Bálint Mónika

re.presentacio
A londoni Institute of Contemporary Art (ICA) március közepéig Jans Haaning, Matthieu Laurette és Alexandra Mir válogatott munkáiból rendezett kiállítást Publicness címmel.

 

„All artists work with and interrogate notions of the public realm”

„Mindhárom művész a köz-szféra jelenségeit használja, azokra kérdez rá” - szól az ajánló bevezető mondata”. Vagyis nem. „Mindhárom művész nyilvánossággal kapcsolatos fogalmakra kérdez rá, azokkal dolgozik.”

Ez a bennem felmerülő fordítási dilemma jól mutatja a Public Art gyűjtőfogalom magyar nyelvbe és magyar kontextusba történő konvertálásakor rendszeresen felmerülő problémát. Azt a kérdést, hogy valami azért Public, mert köztéren van kiállítva, vagy azért, mert nyilvános térben jön létre, vagy azért, mert a köznek, a társadalomnak, a társadalom egyes csoportjainak, esetleg azok bevonásával jön létre, közel sem okoz napjainkra annyi dilemmát mondjuk az angol nyelv használóinak, mint ahogy az fordítási helyzetekben számunkra kisebb megtorpanást okoz. Ugyanígy magyarázatra szorul e fogalmak magyarországi árnyalatainak felderítése, és a mögöttük rejlő történeti háttér megértetése a külföldi közönséggel.

/1.

Az ICA kiállításának első meglepetése az volt, hogy nem brit állampolgárként nem kellett belépődíjat fizetnem. Ez feltehetően Jens Haaning kezdeményezése volt, aki a menekültek és a többnemzetiségű társadalmak problémáját járja körbe több munkájával. Azt hogy nem vagyok brit, nem kellett semmilyen igazolvánnyal bizonyítanom, ami vicces, hiszen csak a kiejtés, személyes bevallás alapján ezt azért lássuk be, nem igazán egyszerű eldönteni.

Ugyanakkor az izgalom, ami az aktív részvétel következtében elfogott a bejáratnál, a kiállítótérben jórészt már csak csendes mosolygássá és érdeklődéssé csökkent, mivel a továbbiakban már inkább csak egykori sikeres koncepcióknak, és meg nem valósult ajánlatoknak a lehetőségekhez mérten pontos dokumentációit találtam. Igen, nagyon tanulságosak voltak, és a műfaj elkötelezettjeként, mint téli álmából felébredt éhes mormota habzsoltam a friss ötleteket, mégis egyértelműen mutatta, hogy kicsivel több energiát és figyelmet kíván a látogatóktól egy ilyen dokumentációs kiállítás.

Haaning a kiállításra szervezte meg Redistribution címmel azt az eseményt, melynek során az ICA kávézójának mind a 65 székét elszállították Karachiba ahol a helyi lakosok hazavihették azokat az utcáról. A galéria másik részében egy fényreklám hirdette algériai arabul: Ma’ lesh – „Kit érdekel!” E munkákon kívül az elképesztően termékeny művész számos munkájának dokumentációja látható, többek között az a sorozata, amelyben hol török nyelvű vicceket sugároz egy holland város török lakosságának utcai kihangosítókon keresztül, hol pedig Koppenhága arab anyanyelvű lakosait örvendezteti meg utcai plakátokon elhelyezett arab nyelvű viccekkel. (Haaningról és munkáiról lásd még: http://www.nicolaiwallner.com/artists )

