kapcsolódó kiállítás:
DLADLA100
Az MKE Doktori Iskolájának csoportos kiállítása az 1916-ban alapított zürichi Cabaret Voltaire centenáriuma alkalmából
2016. december 16. - 2017. január 31.
 

Hornyik Sándor:

Individualizmus és részvétel
DLADLA 100 kiállítás a Barcsay Teremben

 

 

 

 

 

A Képzőművészeti Egyetemen látható egy meglehetősen elgondolkodtató kiállítás, ami első pillantásra nem különösebben meglepő, mégis számos izgalmas kérdést és problémát felvet. A Kicsiny Balázs, Mucsi Emese és Szegedy-Maszák Zoltán által jegyzett kiállítás azért nem meglepő, mert egy művészeti felsőoktatási intézmény keretein belül reflektál egy művészeti „stílusra”, annak száz éves évfordulója alkalmából. És az sem ad okot meglepetésre, hogy a kiállítás anyaga alapvetően egy felhívásra épül, amit a mai és az egykori DLA-képzésre járó művészek kaptak meg. Valmint az sem okoz különösebb meglepetést, hogy a művek többsége hommage-ként értelmezhető, melyek nagy része az egyéni életművek keretein belül elemezhető.

Innen nézve a kiállítás első blikkre az egyéni szempontok és teljesítmények kollázsának tűnik, miközben egy olyan korban jött létre, amikor a nemzetközi kritikai művészeti életben reneszánszát éli a performativitás, a dialógus, a részvételre épülő művészet és a politikai orientáció. E reneszánsz kapcsán per pillanat talán az a legizgalmasabb, hogy a „participatory art” teoretikusa, Claire Bishop a részvételi alapú művészet történetét a futuristákkal, a konstruktivistákkal és a dadaistákkal kezdi el, akik először kísérelték meg markánsan érvényesíteni a kollektivizmus, a kollektivitás és a kollaboráció szempontjait. (1)

Bishop értelmezésében így a dada nem a „stílus”, nem a kollázs és nem is a teátrális performativitás felől fogható meg, hanem az individuum és a társadalom feszültségterében értelmezendő egy olyan tevékenységként, amely nem pusztán meglepni vagy megbotránkoztatni akarta a közönséget, hanem dialógust kívánt kezdeményezni a művészet mibenléte kapcsán.

Ez a fajta párbeszéd, az ilyen típusú kérdésfeltevés nem idegen a DLA-kiállítástól sem, sőt még olyan projektek is láthatók, illetve láthatók voltak, amelyek ha csak áttételesen is, de a művészet taníthatóságára is reflektálnak, amikor magát az iskolai oktatást tematizálják részvételi alapú projekteken keresztül. Az egyik ilyen a már jól ismert, díjnyertes Alfred Palestra, a másik viszont egy titokzatos mű, egy „dadaista” betlehem, ami már el is tűnt a kiállításról, viszont tanulmányozható egy valóban alternatív oktatási intézményben, a Zöld Kakas Líceumban, ahol az alkotók alternatív pedagógiai tevékenységet folytatnak.

A művek nagy része azonban inkább azt a fajta művészetpedagógiát tükrözi vissza, de csak indirekt módon, ami a Képzőművészeti Egyetemet jellemzi, aminek kiváló allegóriája az Allé plázában látható kreatív karácsonyfa. A magyar felsőoktatási intézmények hallgatói által készített karácsonyfák közül ugyanis a „Képzőé” az, ami díszek gyanánt igen kvalitásos kis műveket tartalmaz, mégis összességében a kreatív design hiányával és az individuális mitológiák kidomborításával tüntet.

Ddadaista betlehem híján, és abban az esetben, ha a néző nem ismeri a híres városi etnológus Jivens O. Breewenses munkásságát, akkor kezdő löket, kiinduló értelmező impulzus nélkül toppan be a Barcsay Terembe, ahol először a hangokra figyel fel. A háttérben a Kossuth Rádió szól, a bejárat közelében pedig egy ízes és érces női hang zeng:

„A pulikutyákat alufóliába csomagolják.”

