kapcsolódó kiállítás:
Vedlő rajzok
2018. október 27. - november 30.
 

Hornyik Sándor:

Archeológia a jövőből
Vedlő rajzok, Hobbisták

 

 

A Hobbisták című kiállításon feltáruló praxis mögött sokkal több rejlik, mint a guberálás vagy a lomizás szimpla újrahasznosítása a művészeti piac számára. A fura gyűjtögetés tematizálása ugyanis egyfajta antropológiai kutatásnak tűnik, ahol az alkotók saját maguk megfigyelésén keresztül írják le és mutatják be egy sajátos kultúra nyelvét és gondolkodásmódját.

A kiállítás enigmatikus vezetője (egyben koncepciója és sajtószövege) szerint a hobbisták más néven gyűjtögetők, tallózók, rekuperálók vagy gubisták. A gyűjtés helyszíne a yard vagy lerakó. A begyűjtés maga piknik, gubera, zsákmányolás névre is hallgat. A gyűjtemény aztán tároló vitrinbe kerül, melynek neve depónia. A depóniába összerakott válogatás pedig a teríték vagy szett, amelynek egyes darabjaira fragmentumként vagy szilánkként hivatkoznak.

Kaszás Tamás és Murányi Mózes Márton a kutatási beszámolóként és tudományos absztraktként is érthető szöveg köré egy alternatívnak tűnő valóság egyik szubkultúrájának etnológiai jellegű kiállítását is megépítette a Laborban.

A Labor előterének kinetikus szoborra és posztapokaliptikus oltárra is emlékeztető installációja után a középső tér centrumában egy nem szokványos tárló, egy buherált depónia áll. A minták tárolására szolgáló dobozban mosogató aljára tervezett műanyagrácsok rasztere helyettesíti az apró fakkokat, amelyekben azonban semmi sem látható.

A dolgok, a tárgyak maguk a falakban találhatók, illetve éppen a falakból kerülnek elő – legalábbis első blikkre ilyen érzése lehet a nézőnek. A tárgyak egy része ugyanis a falba vájt üregekbe simul bele, a kibontott üregek egy másik része azonban már újra van vakolva, és csak egy-egy mellékelt fényképen látható, hogy mi is (volt) található az üregben.

A feltárás, az ásatás egésze pedig egy hagyományos kiállítótérben, azaz durva közelítéssel egy white cube-ban kap helyet, ami összességében az alábbi sztorira enged következtetni.

A hobbisták mindenféle cuccokat szednek össze, amelyek anyaga, formája, funkciója (avagy annak emléke) érdekesnek tűnik a számukra, majd ezeket behelyezik egy művészeti kiállítótér falába, aztán a kivésett falakat helyreállítják, vagyis elrejtik és a jövőbe küldik a műalkotásként installált talált tárgyakat, amelyek esztétikuma töredékes, hulladék voltukból adódóan erőteljesen megkérdőjelezhető.

A talált tárgyak, illetve a szemét művészeti felhasználása egy szempillantás alatt előhívhatja az antikapitalista intézménykritika jól ismert történetét a dadaistáktól a Fluxusig ívelően. A guberálás és a gyűjtögetés kortárs művészeti szcenírozása azonban egy újabb reflexiós irányt is kijelölhet, amit archiválási fordulatnak, vagy szimplán archiválási láznak is neveznek Jacques Derrida legendás szövege alapján, amelyet előbb Hal Foster, majd Okwui Enwezor fordított le a kortárs művészet nyelvére, hogy aztán az archiválás nagyon hamar divatjelenséggé is váljon. (1)

A divat természetesen megszülte a saját genealógiáját, sőt univerzumát is, amely Marcel Duchamp bőröndjétől és Aby Warburg Mnemosyne projektjétől Marcel Broodthaers múzeumán és Gerhard Richter atlaszán át olyan etnológiai és archeológiai érdeklődésű művészeti praxisokig ível, mint Thomas Hirschhorn, René Green, Tacita Dean, vagy Mark Dion munkássága, akik általában valamilyen sajátos archívumot hoznak létre, illetve tesznek közszemlére.

Ha pedig már kifejezetten a guberálásról van szó, akkor Kaszás és Murányi munkájának legközelebbi mainstream analógiája Mark Dion Temze ásatása (Tate Thames Dig, 1999) lehetne. A nézőpont, a szellemi diszpozíció és a problémafelvetés hasonlósága mögött azonban markáns különbségek rejlenek, amelyek ismertetése kiemelheti a hobbisták sajátosságait is.

Dion ugyanis a régi wunderkammerek mintájára egy klasszikus múzeumi display-t hozott létre, míg a magyar rekuperálók csak úgy egyszerűen lerakosgatták a padlóra, a fehér fal mellé a leleteket, illetve beágyazták őket – a szó szoros értelmében is – a white cube kontextusába. Dion letisztult múzeumi installációjától eltérően Kaszás és Murányi „ottfelejtette” a térben az installálás, illetve a deponálás eszközeit is, ragasztót, maltert, spaklit, vésőt, védőszemüveget hagytak hátra maguk után, valamint egy fura építményt, amely leginkább egy házilag buherált virágtartó és egy szárítónak álcázott perpetuum mobile ötvözetére emlékeztet.

