kapcsolódó kiállítás:
Parallel valóságok
(1962)5+1=2002, MAIL, etc., FLUX (art) WORLD
2002. október 25. - november 15.
 

Beszélgetés Keserü Katalinnal
Az interjút Mélyi József készítette

 

Öt évvel ezelőtt, amikor leváltották a Műcsarnok igazgatói posztjáról, komoly politikai érdekellentétek kereszttüzébe került. Mennyire érzi a saját személyét még mindig átpolitizáltnak?

Nem érzem. De akkor sem politikai érdekellentétek működtek. Egyoldalú érdek volt a leváltásom, mint az első nyilvános pályázaton kinevezett igazgatóé. Viszont ma sem fejlett a politikai kultúránk. Nincs bevezetve például nálunk a politikai korrektség gyakorlata, ami nélkül még művész sem léphet színre például az Egyesült Államokban, nemhogy közéleti ember. Mintha nem nagyon beszélnénk egymással, mintha a politika, aminek jelentése: államtudomány, csak hatalmi célokat szolgálna és nem az életet. Sajnos, ezzel a mentalitással, azzal tehát, hogy mindenkinek felfelé kellene néznie, a fentiek meg csak egymást látják, nem alakulhat ki kommunikáló társadalom. Ami számomra szomorú és megdöbbentő volt az az, hogy a szakmánk sem vette komolyan, amit én nagyon komolyan csináltam. Tudom, hogy akkoriban vezető értelmiségiek tiltakoztak - amiben Marosi Ernő is részt vett -, a leváltás módja ellen. Engem rettentő mélyen bántott, hogy akkor ezek szerint nem az az érdekes, hogy mit csináltam és azt hogyan lehetne folytatni, hanem az, hogy hogyan történik egy leváltás. Ez nagyon meglepett. Aztán érdekes volt számomra, hogy bár a szakmában ilyen esemény korábban nemigen fordult elő, mégsem került megbeszélésre az, hogy mi történt, miért történt, kinek volt jó, hogy ez így történt, és hogy egy ilyen helyzetet hogy lehet a jövőben kikerülni, vagy egyáltalán ki kell-e kerülni. Szakmán értem a művészettörténészi, műkritikusi társadalmat, de akár a művésztársadalmat is. Tehát semmilyen szinten nem foglalkoztak azzal, hogy ez olyan esemény, ami nem szerencsés senkire nézve sem. Pontosabban, mivel ez nem került megbeszélésre, magamban azt kellett feltételeznem, hogy a szakmámban mégiscsak sokan úgy gondolják, ez így volt szerencsés. Ilyen mélyen soha nem éltem még át, hogy teljesen egyedül vagyok.
Tapasztaltam, hogy mennyire magányos tud lenni az ember, olyan szándékokkal a szívében, amelyek nem önmagára vonatkoztak, hanem a művészeti élet jobbítását célozták. Ez egy súlyos élmény volt.

A szakmai fórumok szerepe azóta sem nőtt, nincsenek megbeszélve a dolgok. Beke Lászlót is majdnem leváltották...

Nagyon sajnálom ezt. Még újságban is közöltem egyébként, hogy ilyesmi még egyszer nem történhet meg. De az, hogy a szakma nem kommunikál, nem szerencsés egy éppen pozícióban ülő embernek sem. Lehet, hogy egy pozícióban ülő ember nem is gondol arra, hogy egy nyílt szakmai megbeszélés milyen sokat tud a munkájával kapcsolatban tisztázni. Például nekem, amíg a Műcsarnokban voltam, senki nem mondta, hogy bármit is rosszul csinálok, és máig nem tudom, hogy volt-e valami, amit rosszul csináltam, mert senki nem mondta meg nekem. Viszont azt tudom, hogy közben a Minisztérium illetékes tisztviselője kifejezetten feljeletéseket gyűjtött ellenem a Műcsarnok dolgozóitól is, meg máshonnan is. Ezt én csak a végén tudtam meg, közben nem. Miért nem mondja az ember közvetlen munkatársa, hogy ezt vagy azt másképp is lehetne csinálni. Ilyenek nem hangzanak el. Ilyenek nélkül az emberekben belül forr a düh, vagy munkálkodik egy ellenvélemény, és amikor megjelenik, akkor hatványozottan jelenik meg. Nem természetes úton beszélődik ki és kárt okoz, holott hasznot hozhatna. Most például újraszerveződött az AICA, holott ez mindig is létezett, de hosszú évek óta nem volt összejövetele. Pedig az AICA tagságának lett volna módja rá, hogy ilyen helyzetekben szervezetként működjön, amikor szerves tagja az, akiről szó van. De hogy lehet valaki szerves tagja, ha nincs olyan fonál, amely összekötné a többiekkel, sőt, úgy tűnik, hogy az a szerencsés, ha hagyják, hogy egyedül legyen. Ilyen westernizált a szituáció azt hiszem a szakmában, a magányos cowboyokra emlékeztet ez az egész, azzal a különbséggel, hogy ott megvolt a távlat a nyugat-amerikai földeken.

