Szövényi Anikó

Random helyzetjelentések XXVIII. New York
Gipszes zsák szörf
P.S.1 - MoMA Projects 77 - Postmasters - Feigen Contemporary - Sara Meltzer Gallery - The Kitchen Center

 

Nyilván léghajós felmenőitől örökölte az ősi fogást, hogy miként lehet még komolyabbakká tenni a kihívásokat, amikor galériajáró menetfelszerelése mellé plusz egy nagyméretű gipszes zsákot is a hátára vett. Persze az is lehet, hogy a városra lezúduló, a szörfös által már több éve nem tapasztalt hó zavarta meg a pontos helyzetértékelésben. Óvatosan inkább a közelben, a Brooklyn nyugati részén lévő P.S.1 felé vette útját, ahol Video Acts címmel Pamela és Richard Kramlich magángyűjteményéből mutattak be több mint száz korai videót, jobbára performansz dokumentációkat. Kiváló alkalom, hogy a félművelt sportoló végre konkrét munkákhoz köthesse a sokat hallott neveket.

A névsorolvasás Bruce Nauman ismétlődő, egyszerű mozgássorokra épülő kontemplatív mozijaival kezdődik. A Walk With Contraposto-ban [pic_01] Nauman szűk folyosón lépked, minden lépésre kibillenő csípővel. A fejjel lefelé fordított kamerával rögzített Revolvong Upside Down-ban körbe forog egy lábon [pic_02] , a Pacing Upside Down-ban [pic_03] pedig fordított nyolcast, azaz végtelen jelet ró stúdiója padlóján. Monoton gyakorlatok alfaállapotra.

Vito Acconcitól is a szimplább darabok nyerték el tetszését: ilyen a Centers, ahol a művész a kép középpontjára igyekszik mutatni, természetesen karja leheletnyit folyamatosan mozog, relatívvá téve az abszolút közepet [pic_04]. A Fillerben kartondobozba rejtőzve néha egy-egy köhögéssel személyesíti meg a papírkubust [pic_05]. Videóinak másik típusában Acconci szenvelgő történeteket mesél nem működő kapcsolatairól, tömött metrókról, stb. Összességében az egész terem amolyan Cseh Tamással fűszerezett 70-es évek eleji egyetemi klub hangulatot áraszt.

A szőrt tépkedő, üvöltöző műsorszámokat kellemesen ellenpontozza Gilbert & George visszafogott modorú és tempójú cinizmusa. A Gordon’s Makes Us Drunk című hosszabb filmjükben a páros némán kortyolgat el egy üveg gint [pic_06]. Másik meditatív mozijuk, az In The Bush szcenáriója madárcsivitelős ősparkos bozótos, amiben néha előbukkan egy sétáló művész [pic_07].

A gyűjtemény része még Valie Export híres utcai performanszának dokumentációja is, melyben a járókelők az Export testére erősített dobozon keresztül benyúlva megfoghatták a művésznő mellét [pic_08]. A nyilvánosság szenvtelensége előtt csak úgy jöhet létre egy ilyen elvileg intim kapcsolat, ha a testet eltárgyiasítják ugye, és ez a primitivizmus még 30 év távlatából is döbbent.

Hasonlóan Marina Abramovic és Ulay munkáihoz: a klasszikus íjfeszítés performansza például, melyben együtt kényes egyensúlyban tartják az íjat, a nyíllal Abramovic szívét célozva meg. Vagy Abramovic “art must be beautiful, artist must be beautiful” hajtépő videója, melyben e szentenciát folyamatosan ismételgetve egyre idegesebben fésülködik [pic_09] [pic_10].

A szörfös elégtelen iskolázottságának új volt Joan Jonas bauhausos némafilmeket idéző munkája, a Mirage: fehér neutrális tájban kis csoport gyalogol, csacsog és cseréli folyamatosan kabátjait egymás közt, miközben küzd az őrült széllel, s ezen a színen olykor átvonul egy tükörbe öltözött pár [pic_11] [pic_12]. A 16 mm nyersesége, a szereplők burleszkes mozgása és a fejetletépő szél költeménnyé gyúrja az anyagot.

A frissebb, 90-es évekbeli videókból egyértelmű befutó David Hamous a Phat Free-vel, melyben éjszakai utcákon bádogvödröt rugdos hangos csörömpöléssel. Valószínűleg a művész keleties hosszú szoknyája adja a párhuzamot azokkal a buddhista szerzetesekkel, akik kis csengővel kimérten járnak és koldulnak távol-keleti nagyvárosok utcáin.

Tiszta munka Steve McQueen videója is, amely egy sétáló fekete férfi büszke portréja erősen alsó kameraállásból. A vetített felület nagy részét a fehér égbolt tölti ki, míg maga a büszkén menetelő fej épp csak a kép alsó szélén jelenik meg [pic_13].