Ezen a kultikus asszociációkat is keltő, szárítószerű tárlón is különféle talált tárgyak függenek a fém fedőtől a műanyag flakonig ívelően. Amíg tehát Dion a Temzéből kiguberált (pontosabban önkéntesekkel kiguberáltatott) leleteit elegáns wunderkammerbe helyezte, vagyis értékként rekontextualizálta, addig Kaszás és Murányi inkább magát a guberálás gyakorlatát kontextualizálta újra művészeti közegbe helyezett szubkultúraként, ami egy meglehetősen ironikus reflexió lehet magára az archiválási lázra is.

Kaszás globálisan is egyre ismertebb művészeti praxisának keretében a hobbisták guberálása a hasznos gyűjtögetés, a „házi ipar”, az ökotudatos tárgyalkotás és az újrahasznosítás gyakorlatához képest is magában hordoz egy ironikus csavart, hiszen a Laborban elhelyezett töredékeknek, szemét fragmentumoknak még egy nagyon zöld háztartásban is nehéz lenne helyet találni.

A hobbisták ugyanis a guberálóktól és a lomisoktól eltérően nem egzisztenciális vagy anyagi érdekből, hanem hobbiból gyűjtenek, vagyis a szemétre vetett tárgyak paradox módon az esztétikumuk, a funkcionalitástól mentes kantiánus szépségük okán kerülnek be gyűjteményeikbe.

A gyűjtés filozófiája azonban eltér a hagyományos, tudományos, múzeumi gyakorlattól is, mert a rekuperálók nemcsak gyűjtenek, hanem saját kifejezésükkel élve modifikálják, azaz kicsit csinosítgatják, alakítgatják is a tárgyakat, és – zenei asszociációkat keltő – szettekbe rendezik őket.

A rekuperáció kifejezés a junkyard esztétika dadaista, szürrealista, neodada genealógián túl egy újabb támpontot is ad a hobbisták kultúrájának értelmezéséhez, ami szintén eltér az archívumi-múzeumi kontextustól, mivel a szituácionisták és az eltérítés (detournement) esztétikai politikájához vezet.

Amíg azonban a szituácionisták a popkultúra és a magas kultúra értékes képeit és tárgyait helyezték új kontextusba, addig a gubisták a teljesen értéktelen szeméttel teszik ugyanezt. Vagyis a hulladékot műalkotásként, de legalábbis fétisként hasznosítják újra. A szürrealistáktól eltérően azonban nem kincseket találnak a lomok között, hanem az összes lomot kincsnek látják.

A rekuperálásban ráadásul rejtőzik még egy teoretikus csavar is! Guy Debord valójában Roland Barthes nyomán a kapitalista piacot tekintette a rekuperáció alanyának, az avantgárdot pedig a tárgyának. Vagyis Barthes és Debord szerint a kapitalista társadalom és piac az avantgárd ideáinak felhasználásával nyeri vissza az ellene fordított kreatív energiákat, hogy – a kifejezés orvosi-biológiai értelmében – a kis dózisban adagolt szérum által visszanyerje egészségét, működőképességét. (2)

A már eddig is eléggé csavaros rekuperáláson aztán még egyet facsar az archaikus kazettás magnóról szóló önreflexív kommentár is, amely a nyilvánosságra hozott titkos felvételekhez hasonlóan torzítja el a guberálók hangját, akik közül az egyik nemcsak az archeológiai, sőt paleontológiai párhuzamokra hívja fel a figyelmet, hanem azt is megemlíti, hogy ezeknek a tárgyaknak van egy igen komoly gyűjtőköre, fekete piaca is.

Az eltorzított hang jelensége a szatírába hajló irónia jeleként ezt a piacot a valódi, de tiltott kapitalista javak fekete piacával, vagy dark webes börzéivel helyezi egy platformra. A gondolat maga nemcsak frappáns művészetkritika, de groteszk társadalomkritika is a luxuscikké avanzsált szeméttel, ami megnyitja a tőkeképzés útját a nincstelenek előtt, ha rendelkeznek hozzá kellő kreativitással, esztétikai érzékkel és persze sales-es és menedzseri skillekkel.

A guberálás és a rekuperálás a hobbisták nézőpontjából nemcsak az egykori kultúrák, hanem egyúttal a modern szelf archeológiája is. Az elmúlt elmék, illetve saját korábbi elménk hulladékainak, egykori ideáinak és gondolatainak újrahasznosítása pedig a Hobbisták kiállítást összekapcsolhatja a térben és időben igen közeli Kristóf Krisztián önálló kiállítással is a Kisteremben.

A Randomroutines „másik” (régebben kevésbé ismert) tagjának kiállításán ráadásul egy olyan beszélgetés értelmezi a látottakat, amit Kaszás és Kristóf folytattak le egy fiktív szeméttelepen, ahol Kristóf művészetének hulladékai, régi ideái és rajzai fölött diskuráltak jövőbeli és múltbéli terveiről.