„Kaján árvák népesítik be a földet.”

„Bebolhásodnak a delfinek.”

„A kövek nyáladzani kezdenek.”

„Az izzadós csótányok a nép verejtékében szaunáznak.”

A hang tulajdonosa, a jól megtermett, idős, vidéki asszony egy szocialista mini bár szekrény belsejében, egy videón tűnik fel Igor és Ivan Buharov jóvoltából. A szöveg, a hang és a bárszekrény együttesen azonban nem a dada, hanem inkább az emlékezetpolitika felé mutat, miközben a két Buharov azért a szürrealisták közismert poétikai módszerét alkalmazta a szöveg létrehozása során, amely Exquisite corps (kifinomult hullák) néven vonult be a művészettörténetbe, és igazából már a dadaisták is rendszeresen művelték, hogy meglepő költeményeket generáljanak.

A mű azonban ettől eltekintve semmivel sem dadaistább, mint az elmúlt húsz év bármelyik Buharov-filmje, amelyből egy csokor a szomszédos térben is látható. A mű egészének emlékezetpolitikai hangulatát csak tovább erősíti a cím, az Ináruti jóslat, és a 2014-es keletkezési dátum, ami nyilván független a zürichi dada száz éves évfordulójától.

Inárut leginkább bibliai helységnévnek tűnik, de nem létezik sem ilyen jóslat, sem pedig ilyen hely, így ha már szóba kerültek a szójátékok, akkor nyilván fordítva kell olvasni, amikor is megkapjuk a turáni kifejezést, amely mifelénk az átokkal fonódott össze, és amúgy földrajzi értelemben a magyar nép egyik lehetséges őshazáját jelöli Közép-Ázsiában. Az átok legendáriuma valamikor a 19. században keletkezett és a magyarok közötti széthúzás okait vetítette vissza a szent istváni időkbe, amikor a táltosok megátkozták az idegen vallásnak hódoló magyar népet.

Ehhez a dadától sem teljesen idegen emlékezetpolitikai, illetve politikai szálhoz kapcsolódik az egyik sötét szoba leginkább dadaista jellegű alkotása, Szilágyi Kornél és Vándor Csaba A kockakő a nép fegyvere – Elnyomásteszt (2012) című munkája, ahol négy közép-kelet-európai város utcaköveit tesztelik a BME hidraulikus présében. A teszt eredménye pedig az lesz, hogy a magyar utcakő, vagyis a magyar bazalt bírja a legjobban a terhelést.

Ehhez a politikai hangvételhez jól passzol Laczkó Juli ideája, a Berlin – Freie Stadt 2020 (2016), amely arra épít fel egy alternatív jövőt és egy Népszabadság számot, hogy a berlini alterek valamilyen úton-módon átveszik a hatalmat Berlin fölött, miközben Trump és Merkel éppen Putyinnal háborúzik.

Szintén a politikai töltetű dada szülővárosát, Berlint idézi fel a kiállítás legviccesebb munkája, István Kovács remekül megvágott és kiválóan castingolt (a szereplők az utca emberei) riport-csokra, amelyben arra keresi a választ, hogy milyen a jó művészet és mi is az a dada?

A kiállítás másik külföldi vendégszereplője, Jivens O. Breewenses, a híres etológus és etnológus, a Betondzsungel ösvényein című népszerű riportfilm-sorozat szerzője, akinek identitása mögött szintén a Berlini Magyar TV riportere, a Nyugat-Berlinben nevelkedett Istvan Kovacs rejlik, aki a kiállítás bejáratánál, egy nemlétező (holland-angol keverék) halandzsa-nyelven mesél a nagyvárosi betondzsungelről és a mai szürreális idők távoli analógiájaként Hugo Ball művész-sámán költeményének egy részletét is elszavalja.