A szakmai fórumok hiányát jelzi talán az is, hogy nem tudom, nyilvános volt-e, milyen grémium döntött az Ernst Múzeum ügyében?

Pontosan én sem tudom. Annyit tudok, hogy nagyon sok személyből állt és sokféle ember volt benne, valószínűleg azért, mert noha művészettörténészi állásról van szó, a pályázat társművészeti programokról is szólt. Úgy tudom, hogy az irodalmi és a zenei élet éppúgy képviseltette magát, mint a képzőművészet, iparművészet, építészet, például az Iparművészeti és az Építészeti Múzeum igazgatója révén.

Szerintem ez a szakmai nyilvánosságra is tartozna.

Én, ezt, látja nem tudom. Engem is izgatott korábban, hogy bárhol bármilyen zsüri van, az indoklás miért nem kerül soha nyilvánosságra, de olyannyira nem, hogy az érintetteket sem értesítik arról, hogy mi hangzott el róluk. Azt nem tudom, hogy az ilyen bizottságoknak az összetétele mennyire tartozik a nyilvánosságra hivatalosan, ebben járatlan vagyok. Én a nyilvános működés híve vagyok.

Azért volt az Ernst Múzeum leválásának egy előtörténete, például, hogy Beke László nem akarta a leválasztást...

Igen? Látja erről nem tudok. Ez meg is jelent?

Igen. Ha jól emlékszem tavaly azt nyilatkozta, hogy őt a Műcsarnok és Intézményei igazgatójának nevezték ki és ellenezte az Ernst Múzeum leválasztását. Nem emlékszem, amikor Ön volt a Műcsarnok igazgatója, hogy állt ez a kérdés?

Nem merült föl a leválasztása, pontosabban én egyszer felvetettem, amikor itt járt László Károly és felajánlotta az állam számára a gyűjteményét, amit jóval később bemutattak a Műcsarnokban mint a Kiscelli Múzeum gyűjteményébe került anyagot. Akkor arra gondoltam, hogy legyen a városban egy modern művészeti gyűjtemény és hogy az Ernst Múzeum erre mennyire megfelelne. Ennek lehetett volna alapja a László Károly gyűjtemény. Ez csak egy futó gondolat volt, mert hamarosan leváltottak. Alapvetően azt a tényt, hogy a Műcsarnok mint Kiállítási Intézmények funkcionált az ötvenes évektől kezdve, nem tartom egy végérvényes döntésnek. Akkor az ország minden kiállítóhelye a Műcsarnok alá tartozott, tehát csak a Műcsarnok munkatársai rendezhettek kiállításokat mindenütt az egész országban. Akkor minden hely, mai szemmel érthetetlen módon, a Műcsarnokhoz tartozott, így az Ernst Múzeum is, amelynek sem mint épület, sem mint intézmény nem volt túl sok köze a Műcsarnokhoz. Az, hogy ez a leválasztás végül is megtörtént, hogy ezentúl a Műcsarnok az az épület, ami ő maga, és aminek épült, azt én teljesen normálisnak találom. Az, hogy az Ernst Múzeumnak saját profilt találtak ki, remek dolog, a Műcsarnok pedig a kortárs művészeté. Hiszen mindig a művészeké volt, a Magyar Képzőművészek Társulata építtette magának, tehát teljesen természetes, hogy az élő művészeté és az élő művészeké a Műcsarnok. Hogy azon kívül lehetőség van a napjainkat erősen meghatározó közelmúlt művészetének megismerésére az Ernst Múzeumban, az nagyon jó.

Pénzügyileg is indokolt a leválás?

Pénzügyileg az Ernst Múzeum sokkal rosszabb helyzetben van, mint a Műcsarnok. A Műcsarnok teljes állami finanszírozással működik, a különleges dolgokat kell neki magának finanszíroznia - csak ha többet akar, mint amennyi a költségvetés. Az Ernst Múzeum mint KHT esetében, úgy tűnik az előzetes ismereteimből, az alapműködéséhez is a költségek majdnem felét nekem kell majd biztosítani. És csak ezek után jönnek azok a kérdések, hogy miből csináljuk meg a kiállítást, miből adunk ki esetleg katalógust, mert azt szintén nekem kell megszereznem. Ez egy duplán nehéz helyzet a KHT számára, illetve jelen pillanatban számomra, mert az én pályázatomat fogadták el.

Munkatársak hogyan kerülnek majd az Ernst Múzeumhoz?

