kapcsolódó kiállítás:
Fluxus és barátai
Válogatás a Maria és Walter Schnepel Kulturális Alapítvány és Gyűjtemény műtárgyaiból
2017. szeptember 22. - november 26.
 

Szombathy Bálint (sic!):

Ki mindenki lehetett Fluxus-művész?

 

 

Ezt a kérdést ismételgettem magamban ki tudja hanyadszor a Ludwig Múzeum Fluxus és barátai – Válogatás a Maria és Walter Schnepel Kulturális Alapítvány gyűjteményéből című kiállítását (1) járva. Nem mintha korábban – már jó néhány évtizede is – nem merült volna fel bennem ez a számomra azóta is tartósnak bizonyuló dilemma. Most azonban egy valóban jó érzékkel összegyűjtött anyag váltotta ki belőlem azt a szándékot, hogy esetleg felülvizsgálva eddigi ismereteimet, választ adjak a feltett kérdésre, eljutva valamiféle – számomra megnyugtató – megoldáshoz.

Nemzedékem számára annak idején a küldeményművészeti gyakorlat révén került a Fluxus közelképbe, mivel úgy értesültünk bizonyos történeti forrásokból, hogy a postai szolgáltatást előszeretettel alkalmazó mozgalom – a Fluxusba is beavatott Ray Johnson levelezőiskolájával egyetemben – sorsdöntően befolyásolta a mail art létrejöttét, önálló hálózattá erősödését. Ebben a tekintetben csalódottan hagytam ott a kiállítást, mivel a gyűjtemény tárgyának pont erre az oldalára nem világít rá kellően. Pedig annyira szükség lenne már egy csinos küldeményművészeti kiállításra a Ludwigban, hiszen neves kiállítói intézmények fedezik fel maguknak a témát jelen pillanatban világszerte. (2)

Pecsétművészet, bélyegművészet, öntapadós címkék művészete – mindez valahonnan a Fluxusból jön. Továbbá az akcióművészet és a művészi performansz is belőle eredezteti a gyökereit, nem beszélve napjaink improvizatív zenéjéről. Szinte nincs a kortárs művészetnek olyan területe, amelynek ne lenne némi köze a Fluxushoz. Nem deklaratív értelemben, természetesen, hanem „biológiai”, származásbeli elrendeltetés révén. Mindezek mögött pedig ott a dada, melyet már többször temettek, de megérte a százat, és napjaink művészeti gondolkodásában komoly ha(j)tóerővel van jelen.

A deklaratív jelzőt legkevésbé a Fluxus vonatkozásában szabadna alkalmazni, annyira laza és kötetlen. Szinte semmire sem kötelez a tekintetben, ami alapján a klasszikus művészet műfaji-mediális szigort és nyelvi rendszerezettséget feltételez, sok minden egyéb mellett. George Brecht szürrealista objektművészete, Al Hansen képvers munkássága, Arthur Kopcke, Richard Lindner és Dieter Roth pop art opusa, Paul Renner újexpresszionizmusa és Roth lírai anakronizmusa mind-mind a Fluxus címkéjét hordozza, de ez csak néhány példa azt illetően, mennyire nem lehet a Fluxust közös nevezőre hozni sem nyelvi értelemben, sem pedig poétikailag.

Érdekes például megfigyelni, hogy a vizuális költészetben is otthonos Roth sokoldalúsága hányféle nyelvi beágyazódás felé mutat. Talán kizárólag épp a Fluxus-címke az, ami összefogja ezt a páratlanul összetett opust? A nyilvánvaló tárgyimádaton és a szövegközpontúságon túl alig érzékelhető egyértelmű stílusbeli összecsengés ebben az anyagban, miként a folyamatos áramlásra és a lezáratlanságra esküdő irányzat egészében sem. Ami mégiscsak közös, az a szokatlanul szabad, játékos és abszurdan humoros gondolatkonstrukciók láthatóvá tételének, anyagosításának és a gesztusok sajátos lejegyzésének az újdadaizmus szellemiségéhez közeli intellektuális kiműveltségében nyilvánul meg, amelynek a lényege valójában az akció, a cselekvés.

Mégis, mitől lesz valaki Fluxus-művésszé? Mert hogy Fluxus-művésszé és Fluxus-taggá lenni nem éppen ugyanaz. Vagy inkább azt kérdezném előbb, hogy a történelmi időkben hogyan formálódott ki a tagság? Megbízható források szerint George Maciunas, az irányzat központi alakja, névadója és szervezője fenntartotta magának a kiváltságos jogot, hogy megmondja, ki lehet Fluxus-tag, kit lehet bevonni a baráti kapcsolatrendszerbe. Mindez meglehetős ellenmondásként tételeződik egy amúgy szélsőségesen demokratikus szerveződés természetrajzában. Sőt, kifejezetten diktatórikus, egyeduralmi vonása a sok tekintetben anarchista profilt úgyszintén mutató mozgalomnak.

