vagy a növény és állatvilág egynéhány szereplője) nem a tiszteletadás szándékát erősíti a szemlélőben. Sokkal inkább fanyar idézőjelnek tűnik egy olyan világban, melynek az átéléséhez/rendezéséhez felhasználható mitikus világképek megszűntek működni.

Mint ahogy a Pető által „teremtett” pontok is önálló életet kezdenek élni. A Két pont baleste (melyen két kis piros pont minden második villanásra félúton „találkozik”) és az Eső után (ahol a kép alsó szélén, szinte észrevétlenül, tucatnyi „leesett” , vibráló pontocskát figyelhetünk meg) című képek nem csupán történetek enyhén ironikus leképezései, hanem szellemiségükben visszatérnek saját korábbi, minimalista munkáihoz is – gondoljunk például a penészedő zsemlemorzsákból készült képsorozatára (1996). Vincze Ottó is „visszanyúl” korábbi munkáihoz: nemcsak a Hargitai hóhelyzet című fotóval, amely a fénytörés/visszatükrözés kör alakú jelenségeit teszi láthatóvá – ezáltal sokban emlékeztet az Esőváró (1997) című installációjáról készült fotóra –, hanem a Gimnasztika Malá Sztraná című fotósorozattal is, amely a szabásmintákból, sematikus rajzokból kiinduló műveivel tart rokonságot.

A négy fekvő, és két álló formátumú fotográfia egy magányos akció egyes jeleneteit örökíti meg, ahol voltaképpen ugyanaz a beállítás ismétlődik. A Dunaparton felvett képeken az előtér szürke aszfaltjára 1-1 krétával rajzolt torna- vagy gimnasztikai gyakorlat fázisképei mögött látható a művész, amint egy egyszerű, térelválasztó korláton egy-egy elemet „imitál” az előtte látható mozdulatsorból. Bár a kréta használata vagy a kimerevített nézetek alkalmazása konkrétan is visszautal a művész embert helyettesítő mintákat követő konstrukcióira, Vincze továbbviszi e gondolatmenetet. A minta megszemélyesítődik, a mérték helyébe belép a művész, aki a mozgássor egy megállított pillanatában megdermed – amely hasonló ahhoz, amikor a tornász korlátgyakorlata közben éppen egy holtpontra ér –, s amennyire a kifacsarodott pozitúra engedi, napszemüveges arcát a néző felé fordítja. Bármennyire abszurd és humoros e jelenet, számomra mégis azt demonstrálja, hogy lehetetlen megfelelni az elvárt (m)értékeknek. Pető és Vincze elegáns és humorral telt művei azt mutatják, hogy az élet egyes vetületeit vagy az emberi testet leképző ábrák és konstrukciók, művészettörténeti vagy önhagyományok, művek és Mesterek önmagukban mit sem érnek, ha csupán feltétlen csodálattal fordulunk feléjük. Mert hogy jártak azok a mit sem sejtő gyapjas és szőrös állatkák is, akik ott vonulnak a Parthenon-frízen a templom szent bejárata felé!

2003. április 10.
PRINT