Hát pillanatnyilag nem nagyon van erre mód, hogy munkatársak kerüljenek oda, sem anyagilag, sem helyileg.

A Műcsarnokból kerülnek majd át emberek?

Nem, a Műcsarnok egy teljesen önálló intézmény. Azt, hogy a KHT-ban ki kerül majd állásba, nekem kell eldöntenem, csakhogy azt hiszem, szerencsésebb a megbízásos munka egy-egy kiállításra, habár állandó alkalmazottakra is szükség lesz.

Mikor kellene beindulnia a KHT-nak?

Én úgy tudom, hogy amikor a Pénzügyminisztérium engedélye a KHT alakításához megszületik, utána a Minisztérium létrehozza azt.

Ez egy hosszú procedúra.
Akkor kezdődik el a hivatalos működés. Addig nekem tevékenykednem kell egyrészt a pénz miatt, meg munkatársakat keresnem, akikkel együtt tudok dolgozni, és akik majd a program alakításában részt vesznek.

Milyen időpontra gondol magában?

Azt nem tudom, de az Ernst Múzeumot mint kiállítóhelyet szeptemberben szeretném megnyitni. Addigra kész kiállítással, tárgyi és emberi vonatkozásban teljes felszereltséggel kell megjelenni.

Az épületet akkor nem újítják föl?

De, úgy tudom, hogy egy kisebb felújítás lesz, aminek lényege egyrészt, hogy irodahelyiségeket alakítanak ki a jelenlegi raktárhelyiségekből. Másfelől főképp az álmennyezetek megszüntetése lenne fontos, az eredeti terek visszaállítása, tehát nem egy átfogó rekonstrukció.

De ezt még nem a KHT végzi, hanem a Minisztérium?

Én nagyon remélem, hogy a Minisztérium végzi, mert én nem vagyok kivitelező, vállalkozó. Meg aztán nagyon rosszízű lenne, hogy megint van egy rekonstrukció, aztán utána viszontlátásra, ebbe nem is szívesen mennék bele. Megállapodás még nincs, de a Minisztérium már készíttetett előzetes tanulmányokat építészekkel és egy művészettörténésszel, egy esetleges rekonstrukcióban bízva. Úgy tudom, hogy műemléki jellegű rekonstrukcióra nincs pénze a Minisztériumnak, de egy kisebb átalakítás, amely ahhoz szükséges, hogy működni tudjon és normálisan nézzen ki, talán elvégezhető.

Mik a konkrét kiállítási tervei?

Vettem a bátorságot, hogy a nyitókiállítást én csináljam. Remélem, hogy ez nem vált ki ellenszenvet. Egy ideje foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy mit hoztak a magyar művészetbe a nők a huszadik században. Ennek a történetnek egy részét szeretném bemutatni nyitókiállításként, a hatvanas évektől körülbelül kilencvenig. Készül egy könyv a háttérben, egy tanulmánykötet, áttekintés arról, hogy a múlt század végétől milyen jelentős szerepet játszottak a női művészek a magyar művészettörténetben. Katalógus helyett ez jelenne meg. Nemcsak ezt az egy korszakot szeretném bemutatni, amelyről én írok tanulmányt, hanem majd sorban a többieket is.

Szerintem, amikor még a Műcsarnok igazgatója volt, elkövette azt a hibát, hogy nem volt türelme kivárni a nagy kiállításokkal a Műcsarnok épületének megnyitását.

Nem is lett volna értelme, mert leváltottak. A dolgok nem történnek véletlenül.

Ez így utólag visszatekintve valószínűleg jogos. De ezek túl nagy kiállítások voltak, a Pop Art, a Természetesen, a Nyolcvanas évek...

A Természetesen egy laza kiállítás volt. Amivel kapcsolatosan hisztérikus megnyilvánulások merültek föl, az a Nyolcvanas évek volt, azért mert fölvetettem - amiből aztán nem lett semmi -, hogy mi lenne, ha három hét után az anyag egy részét kicserélnénk. Ez hatalmas ellenérzést szült, amit nem is értek. Miért ne lehetne három hét után kicserélni az anyag egy részét? Szerintem nevetséges, hogy ebből ügyet csináljunk. Ezután hatalmasodott el az a vélemény, hogy túlzsúfolt a kiállítás. Én mindenképp ilyenre csináltam volna.

Én nem erre gondoltam, nem a túlzsúfoltságra, hanem egyszerűen azt gondoltam, hogy kár volt elsütni az Ernst Múzeumban, mikor a Műcsarnok erre alkalmasabb.

Ma például már nem rendeznék Pop Art kiállítást. Ha az ember valamit meg akar csinálni, akkor kell megcsinálnia, amikor lehetősége van rá.

2000. március 1.
PRINT