kapcsolódó kiállítás:
Szamizdat
Alternatív kultúrák Közép- és Kelet-Európában 1956-1989
2004. január 31. - május 2.
 

Szombathy Bálint

„Szamizgatók”
Etűdök a Szamizdat – Alternatív Kultúrák Közép- és Kelet-Európában 1956–1989 című kiállításra,
Millenáris Park, Budapest, 2004. február 3 – május 2.

 

1.
A Szamizdat című nemzetközi kiállítás és rendezvénysorozat sok tekintetben a politika felsőbbrendűségét demonstrálja. Látszatra banális dolgokkal kezdem: a megnyitón csupa politikus szólalt meg, és az azt követő koccintásra csak egy szűkebb kört engedtek be, külön meghívóval. A kívülrekedtek főként a kiállító művészek közül kerültek ki. Vagy az efféle klasszifikációkat nem szabad túlságosan komolyan venni? Pedig ha vannak fontos és kevésbé fontos személyiségek, akkor biztosan vannak jelentős és kevésbé jelentős szamizdatok is. Objektív értékükön túl, úgy (műfaji) ránézésre, en bloc. Az igazság az, hogy az Artpool Művészetkutató Központ dokumentációjának jóvoltából ilyen-olyan módon – nem kifejezetten tervszerűen – prezentált művészek nem is tudtak róla előre, hogy kiállítókként lesznek megtisztelve. Az „adj, amit adsz” alapon felépített art-szektor kápolnatárlatos és küldeményművészeti részlege csak csepp a tengerben, méghozzá szerves tulajdonságaitól megfosztott csepptöredék.

2.
A szamizdat médiuma valaha nem volt annyira kettéosztva, a politikai és a művészeti szféra sok esetben összetartozott, egybemosódott, holott a posztmodernről még csak nem is álmodott senki: írók, képzőművészek politizáltak, politikusok pedig művészkedtek (lásd egyebek mellett Václav Havel életútját), és amit nem volt szabad nyíltan kimondani, azt esetleg művészetként becsomagolva lehetett terjeszteni. A földalatti szellemi ellenállást elsősorban magas szintű szervezettség és konspiráció jellemezte, legalábbis regionális határokon belül. Mára – a történelmi távlatnak köszönhetően – ezek a határok is közelebb kerültek egymáshoz, és messziről nézve úgy tűnik, hogy a sejtek bizonyos pontokon egybenőttek. Kivéve, ahol a mai napig nem nőhettek, mert egyszerűen nem kutatták őket. A szamizdat gyűjteményt felvonultató Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóintézetének a figyelme ugyanis még mindig nem ért el a Balkán keleti pereméig (Románia, Bulgária), míg a néhai Jugoszláviát általában azzal a felületes megállapítással intézik el, hogy ott a szocializmusnak egy nyugati típusú, emberibb formája létezett. Holott ott is perbe fogták és börtönbe csukták a művészeti és politikai másként gondolkodókat, és a földalatti avagy illegális sajtó nem elhanyagolható méretű formái ott is kisarjadtak.

3.
Nyilvánvaló, hogy a német gyűjteménynek csak egy meghatározott része kerülhetett el Budapestre, mindenből valamennyi, mutatóba. Ehhez a valamennyihez csapták hozzá az Artpool archívumának egy szilánkját, hogy egyértelművé tegyék a helyi szubkulturális kötődéseket, bár az Artpool ezúttali, és egyéb, a témát érintő érdemeit sehol sem tették publikussá. A kiállítás elsődleges és talán egyetlen érdeme a témafelvetésben összegezhető, de semmiképpen a teljességre való törekvés szándékában, minek folytán a rendezvény kerettémája nem értelmezhető teljességében. A katalógus szövegei közül Wolfgang Eichwede bevezető tanulmánya mondható kielégítőnek, a többi meglehetősen fragmentárisnak bizonyul. Nem tudom, hány évnek, évtizednek kell még eltelnie, hogy egy meglehetősen komplett képet kapjunk a kelet-közép-európai szamizdatról? A brémaiak szíves figyelmébe ajánlom a hamarosan a Sohm Archívum birtokába kerülő, tudományos igénnyel katalogizált kölni Perneczky-gyűjteményt, amelyben több ezer olyan művészeti szamizdat és assembling található, amelynek társadalmi-politikai implikációja egyáltalán nem csekély, s valamennyi kutatásra vár.

4.
Az önigazgatású Jugoszláviában ironikusan csak „önizgatásról” beszéltünk. A magyar kiválóan ért ahhoz, hogy kifacsarja a nyelvet, és leleplezze általa saját jelentéktelenségét, gyarló voltát, megalkuvásra való hajlamát, vagy éppen kétszínűségét. A szamizdat terminusában is meg van csírájában az „önizgatás” jelentésbeliségének a távlata, még ha a szamizdat deklarált célja az elnyomó rendszer aláásása is. A bomlasztó ideák – hiába irányítják őket mindig valami más, gyűlölt dolog ellen –, mindig kicsit visszafelé is hatnak, oda, ahonnan indultak. Mindebbe beletartozik a kockázat, vagyis a leleplezés lehetségessége, a megtorlással való számolás is. A szamizdat szerzője és terjesztője folyamatosan fél, látomások gyötrik, még akkor is, ha javíthatatlanul fanatikus. Tudja mit tesz, és minek teszi. Hogy izgasson, önizgasson. Az önizgatás legfrissebb csírája éppen a Szamizdat című kiállításon tört fel egy permanens problémából, tudniillik, hogy a kiállító, illetve anyagkölcsönző érdemes-e az ellenszolgáltatásra (a jogot most tegyük félre). A szervező és a Neo Szocialist.a Realist.a Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója Globális Kontra-művészettörténet-hamisítók Frontja (sic!) hangzatos nevű szervezet közötti konfliktus következtében szegényebbek lettünk egy, a hatvanas évek pop art, koncept és akcionista művészetét felölelő hazai gyűjteménnyel, viszont gazdagabbak egy szamizdat-akcióval, illetve -objekttel. Most már csak azt a talányt kell megfejteni, hogy a Nem-Művészet-Művészeti Szt.Rajk* személyi hivatkozása és névleges felmagasztosítása mögött valóban az elutasítás, nem pedig a seggnyalás reflexe munkál?

*A rendezvény programmenedzsere Rajk Judit, látványtervezője Rajk László

2004. február 19.
PRINT