A hős útját Manhattan felé művész-óriásplakátok szegélyezik, hogy még véletlenül se térjen el küldetésétől. A MoMA Projects 77 elnevezésű köztéri megmozdulása 15 óriásplakátból álló kvázi önreklám, mivel a táblák turistajelzésként többnyire azokat az autópályákat és magasvasutakat szegélyezik, amelyek Manhattanből Queensbe tartanak, érintve az oda áttelepült új MoMA-t.

A három felkért művész közül Julian Opie sorozata, az I Dreamt I Was Driving My Car, a legmegnyerőbb. Számítógéppel leegyszerűsített országúti tájképeket tol az expressz utakon száguldók arcába. A lecsúszott raktárkörnyékek fölött elhelyezve a popos óriásgrafikák ragyogó műanyagzöldje a stílus trendisége ellenére teljesen helytálló [pic_14] [pic_15].

Nehogy a magánpiac megfeledkezzen a mindenütt jelen lenni akaró monstrum intézményről, a plakát sorozat Chelsea-ben végződik. (Lábjegyzetként annyit, hogy a város haladó kortárs művészeti élete topográfiailag polarizálódik a Manhattan nyugati oldalán lévő Chelsea magángalériái és keleti Brooklyn/Queens jobbára non-profit óriás intézményei, művészkolóniái és apró alternatív kiállítóhelységei között, s mindaz, ami e kettő végpont között fekszik, az nagyjából puszta kereskedelem.)

Visszatérve, a szörfös chelsea-beli kalandozásainak megint a Postmasters galéria az origója. Spencer Finch: From Things You Can’t Remember To Things You Can’t Forget kiállításának EOS (dawn, Troy) című installációja jutalom volt a hóviharban megfáradt hősnek. A plafonon 79 speciális szivárványos színezésű neoncsővel reprodukálja Finch a troy-i hajnal pontos fényviszonyait [pic_16]. A szürkés-kékes hangulat tipikusan az a reggel, amit az ember az utolsó lehetséges pillanatig igyekszik átaludni.

Kolumbiai kókuszdarabkákból álló nyalókával segítve energiaháztartását átbillegett a Feigen Contemporaryba, ahol John Isaacs mutatja be frissebb munkáit. A Dumb Planets Are Round Too installáció elsötétített termének közepén varázsdomb áll, melynek tetején világító műanyagvirágok, apró kínai piacos fényjátékok teremnek, a virágágyás alja pedig gyengén kivilágított nyershúst imitáló latex-kupac, melyből gőz szivárog. A szürreális giccs-táj hátteréül egy orosz női hangalámondásos tengerhullámzást bemutató videó szolgál. [pic_17]

A hős még emlékezett Isaacs korábbi londoni projektjére a Beaconsfield galériában, ahol fontos szerep jutott a kövérség témájának. Ez láthatóan még mindig foglalkoztatja a művészt, mivel most a Bad Miracle-ben saját maga túlfogyasztás-deformálta, kiütésekkel, kelésekkel teli portréját mintázta meg. A figurába belezsúfolódott az összes rossz dolog, amit Isaacs valaha tett, látott, hallott, és valóban az emberméretnél nagyobb szörny szétrepedni látszik a gusztustalanságtól [pic_18].

A nyalóka elfogyott és már csak a fapálcika lógott ki a szörfös szájából, amikor szembetalálta magát a következő testtorzító művésszel a Sara Meltzer galériában. A német Daniela Steinfeld fotósorozatán (One Sunny Day the World Was Waiting for a Lover) saját alakját építi át kitömött nejlonharisnyák, aranyfóliák segítségével. Az élőszobrok Leigh Bowery-s tradíciókat követve leginkább a negyedik dimenzió beteg lakóira hajaznak [pic_19] [pic_20] [pic_21].

Nem nagyon húzhatta már tovább az időt, mivel a hó és a gipsz kezdett szilárd elegyet alkotni a hátán, de még feltétlenül be akart nézni a The Kitchen Centerbe. A hely fő profilja inkább a kortárs tánc és színház, ám most Interactive Legends címmel összeraktak egy kiállítást is, benne egy érdemleges projekttel, Scott Snibbe Boundary Functionsével. A munka a személyes terek egymáshoz való lehetséges viszonyait vázolja fel: kijelölt területen, minimum két látogató jelenlétére aktiválódik egy fehér határvonal, ami akár közelednek, akár távolodnak egymástól, mozgásukat követve ott marad köztük, és csak akkor tűnik el, amikor konkrétan összeérnek, egy alakzattá forrnak össze [pic_22]. Természetesen adódik a küzdőtér hasonlat, ahogy a részvevők egymást méregetik a ringben, kísérletezve, hogy meddig mehetnek el, de a fehér vonal állandóan jelen van köztük, s makacsul követi a lassú erőviszony-kóstolgatásukat.

Végtagjai végképp elzsibbadtak a hidegben, ideje volt valami meleg szeretet után néznie.

 

 

 

 

2002. december 16.
PRINT