Szombathy Bálint

Magyar neoista a kanadai parlamentben

 

Kántor István alias Monty Cantsin Amen (Budapest, 1949) ismét gondoskodott róla, hogy személye felkavarja a kanadai kulturális és művészeti élet állóvizét, s csillapítsa a média szenzációéhségét. Ezúttal valójában maga is csupán szenvedő alanyává vált egy díjazási procedúrának, amennyiben többedmagával az egyik legmagasabb rangú állami kitüntetésben részesült, és amennyiben egy ilyen elismerés valóban szenvedést okozhat. A kanadai főkormányzó által a vizuális- és médiaművészet terén évente adományozott állami kitüntetés kapcsán Kántor neve azért váltott ki több helyütt rosszallást és tiltakozást, mert sokan úgy vélik, hogy a provokatív alkatú művész nem több egyszerű botrányhősnél, akinek mindegy, hogy mit ír róla a sajtó, fő, hogy mindig az újságok hasábjain szerepeljen. Így aztán most igazán elégedett lehet a kanadai média figyelmével, amely személyét illetően túlnyomó többségben hisztérikusan reagált a kitüntetés hírére. A vezető lapok egyike imigyen nyilvánított véleményt: „Kántor István főkormányzói díja annyi, mintha Osama Bin Laden kapta volna a Béke Nobel-díjat”.

Honnan ez az ellenszenv, miért a cinikus elutasítás? A válasz minden bizonnyal kézenfekvő: az 1977-ben emigrált Kántor Kanadában sem volt hajlandó lemondani sajátos kelet-európai identitásáról, nem simult hozzá az ottani művészeti rendszer kánonjaihoz, ellenkezőleg, támadta az európai mércével mérve meglehetősen provinciális alkotói mentalitást. A lázadó, forradalmár művész imágóját főként kihívó testperformanszaival teremtette meg, melyeknek szellemiségét idővel videoművészetébe és gépmechanikai installációiba is beépítette. A helyi közeg számára szokatlan ellenművészeti attitűdje a mai napig Kántor egyik fő szellemi tőkéje, melyet úgy alapozott meg, hogy a hetvenes években dívó új „art”-ok ellenében egy izmust indított. Az egyszemélyes mozgalomból idővel világhálózattá terebélyesedő és egyre több hívet mozgósító neoizmus prófétájának szerepkörében Kántor egy alternatív (ellen)művészeti rendszer kidolgozását tűzte célul, egy, az uralkodóval párhuzamos művészvilágot teremtett, amelynek szervezeti kereteit az úgynevezett lakásfesztiválok és a neoista konzulátusok láncolata képezte, jóval megelőzve a Neue Slowenische Kunst hasonló európai intézményeit.

Az intézményellenességet Kántor nemcsak a modernizmus nyelvén megszólaló művek által deklarálta, hanem olyan egyéni akciókban is hangot adott tekintélytagadásának, amelyek neves múzeumok és galériák, illetve exponátumaik ellen irányultak. Neve 1988-ban járta be először a világsajtót és vált a rendőrségi nyilvántartás részévé, amikor a New York-i Modern Művészetek Múzeumában végrehajtott partizánakciójában „X” jelet fröccsentett a falra egy vérrel teli epruvettából, két Picasso-kép közé, foltot ejtve az egyik vásznon. Az intézményből örökre kitiltott neoista vezér 1991-ben az ottawai Nemzeti Galériában hasonló akcióval keltett úgyszintén nemzeti botrányt, amelynek a vége megint csak végérvényes kitiltás lett, akárcsak később, a kölni Ludwig Múzeum-beli merényletét követően. A múzeumok rémévé avanzsált Kántorból ekkor igazi botrányhős lett és a körülötte kavart por mögött sokszor nem látszottak tekintélyes számú egyéb alkotásai. Holott az idő múlásával egyre több nemzetközi elismerésben részesült s főként videoperformanszai váltak világszerte megbecsültté (a Governor General' Awards in Visual and Media Arts odaítélésekor is elsősorban videoműveit méltányolták). Alkotásainak és emberi-alkotói magatartásának provokatív jellemvonása azonban a szaporodó díjak ellenére sem tompult.

Főkormányzói díj ide, főkormányzói díj oda, az ottawaiak nem felejtettek el testőröket állítani Kántor mellé, amikor a kitüntetett művészek közös kiállításának okán - tizenhárom esztendőt követően - most mégis kénytelenek voltak őt bebocsátani a Nemzeti Galériába, ahonnan korábban örökre száműzték. A kanadai média felhördülése részben az 1991-es botrány felemlegetésében öltött alakot, és sokan tették fel a kérdést, hogyan kaphatott egy gyalázkodástól sem visszahőkölő, tekintélyromboló művész ilyen rangos állami kitüntetést. Hogyan díjazhatja az establishment azt a személyt, aki a hatalmi rendszert kívánja aláásni? Nem véletlen hát, hogy a márciusi díjkiosztó gálán a „kiátkozott” Kántor neve került leginkább reflektorfénybe, elhomályosítva a többi díjazott - Eric Cameron, Iain Baxter, Garry Neill Kennedy, John Oswald, Ian Wallace - teljesítményét. Őt viszont valószínűleg nem annyira a díjjal járó 12000 dollár teszi elégedetté, hanem annak a ténye, hogy a személyére szabott tilalmak merev rendjén sebet ejtve mégis betehette a lábát a nemzet féltett kiállítói szentélyébe, valamint jelen lehetett az ország parlamentjének rendes ülésén, amikor a házelnök a képviselőknek bemutatta a díjazottakat.

Kántor dialektikus gondolkodására felettébb jellemző, amit a New York Times riporterének mondott: műtárgyakat szeretne eladni a múzeumoknak, hogy végre saját művészetével fordulhasson szembe, véres „X” jeleket spriccelve közéjük. Akkor saját farkába haraphatna, mint valami uroborosz, lezárva a kört, amit a hatvanas években, eszmélő korszakában nyitott meg.

 

Keresés a témában:

http://www.canadacouncil.ca/news/releases/2004/qb127235918565781250.htm
http://home.interlog.com/~amen/
http://en.wikipedia.org/wiki/Monty_Cantsin
http://www.cyberus.ca/~ec089540/monty.htm
http://www.artpool.hu/Installation/documents/Cantsin-w.html
http://www.c3.hu/events/98/kantor/kantorhu.html
http://www.thing.de/projekte/7:9%23/kantor_index.html
http://neoism.net/
http://en.wikipedia.org/wiki/Neoism

2004. április 1.
PRINT