A Hugo Ball halandzsa amúgy jelzés értékű módon a Barcsay Terem bejáratánál kapott helyett. Egyrészt jelzi, hogy a művek többsége hommage-jellegű, másrészt azt is jelzi, hogy az hommage leginkább kultikus típusú (kultikus figurák és technológiák idéződnek föl), de harmadrészt azért finoman utal az egész kis művészeti biznisz belterjes (tolvajnyelv és halandzsa) jellegére is, ami a kiállításon látható „individuális mitológiák” (reflexiók, kultuszok és fétisek egyéni hálózatai) kapcsán is nagyon elgondolkodtatónak tűnik.

A nagy terem másik meghatározó, hangos és színpadias, a figyelmet magához vonzó munkája az Ináruti jóslat mellett az Instant Phono-Visual Poetrizator (Pseudo-Chaotic Dadamaton) (2016), ami bármilyen szöveget (jelen esetben a Kossuth Rádió műsorait) a Ma folyóiratot idéző, vörös-fekete, dadaista-konstruktivista jellegű tipográfiává alakít át.

A Dadamaton létrehozásában közreműködött Kappanyos András dada-történész (2) is, de a hangfelismerő programra épülő munka Fernezelyi Márton, Lepsényi Imre és Szegedy-Maszák Zoltán kreativitását dicséri. A Kossuth Rádió amúgy egy színpadra állított, mikrofon állványra akasztott régi táskarádióból szól, ami így egyszerre idézi fel a dadaista kabarék és a szocialista varieték hangulatát, miközben a mű a vizuális képvers-animációval nemcsak az egykori kabarékat historizálja, de a jelent is dadaista kabaréként értelmezi újra.

Erőteljesen a dadát idézi a Barcsay Terem két életnagyságú figurája is, Fajgerné Dudás Andrea Dada Babája (2016), illetve Kicsiny Balázs Megalkuvó forradalmára (2016), amelyek a Dadamatonhoz hasonlóan kifejezetten erre a kiállításra készülhettek. Dudás nagy babája a dada női alkotói előtt kíván tisztelegni, és az alkotó inspiráló forrásként említi Emmy Ball-Henningset, Sophie Taueber-Arpot, Hannah Höchöt, Jacqueline Chaumont-t és Baroness Elsa von Freytag-Loringhovent is.

A végeredmény pedig egy aranyhalat szoptató dadaista kosztüm lett, ami egyúttal a dada feminista kritikai újraértelmezését is játékba hozza, és egy megnyitó performansz kellékeként a dada alapvetően színházi, színpadi genealógiáját is képviseli. Kicsiny figurája is származhatna akár egy dadaista vagy szürrealista drámából, valójában azonban egy személyes emléket idéz fel. Leginkább egy fűnyíró emberre emlékeztet, akinek fején egy útjelző bója látható, ami Giorgio de Chirico nyugtalanító múzsáira enged asszociálni, miközben egy „Kafka-trip” inspirálta, melynek során az alkotó még a nyolcvanas években megkereste a prágai zsidó temetőben Franz Kafka sírját, ahol éppen motoros fűkaszával nyírta valaki a füvet.

A dada kontextusában hommage-nak tekinthető Haász Katalin Chess Variety című munkája (1997-2016) is, ami visszautal 1997-es diplomadolgozatára, amelyben Duchamp és Eve Babitz nevezetes meztelen (természetesen csak Babitz volt meztelen!) sakk játszmáját értelmezte. Haász és Fajgerné műveinek feszültségterében azt is érdemes megemlíteni, hogy újabban már egyesek a ready made koncepció szerzőségét is kétségbe vonják. Felmerült ugyanis, hogy a híres piszoár valójában Baroness Elsa von Freytag-Loringhoven ötletén alapszik, aki Duchamptól eltérően végül az őrület értelmezési kamrájába zárva szegényen és elfeledetten fejezte be életét. (3)

