Dizájn és művészet. Boris Groys mappa

Erhardt Miklós: Előszó

Boris Groys

Öndizájn, vagy produktív nárcizmus

 

Kultúránkat általában nárcisztikusként írjuk le, nárcizmus alatt pedig azt értjük, hogy kizárólag önmagunkra figyelünk, hogy teljesen hiányzik belőlünk a társadalmi érdeklődés. Mindazonáltal nehezen mondhatni, hogy a mitológiai Nárciszt csak önmaga érdekelné. Persze nem érdekli vágyai kielégítése; ezt aszketikusan elutasítja. De nem is valami „belső”, „szubjektív” látvány érdekli, amely csakis önmaga szemlélése révén elérhető, s így elszigeteli őt a többiektől. Inkább elbűvöli saját, tóban tükröződő képe, amely mint „objektív”, világi kép mutatkozik meg – amelyet a Természet készített és poteciálisan mindenki számára elérhető.

Tévedés volna azt mondani, hogy Nárciszt nem érdeklik mások, nem érdekli a társadalom. Inkább arról van szó, hogy saját nézőpontját tökéletesen azonosítja egy „objektív” társadalmi perspektívával. Így hát fölteszi, hogy mások is vonzónak találják a világban megjelenő képét. A görög kultúra részeseként tudja, hogy osztozik a görögség esztétikai ízlésében.

Kortárs Nárciszunk azonban már nem bízhat ennyire a saját ízlésében. Manapság nem vagyunk képesek önszeretetre, ha nem szeret a társadalom, amelyben élünk. És ebben a társadalomban tennünk kell érte, ha mások csodálata tárgyává akarunk lenni. A kortárs szubjektum nem teheti meg, hogy csak a veleszületett kinézetére építsen: művelnie kell az öndizájnt, elő kell állítania saját képét, hogy a társadalom tetszését elnyerje.

Még azok is, akiknek a tevékenysége szelfik készítésében merül ki, kénytelenek azokat posztolni, hogy begyűjthessék a vágyott „lájkokat”. De az öndizájn nem csak ennyiről szól. Esztétikus dolgokat is létrehozunk, és/vagy olyan dolgokkal vesszük magunkat körül, amelyeket hatásosnak és csábítónak gondolunk. Ezen felül részt veszünk a közéletben – sőt, fel-feláldozzuk magunkat a közjó oltárán –, hogy mások csodáljanak.

Alexandre Kojeve úgy hitte, a vágy, hogy vágyjanak ránk, jellegzetesen emberi – éppen ez tesz minket emberré, ez különböztet meg minket az állatoktól. Az állati, „természetes” vágy mindig felszámolja tárgyát: ha éhes vagyok, megeszem a kenyeret, tehát elpusztítom. Ha szomjas vagyok, elpusztítom a vizet, azzal, hogy megiszom. De létezik emberalkotta, antropogén vágy is – nem egyes dolgok iránt, hanem az iránt, hogy mások vágyának tárgya legyünk: „Így tehát, férfi és nő kapcsolatában például, a Vágy csak akkor emberi, ha az ember nem a másik testét, hanem a másik vágyát vágyja.” (1) Ez az antropogén vágy indítja el és mozgatja a történelmet: „az emberi történelem a vágyott Vágyak története.” (2)

Kojéve leírásában a történelmet olyan hősök mozgatják, akiket az emberiségért való önáldozatra ez a jellegzetesen emberi vágy késztet: az elismerés vágya, vágy, hogy a társadalom csodálja és imádja őket. A vágy vágya állítja elő az öntudatot, sőt, magát az ént is, ám ugyanakkor ez is teszi a szubjektumot tárggyá – végeredményben halott tárggyá. Kojéve így ír: „Enélkül a tiszta tekintélyért folyó, halálos küzdelem nélkül nem volnának emberi lények a földön.” [U.o., 6.]

A vágy vágyának alanya nem „természetes”, mivel kész minden természetes szükségletet, sőt, a „természetes” létet is elutasítani az elismerés absztrakt ideája nevében. Alanyunk tehát, azáltal, hogy minden természetesről lemond, történelmivé válik, amennyiben a történelmi elismerés vágya alkotja, és az elismerés történelmi feltételeitől válik függővé: azaz az emberiség lététől. A kortárs Nárcisznál senkinek jobban nem érdeke a társadalom fennmaradása és jóléte.