A szűkebb – egy ember által még „kezelhető” – magban 60–70 alkotó neve található s körülbelül 20 főt számlál a mozgalom belső köréhez közeli munkatársak, kurátorok és kritikusok száma. Ez csak a tagság és annak holdudvara. Azt már nem tudni, ki mindenki kapaszkodott még a szekérre, és hányan maradtak le róla. Az viszont tény, hogy a rendszer még a 70-es években is valamiképpen nyitott volt, magához csatolva néhány kelet-európai alkotót. Miután az európai Fluxust nem lehetett az Egyesült Államokból – történetesen New Yorkból – szervezni és irányítani, kézenfekvő volt, hogy Európában is legyen néhány főhadiszállása, ez pedig óhatatlanul lazította a mag burkát. A Fluxus East-et a hatvanas években elsősorban zenei koncertsorozatok vezették be. A Fluxushoz és annak párhuzamos eseményeihez kötődő kelet-európai művészeknek az Artpool által összeállított listáján több mint száz név szerepel, Kassáktól kezdve Kaszás Tamásig.

Több évtized távlatából sem ítélhetem meg másképp a dolgok alakulását, minthogy volt egy hivatalosan behatárolt nukleusz, és létezett sok kis nukleusz főleg Európa-szerte, de még a Távol-Keleten is, (3) melyekről a művészettörténet a maga idejében töredékesen vett tudomást. Ezek a szerveződések ugyanazon a kommunikációs elven működtek, mint az ősminta, és nyelvi-ideológiai irányvételük sem tért el tőlük. Nem véletlen, hogy a hírneves Fluxus-pecsétnek annyiféle változata került forgalomba a 60-as és a 70-es években kontinensünkön s ezek ugyanúgy a munkákon és a postai küldeményeken kaptak helyet, mint nevezett prototípusuk.

Sokan deklarálták nyíltan Fluxus-művész létüket, akiknek nem volt kapcsolatuk Maciunasszel és hálózatával. Az osztódás sajátos módszerét alkalmazó szellemi csoportosulások úgy próbáltak működni, hogy nem vettek tudomást a nemzeti nyelvekről s olyanok voltak, mint egy hömpölygő folyam, melynek számára nem számítanak az országhatárok. A Fluxusban felismerték a határtalan kapcsolatteremtés sikeres modelljét s a keresztül-kasul történő mozgolódás nyomán terebélyes családfa nőtt ki a puszta közepén.

Egy jelenkori magángyűjtemény mögött a személyes affinitás mindig erősebben munkál, mint ami az állami intézmények objektivitást feltételező szempontjainak vonatkozásában elvárható lenne. Már említést tettem arról a hézagról, amely a postai kommunikációban rendeltetésszerűen részt vett munkák hiányából keletkezett a Schnepel házaspár máskülönben izgalmas merítésében. Lakner László kinagyított történelmi levelezőlapja önmagában nem helyettesítheti a Flux Mail példaértékű és úttörő darabjait. Bizonyára több hazai vonatkozással találkoznánk, ha a kollekció erre a részterületre is kiterjedne, és akkor nem csak annak okán beszélhetnénk erőteljesebb magyar jelenlétről, hogy a gyűjtemény állandó tárlóhelye a Kaposvár melletti Batén található, és hogy az alapítvány kuratóriumának túlnyomórészt magyar tagjai vannak.

Jó ezt tudni s immár azt is jó tudnom, kicsit közelebb kerültem annak a meghatározásához, kiből lehetett Fluxus-művész. És kiből lehet ma. A pálya még mindig nyitott, majd legyártjuk a Fluxus-bélyegző legfrissebb változatát. Mégpedig szabad kézzel!

 


(1) Fluxus és barátai – Válogatás a Maria és Walter Schnepel Kulturális Alapítvány gyűjteményéből. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2017. szeptember 22. – november 26.

(2) A Neues Museum Weseburg Bremen folyamatosan mutat be küldeményművészeti munkákat. Jelenleg a Kees Francke Archive anyaga látható január 7-ig. A San Francisco Museum of Modern Art-ban jövő év februárjában nyílik vonatkozó nemzetközi történeti kiállítás, amelyen kelet-európai küldeményművészek is szerepelnek.

(3) Gutai Csoport, Japán

2017. november 29.
PRINT