Laurette munkáiból többek között látható volt egy videó, amelyben Párizs járókelőit kérte fel, idézzenek egy mondatot Guy Debord „La société du spectacle” című könyvéből. A művész ebben segítségükre volt a kamera mögött. Poszterek, Deja vu címmel videodokumentáció a művész által megrendezett nemzetközi hasonmás találkozóról, és lényegében külön kiállításként egy gyűjtemény, amely modern és kortárs művészek által tervezett címkéjű üvegekből állt, Drinks by címmel. A kiállítótér egy külön szegletében újra berendezte a 2001-es Velencei Biennále információs falát Outher Countries Pavilion címmel, amelyen a biennále kurátorának 112 levele látható. E levelekben a kurátor felkéri a biennálén nem szereplő országokat, hogy állampolgárságot adnának-e Laurette-nek, amennyiben ő képviselné országukat Velencében. Ehhez kapcsolódik egy másik fal, amelyen különböző országok útleveleinek feketepiaci ára található; Laurette gyűjtést szervez, hogy ezeket az útleveleket nem hivatalos úton megszerezhesse. Érdekes párhuzamot mutat ez Haaning meglepetést keltő kezdeményezésével, ami a bejáratnál fogadott.

A lengyel származású, svéd állampolgárságú Alexandra Mir munkáinak egy jelentős része inkább ajánlat, meg nem valósult vagy az eredetitől eltérő formában megvalósult ötlet, humoros, néha cinikus kezdeményezés. Egyik videodokumentációja Az Első Nő a Holdon című akcióját mutatja be, amelyhez egy hollandiai falu tengerpartját a helyi lakosság és üzleti támogatók segítségével holdbéli tájjá alakította. A nemzetközi sajtót, illetve a helyi lakosokat meghívva, napnyugtakor a holdraszállás harmincadik évfordulójának napján női űrhajós öltözékben kitűzte az amerikai zászlót a Hold földi mására.

Meg nem valósuló ajánlatai között találunk irodai fiókos szekrényt ábrázoló köztéri szobrot az üzleti negyed szívében, mű és igazi virágok ültetését lerobbant városnegyedek betonjába, a Stonehenge élethű mását az eredeti megvédésére, és köztéri karácsonyfát egész évre. Bevallom, gyakran inkább blődnek, mint viccesnek tűntek ezek a munkák, és egyre csökkent az időtartam, amit a szemlélésükkel és szöveges anyaguk olvasásával töltöttem, mígnem elérkeztem egyhez, aminek blődsége, cinizmusa és öniróniája, már olyan szintű bátorságot mutatott, ami mégis megszerettette velem Mir tevékenységét.

Ez szintén egy ajánlat volt. Mir a Buckingam palota előtti parkba ajánlotta egy szoborcsoport létrehozását. A szoborcsoport hét, körülbelül 170 cm nagyságú, tehát átlag emberi méretű alakból állna, amelyek ugyanakkor alacsony növésű embereket ábrázolnának, 170 cm-re nagyítva őket. A terv mellett olvasható volt két levél. Az egyiket Mir írta egy alacsony növésű, „liliputi” személynek, amelyben modellnek kéri fel őt a szoborcsoport megalkotásához. Ebben a levélben hihetetlen politikai inkorrektséggel eljárva az alacsony növésűekkel szembeni összes sztereotípiát leírja, a szerencsét hozástól a törpék és manók mesékből ismert természetfölötti erejéig. A másik a megkeresett modell válaszlevele. Ebben a férfi intelligensen, hihetetlen élesen, ugyanakkor diplomatikusan elutasítja a felkérést, és leírja, hogy a Mir által megfogalmazott sztereotípiák mennyire erősítik az alacsony növésűekkel szembeni előítéletet, és nehezítik meg életüket, így a szoborcsoport ötletét is elutasítja.

Ez a munka azért tetszett, mert Mir ál-arroganciájával, megjátszott naiv előítéletességével hiteles reakciót váltott ki ebből az emberből, lehetőséget adva a társadalmi ellentét tiszta megfogalmazására. Ugyanakkor munkájával, és visszatekintve számos más munkájával, kritikát fogalmazott meg a public art, vagy a socially engaged art alkotói felé, akik ha hasonló naivitással, körültekintés nélkül vágnak bele egy-egy „társadalomépítő” ötletük megvalósításába, akár több kárt is okozhatnak, mint örömöt. Igen ez a műfaj nagyon nagy odafigyelést, alaposságot, a közönség ismeretét, és felelősséget kíván.

2003. március, London

 

 

 

 

2003. április 10.
PRINT