Szövényi Anikó

Random helyzetjelentések XXV. New York

Palackposta szörf
Gallery 303 - Plum Blossoms - Postmasters - Feigen Contemporary

Sejtjei távozásra szólították a szörföst, nem volt mit tenni, szabadjára kellett engednie a történéseket és bekötött szemmel kidokkolt. Átívelve az óperencián, álomországba érkezett. Némi idejébe telt kihevernie a traumát, hogy otthon hagyta a napszemüvegét, ezért mintegy terápiás célzattal kiásta hungarocellgalacsinok alól a deszkáját és Manhattan felé vette az irányt. úgy halotta Chelsea-ben igen magas a trendi magángalériák sűrűsége.

És valóban. Olajos autószerelőműhelyek váltakoznak szupermodern kiállítóterekkel, épülő többtízemeletes galéria-iroda blokkokkal. Hatalmas terek, de a hős nem illetődött meg.

Az ismeretlenben biztos kiindulási pontnak tűnt Doug Aitken kiállítása, akit így szintén fel kellett vennie az "ismétlődő motívumok" listára. Aitken tevékenységét még anno Londonban a Serpentine galériában sikerült befigyelnie. Most a Los Angeles-i művész a Gallery 303-ben két új munkát mutat be.

A 'new skin' két egymást középen metsző ovális vászonra vetített videó egy nőről, aki fokozatosan elveszti látását és ezért tudatosan gyűjti és memorizálja környezete képeit. Igen, wenderses érzés, digitálisabb megközelítéssel. Ahogy a főszereplő mozog a világban, egykori társaságából egyre több figura üres szürke árnnyá lyukad ki, terek szűkülnek le körülötte, mind több helyet engedve át a fekete pixeleknek. Elvesztve az idővel vívott harcát, végül pupillája fehér koronggá ég ki. [pic_01] [pic_02] [pic_03]

Ez a fehér kör átvezető elem a másik videóhoz, az 'on'-hoz, amely egy a Serpentine-ban már látott korábbi ötlet folytatása. Négy kör alakú vásznon gyakorlatilag folyamatos zoom látható: különböző üres, tipikus posztmodernes 'nem-terekben', ipari, elhagyatott autópályaszéli vagy kihalt urbánus helyeken jelenik meg a fehér kör, amely mintegy magába szívja a kamera fókuszát. A zoom erősödő dobütésekkel kísért pulzáló ritmusa addig gyorsul, amíg folyamatos vibrálássá nem változik, s kifordítva az eddigi logikát, a fehér kör marad állandó a kép közepén és körülötte a környezet pereg stroboszkopikus vágásokban. [pic_04] [pic_05]
A fehér korong tér-idő kapu, amelyen keresztül az egyik hely beleomlik a következőbe.
A végtelen ismétlődést az installálással is nyomatékosítja Aitken: a sötét terem falán körbe futó fekete üveg megsokszorozva tükrözi vissza a vetítést. [pic_05+] [pic_06]

Továbbszörfölve épp csak egy szokásos állapotfelmérést dobott volna egy kirakatüvegben, amikor a saját árnyékán túl egy hatalmas fehér sütőtök alakú ismeretlen tárgy körvonalait pillantotta meg.

Be kellett mennie a Plum Blossoms galériába, hogy közelebbről is megbarátkozhasson Jimmy Ong 'Portable Prayer'-ével. A munka egy plafonról lógó finom papírbuborék, melyben egy laptop és egy kis pénztárgéptekercs-nyomtató található. Ong szándéka szerint a sátorszerű magánszentély bármilyen zord körülmények között felállítható. Az imádkozó-fülke szett a privatizmus tematikáját, a személyes tér - személyi számítógép - személyes fogadalom/kívánság/ima kérdését boncolgatja. [pp1, pp4.jpg] Az inkubátorba belépve kérés intézhető a laptopon keresztül az "éhes szellemekhez", azokhoz a nyugtalan lelkekhez, amelyek buddhista felfogás szerint a hetedik holdhónapban érkeznek a földre. Az engesztelő kívánság egyből továbbítódik a portableprayer.org-ra és beépül a többi ima szövetébe, illetve helyben a fülkében kinyomtatható kis papírtekercsre. [pic_07] [pic_08] [pic_09] Aztán a 49. napon egy idős vallásos ember elmondja, vagyis felszabadítja a látogató imáját.

Ennyi tér-idő szakralitás után receptorfrissítésre volt már szüksége a hősnek, s épp jókor tévedt be néhány utcával lejjebb a Postmastersbe Diana Cooper kiállítására, a Hidden Tracks Sabotage the Random-re [pic_10] [pic_11]. Cooper játékos építészeti városmakettekre hajazó nagyméretű hibrid konstrukciókat gyárt habkartonból, neoprénből, filcből, fóliából. A falról szó szerint lemászó fiktív rendszerek klasszikus konstruktivista elveken alapulnak, de annak szigorú élét elveszi a direkt amatőrös papírhajtogatós-műanyagollós kivitelezés. [pic_12] [pic_13] [pic_14] [pic_15]

S hogy valami szívetmelengető ismerőssel is zárja első túráját, megtekintett még egy kisebb Ray Johnson válogatást a Feigen Contemporaryban. A galériába lépve a hős kissé elbizonytalanodott, mivel első ránézésre sem mail art, sem nyulak nem voltak sehol, viszont annál több egy helyi megnyitó-festő nagy színes vásznaiból.

Gyors helyzetfelismerés meg egy kis hátsólépcső és a pincében találta magát, némi felháborodással a Johnsont ért méltánytalanságon. A Feigen-gyűjtemény része egy 'Bunny Wall' Johnson mindenfelé szétküldött nyulas leveleivel [pic_16] [pic_17] [pic_18], ismerőseiről készített árnykép-portré kollázsok [pic_19] [pic_20] [pic_21] és egyéb nyúlereklyék ("bunny"-s krikett-labdák, naplók stb.). A kiállítás apropója a 2002-es Sundance Filmfesztiválon különdíjat nyert 'How to Draw a Bunny' című film Johnson életéről, jobban mondva haláláról.

Hasonlóan a palacküzenetekhez, amelyeket rendszeresen dobált vízbe, a koincidencia-vadász 67 évesen (6+7=13), 1995 január 13-án hajtotta végre utolsó happeningjét, saját korábbi műfajdefiníciójával "nothing"-jét. Miután "New York Correspondence School" cégnévvel bejelentkezett a Baron's Cove Inn motelbe Sag Harbor Cove-nál (13-13 betű), a Long Island-i Sag Harbor hídról a folyóba ugrott.

Ahogy barátja és életrajzírója William Wilson megjegyzi: "Egy csepp meg egy csepp egyenlő egy csepp".

A korreszpondentek törvénye a szörfösök parancsolata - a víz az út.

 

 

2002. október 24.
PRINT