Ez az érdek jellemzően modern, világi és ateista. Amíg Istent életben tudtuk, a lélek dizájnja fontosabb volt, mint a test dizájnja. Az alany azt akarta, hogy Isten a lelkét szeresse, vagy legalább ismerje el. A mások, a társadalom csodálatának vágyát bűnösnek tekintették, mivel az egyedüli igaz spirituális elismerés helyébe a „világi” elismerést helyezte – belső értékek helyébe külső értékeket.

Az alany viszonya a társadalomhoz tehát etikai természetű volt: az ember azért tett valami jót a társadalomért, hogy Istennek tetsszék – nem magának a társadalomnak. Isten halálával eltűnt a lélek égi nézője, akinek számára a lelket évszázadokon át dizájnolták. A világi korban Isten helyébe a társadalom lépett, s ily módon a társadalomhoz való viszonyunk etikaiból erotikus természetűvé vált. Az emberi szubjektivitás egyetlen lehetséges megnyilvánulása hirtelen a dizájnja lett: a ruha, amelyben az ember megjelenik, a mindennapi tárgyak, amelyekkel körülveszi magát, a terek, amelyekben él, és így tovább. Ahol valaha a vallás volt, ott ma a dizájn van.

Ennek eredményeképp a dizájn a társadalmat kiállítótérré változtatta, amelyben az egyén egyszerre mint művész, és mint maga készítette műtárgy jelenik meg. A modern dizájn így megkerüli Kant híres distinkcióját érdekmentes esztétikai szemlélődés és a dolgok érdekvezérelte használata között. Az érdekmentes szemlélődést Kant után hosszú időn keresztül a gyakorlatiasság fölé helyezték, mint az emberi szellem magasabb, ha nem legmagasabb megnyilvánulását. Ám a vita contemplativa már a tizenkilencedik század végére teljesen hitelét vesztette, az emberi faj valódi feladatának szerepébe pedig a vita activa került.

A dizájnt, legalább Guy Debord A spektákulum társadalma című könyve óta, mindig az a vád éri, hogy bűverejével elgyengíti az emberek aktivitását, elszívja életerejüket és energiáikat – akarat nélküli, passzív fogyasztókká változtatja őket, akiket a mindenütt jelenvaló reklámok könnyedén a tőke áldozatává manipulálnak. E transzból látszólag kivezető gyógymódot a „valódival” való sokkszerű találkozás jelentett, ami képes kirántani az embereket szemlélődő passzivitásukból; tettre sarkallni őket, amely egyedül hordozza az igazság mint élő intenzitás tapasztalatának ígéretét. Csak egyetlen vitás kérdés maradt: vajon lehetséges-e még így találkozni a valódival, vagy végképp nyoma veszett dizájnolt felülete mögött?

Az öndizájn alanyának viszont egyértelműen létfontosságú érdeke fűződik ahhoz, hogy milyen képet kínál fel a külvilágnak. Ez az alany tehát nem passzív, hanem aktív és produktív. Az öndizájn, miközben egykor a kiválasztott kevesek kiváltsága és terhe volt, mára maga a par excellence tömegkulturális gyakorlat. Az önprezentáció helye az internet – a Facebooktól az YouTube-on át az Instagramig –, de a „való” (vagy analóg) világban az embertől ugyanúgy elvárják a felelősséget a képért, melyet a többiek tekintetének fölmutat.

Az öndizájn alanya tehát nem csak a saját létében érdekelt, de az emberiségében is, melynek tagjai az egyedüli lehetséges nézői. Ahogy a szerelmes érdekelt a partnere létében, hogy legyen, akit szeret, és aki szeresse, az öndizájn alanya is érdekelt a társadalom létében, hogy elismerést és csodálatot kapjon. Ez az érdek intenzív, mivel, jól tudjuk, az emberiség sebezhető és halandó. A másik vágyának vágyát folytonosan kísérti az emberiség végső eltűnésének lehetősége – az emberi nézők fizikai halála, Isten metafizikai halála után.