Ez a valódi yardnak álcázott rajz-depónia egyúttal megadja a szellemtörténeti hátteret a Vedlő rajzok kiállításhoz is, amelyet Kristóf sajátos, ökonomikus, a bécsi neopozitivista designt megidéző figurái népesítenek be. Ha pedig a címet szó szerint vesszük, akkor a kiállított figurák a rajzban megtestesülő ideák levedlett alakzatai, amelyek materialitása (különféle szerves és szervetlen, fém, fa, papír, műanyag hordozók) bámulatosan gazdag.

A különféle installációk formájában testet öltő ideák leképezései azonban nemcsak a személyes, de a kollektív múltat is megidézik, amiről leginkább a Randomroutines nagyméretű vasrajzain át lehet fogalmat alkotni. Ezek a vasrajzok egyrészt a szocialista realizmus korszakának épületplasztikáját idézik fel, másrészt azonban azok karikatúráira is hajaznak, és a graffiti kultúrával is összekapcsolódnak.

Ekként egy hivatalos és egy ellenkultúra dialektikus szintéziseiként is érthetők. A realizmus és az avantgárd, pontosabban a különböző realizmusok és avantgárdok hagyománya adja meg azt a tág értelmezési keretet, amelyben Kristóf enigmatikus levedlett rajzai is életre kelnek.

Az egyik, a Jégtörő például egy hatalmas volumenű, mégis csupán illuzórikus, ezüstre festett selyempapír térbe került, ahol a szovjet avantgárdot idéző fekete-vörös-szürke színvilág ellenére nem egy monumentális jégtörő hajót látunk, hanem egymást tartó figurák sorát, akik leginkább a közismert orosz répás mesét idézik fel. A monumentális emlékmű makettjének tűnő fém plasztikát ráadásul egy fura, hegesztett, a virágtartó, a taxonómiai ábra és a kapcsolati háló képiségét ötvöző állvány emeli a magasba.

Egy másik kitűnő példa az asszociatív komplexitásra a Volt vagy lesz című munka, amelyben egy Keith Haringre emlékeztető, élőszövetszerű kompozíció, egy linómetszet kel önálló életre, lép ki a térbe. A linómetszet térbeli verziójából, egy vasrácsra emlékeztető plasztikából (ami valójában fából van kifaragva) ugyanis az alakok kilépnek a való világba, és az önmagát rajzoló grafikus ismert karikatúrájához hasonlóan visszanyúlnak eredetükhöz, forrásukhoz, és megemelik a linómetszet egyik sarkát.

Az emlékmű maketteknek tűnő jelenetek azonban leginkább a képzelet leképezései: más reprezentatív funkciójuk tulajdonképpen nincs. Vagyis abszurd módon Kristóf képzeletének, illetve az abban deponálódó kép- és ötletanyagnak állítanak emléket.

Mindehhez azonban a művész mellékel egy furcsa kommentárt is, amelyben két idősík, a jelen és a húsz év múlva montírozódik össze. A montázs azonban meglehetősen cafrangos: valaki egyszer majd skype-ol benne a jövőből a jelenbe, de Kristóf is üzen rajzaival a jelenből a jövőbe, és saját jövőbeli önmaga is ott van a szövegből kirajzolódó képben, de már mállottan, ahogy nézi egykori, de akkorra már szétmállott ideáit, régi levedlett rajzait.

Meglehetősen melankolikus kép ez, amelyben már rég nincs ott Erdély Miklós optimizmusa, aki 1971-ben azt tanácsolta, hogy az alkotó képzelje el, hogy milyen lesz a művészet hatvan év múlva, majd a múlt nyilvánvaló tévedéseit is figyelembe véve, a jövő elvárásainak megfelelően alkosson.

Kristóf, Kaszás és Murányi inkább a múltat képzelik el újra, és jelenkori értelmezési horizontjuk és jövőorientált élményviláguk fényében újra is alkotják azt, aminek egyes termékeit sűrűségük és komplexitásuk (valamint divatosságuk) okán jól érzékelhetően már a művészeti piac is egyre jobban fogadja, ami oda vezethet, hogy a rekuperálók akár még be is teljesíthetik a szemét luxuscikként történő újrahasznosítására irányuló, nem kevéssé utópikus programjukat.

 


(1) Jacques Derrida: Mal d’archive. Galilée, Paris, 1995. Hal Foster: An Archival Impulse. October, 110, 2004. 3-32. Okwui Enwezor (ed.): Archive Fever. Uses of the Document in Contamporary Art. International Center of Photography, New York, 2008. Sven Spieker: The Big Archive. Art from Bureaucracy. MIT Press, Cambridge, 2008. Ernst van Alphen: Staging the Archive. Art and Photography in the Age of New Media. Reaktion, London, 2014. Magyarul: Jacques Derrida / Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása. Kijárat, Budapest, 2008.

(2) V.ö.: Paul Mann: The Theory-Death of the Avant-garde. Indiana University Press, Bloomington, 1991. Luc Boltanski – Eve Chiapello: The New Spirit of Capitalism. Verso, New York, 1999.

 

2018. november 19.
PRINT