Katarina Šević és a Tehnica Schweiz Alfred Palestrája (2014) is kellemes dadaista asszociációkat kelt, de persze nem erre a kiállításra készült, és csak redukált formában van jelen, mert csak egy szürreális iskolatáska, illetve Alfred Jarry és Alfred Dreyfus kedvenc könyveinek egy része látható belőle. A rennesi Émile Zola Lyceum tornaterme (palestra) által inspirált mű két történelmi figura, Alfred Dreyfus és Alfred Jarry életét kapcsolja össze a mindkettőjük által látogatott tornatermen keresztül, és egy részvételen alapuló, performatív, pedagógiai célzatú művészeti ágendára épít, vagyis gimnazistákkal közösen reflektál Jarry és Dreyfus alakjára, amiből azonban a jelen esetben csak a kellékek látszanak, az aktusok nem.

Hasonló és a DLA-kiállításon párját ritkító, pedagógiai tematikájú munka a Dacdac-korszak (2016) is, amit a gyilkos meteorit árnyékában szunnyadó „Zöld Kakas Mélyalmos Badlehem” reprezentál, ami kifejezetten erre az alkalomra készült. De már nem látható ott, mivel a szerzők a megnyitó utáni reggel úgy döntöttek, hogy lebontják a jászolt, és áthelyezik azt a Zöld Kakas Líceumba, ahol az egyik alkotó, Mécs Miklós dolgozik, aki így tudja majd üzemeltetni a mozgóképes betlehemet, ami a Képzőművészeti Egyetem dolgozói számára problémát jelentett.

Mécs szerint a probléma nem pusztán technikai jellegű volt, amit a sok tablet és mp4-lejátszó ki- és bekapcsolása okozott, hanem ideológiai is, hiszen valaki az egyik videó tartalma kapcsán etikai aggályokkal állt elő. Az inkriminált videón egy férfi és egy fiú látható, amint a líceum WC-jében egy műanyag fenyőfát használnak WC-kefeként, miközben mások a háttérben karácsonyi dalokat énekelnek. A videó tehát értelmezhető akár blaszfémiaként, legalábbis egy keresztény néző szempontjából, miközben a dada szellemiségét igen tisztán képviseli a kispolgári „erények” kigúnyolásával, illetve a kiüresedett vallásos fetisizmus nevetségessé tételével.

A "badlehem" amúgy nem csak Mécs műve, hanem a K.U.T.A.CS.-é, amely a Kivezető Utak Tapasztalatain Alapuló Csoport rövidítése, és valószínűleg azért jött létre, hogy az egykori SZ.A.F. (Fischer Judit és Mécs Miklós) Bogyó Virággal és Vándor Csabával kiegészülve reflektálhasson azokra a pedagógiai tapasztalatokra, amelyekre az elmúlt években tettek szert.

E tapasztalatok közül eddig a legnagyobb nyilvánosságot Mécs Korrekciós osztálya kapta, ami egykori esztergomi gimnáziumában működött, ahol Mécs gondnokba oltott alternatív pszichológiai tanácsadóként működött, mely munkát most a Zöld Kakasban folytatja, ahol a Badlehem videóinak nagy része is készült, melyek egy élő, állandó, pedagógiai praxis dokumentumai, amely kiállításoktól és évfordulóktól függetlenül, hétköznapi, kreatív, dadaista rutinként zajlik.

Amikor majd az hommage-okat mindenhol felváltják az ilyen típusú napi rutinok, akkor talán eljön a tökéletes boldogság korszaka is, amit amúgy a két Buharov már meg is jósolt Inárutban.

 

 

 


(1) Claire Bishop: Artificial Hells. Participatory Art and the Politics of Spectatorship. Verso, London, 2012.

(2) Kappanyos András: Dada Antológia. (2003) http://www.artpool.hu/dada/antologia.html

(3) John Higgs: Stranger Than We Can Imagine. An Alternative History of the 20th Century. Soft Skull Press, London, 2015.

 

2016. december 30.
PRINT