Az emberiség végső sorsát illető ezen aggodalomnak igen erőteljesen adott hangot Jean-Francois Lyotard, 1987-es esszéjében, mely a Tovább élhet-e a gondolat test nélkül? címet viseli. Lyotard az esszé elején arra hivatkozik, hogy a tudomány szerint a Nap 4,5 millió év múlva fel fog robbanni, majd így folytatja:

Ahogy látom, ez ma az egyetlen komoly kérdés, amellyel az emberiség szembesül. Vele összevetve minden egyéb jelentéktelennek tűnik. Háborúk, konfliktusok, politikai feszültségek, a közvélemény színeváltozásai, filozófiai viták, sőt, szenvedélyek – mindez már halott, ha ez a végtelen tartalék, amelyből most az energiáid kapod... elpusztul a Nappal. (3)

Az emberiség kihalása távolinak tűnik, de máris mérgez minket, értelmetlenné teszi erőfeszítéseinket. Tudósok bebizonyították, hogy még mindig elérnek minket az Ősrobbanás gyenge hullámai. Feltehetjük tehát, hogy léteznek a Nap 4,5 millió év múlva bekövetkező felrobbanásából származó információs hullámok is, melyek máris elérnek minket, hogy a lelkünk beleremeg. Az emberiség csak akkor léphet Isten helyébe mint öndizájnunk végső nézője, ha halhatatlanná válunk.

A valódi kihívás tehát olyan hardvert alkotni, amely helyettesítheti az emberi testet, olyan új médiumot találni, amelyre megírható az emberi szoftver, azaz a gondolkodás. Lyotard szerint egy ilyen újraírás lehetőségét az a tény adja meg, hogy „a technológiát nem mi, emberek találtuk fel.” (4) A technológia fejlődése kozmikus folyamat, amelybe az emberek csak epizodikusan vannak bevonva. Azzal, hogy Lyotard a fókuszt a szoftverről (attitűdökről, véleményekről, ideológiákról) a hardverre (szervezet, gép, ezek kombinációi, kozmikus folyamatok és események) helyezte át, megnyitotta az utat, hogy elgondolhassuk a poszt- és transzhumán állapotot.

Mindazonáltal az öndizájn gyakorlata kezdettől fogva előre jelezte a poszt- és transzhumán állapot problematikáját. Az öndizájn azt jelenti, hogy belső, pszichológiai, politikai attitűdöket vagy gazdasági érdekeket írunk újra külső médián: az öndizájn egy második, mesterséges testet alkot, amely potenciálisan helyettesítheti és túlélheti az emberét. Valóban, mikor valaki meghal, az általa választott és használt dolgok továbbra is rendelkezésre állnak. Ha az illető személy híres volt, esetleg egy múzeum őrzi tovább őket, az eltávozott test pótlékaként. A dolgok használata tehát az öndizájn egy formája: a dolgok nem csupán eszközök a gyakorlati élethez, hanem a használójuk lelkének megnyilatkozásai is. Tény, hogy a művészeti múzeumok (paloták és templomok örököseiként) eredetileg dizájn múzeumok voltak.

Az ember persze nem csak használja a dolgokat, hanem elő is állítja őket. Ezek a dolgok – művek, könyvek, filmek, fényképek, stb. – globálisan terjednek, szóródnak szét. Ez a szóródás még szembetűnőbb az interneten, ahol nem csak híres emberek, hanem bárki képes újraírni a személyiségét. Mégis, ha az ember egy bizonyos nevet keres az interneten, a kapott több ezer eredmény nem ad ki semmi egységet. Így az az érzésünk támad, hogy e másodlagos, öndizájnolt, mesterséges testek már egyfajta, Antonioni Zabriskie Point című filmje zárójelenetére emlékeztető, lelassított robbanás állapotában vannak. Apollo és Dionüszosz Nietzsche megénekelte örök harca (5) vezet itt furcsa eredményre: az öndizájnolt test megcsonkítva, szétszóródva, központját vesztve is őrzi virtuális egységét.

E virtuális egység mindazonáltal nem érhető el az emberi tekintet számára. Csak a Google-féle felügyelő és keresőprogramok képesek elemezni az internetet a maga teljességében, s így azonosítani elő és halott személyek másodlagos testét. Itt gép ismeri fel a másik gépet, algoritmus a másik algoritmust. Talán éppen az internet jelzi előre a Lyotard által elképzelt állapotot: az emberi faj konok kitartását a robbanás állapotában.

 

Fordította: Erhardt Miklós


(Jelen fordítás forrása: Superhumanity, a project by e-flux Architecture - 2016.)

(1) Alexandre Kojeve: Introduction to the Reading of Hegel, ang. ford. James H. Nichols (Ithaca: Cornell University Press, 1980), 5.

(2) Ibid, 6–7.

(3) Jean-Francois Lyotard: Inhuman. Reflections on Time, ang. ford.. Geoffrey Bennington és Rachel Bowlby (London: Polity Press, 1989), 9.

(4) Ibid, 12.

(5) Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (1872).

2017. február 16.
PRINT