kapcsolódó kiállítás:
Szappanopera
2004. október 8. - november 7.
 

Perneczky Géza

Szappanopera
(Interjú Perneczky Gézával)

 

Kátay Ramóna (Csinos és kulturált újságírónő. A továbbiakban: K.R.): Ön megnézte a Műcsarnokban rendezett Szappanopera című tárlatot. Mi a mondanivalója a kiállítással kapcsolatban? Tetszett?

Perneczky Géza (Semmit sem változott, de mintha a sajtó kiküldött képviselője ez alkalommal jobban érdekelné. A továbbiakban: P.G.): Inkább elszórakoztatott. De ha arra godolok, hogy egy szappanoperának sokkal inkább az a feladata, hogy elszórakoztasson, mint az, hogy tetszést arasson, akkor azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen tetszett az, hogy annyira szórakoztató volt.

K.R.: Mégis mi tetszett?

P.G.: A fenti megállapításból már egyenesen következik, hogy az tetszett, ami még sem volt szappanopera, és ami éppen ezért nem volt annyira szórakoztató sem. Ilyen volt például Csörgő Attila Narancs-tér című fotokinetikai munkája, talán a legjobb képzőművészeti munka az egész kiállításon. Meg aztán ott van Lakner Antal Bundesberg Berlin című konceptuális land-art ötlete, az ezer méter magas hegy Berlinbe, amit a valóságban is meg kéne csinálni. Biztos sikerülne. És akkor a németeknek végre megszűnne az a kisebbrendűségi érzése is, ami azóta bántja őket, amióta elszúrták az egyesült Berlin architektúráját. Ennek a hegynek nagy az árnyéka, homályba borítaná a bajokat. De Horváth Tibor állami luxus­autókból összeállított gépkocsi­oszlopa is tetszett. Tudja, hogy ez utóbbi mire emlékeztetett?

K.R.: Természetesen a fővárosban grasszáló kormány­küldöttségek gépkocsioszlopaira.

P.G.: Nem. Ez az egyetlen fatörzsből kifaragott hosszú plasztika a maga teljesen egyforma motívumaival engem az óceániai művészet hasonló felfogású fafaragásaira emlékeztetett. Például azokra a karcsú csónakmodellekre, amiken démonokra emlékeztető alakok ülnek, tollas, csőrös, fantasztikus szellemlények, teljesen egyformák, libasorban. Illetve, mivel Horváth Tibor munkája mégis csak sokkal zömökebb volt, mint amilyenek ezek az áttört mintájú kultikus tárgyak, azt is mondhatnám, hogy az ó-egyiptomi művészet hosszúkás formájú ábrázolásaira is emlékeztetett. A régi egyiptomiak nagyon zömök lineáris kompozíciókat csináltak, és ezeken többnyire teljesen reális dolgok szerepelnek, ökrök, szárnyas jószágok, vagy földjüket művelő parasztok ismétlődnek rajtuk súlyosan, monoton egyformaságban. Zárt szellemű, és nagyon archaikus hatást keltő frízek. Egy személytelen életforma képei, vagy még inkább: egy személytelen hatalom jelképei.

K.R.: Ahogy ezt mondja, máris a maffia kocsioszlopait látom magam előtt: zárt, és sötét formákat, fenyegetően egyforma járművek sorát, amint lassan felénk gördülnek. És ne tagadja, hogy ez már bizony szappanopera a javából.

P.G.: Igen, különösen ha egyenlőségjelet teszünk a kormányküldöttségek látványa és a maffia gépkocsisora között. Én azonban szeretnék még egy darabig élni, úgy hogy azt javaslom, váltsunk témát.

K.R.: Óriási! Máris egy szappanopera kellős közepén vagyunk. Talán elmondaná még, mi volt az, ami tetszett még Önnek?

P.G.: David Burrows rágógumiból készített fejei. Csak hogy ezek most váratlanul olyan aktualitást kaptak, amire Burrows még egyáltalán nem gondolhatott akkor, amikor ezeket a fejeket csinálta. Az Irakban lefejezett túszokra gondolok. Egyik-másik ilyen fej ráadásul egy vértócsa közepén úszik, persze rágógumi-vértócsában. Iszonyú asszociációkat keltenek, például azt, hogy a hóhérok szájában akkor is ott volt a rágógumi, amikor éppen a “munkájukat” végezték. És aztán kiköpték a rágógumit, vagy a vértócsába taposták. Az ilyen összefüggések persze nem TV-képesek, és szeretném hinni, hogy senki sem találná őket szórakoztatónak sem. Noha erkölcsi kötelességünk, hogy tudomásul vegyük a létüket. De nem egy szappanopera formájában. Az amerikai televíziós állomások jól teszik, hogy nem hozzák azokat a video-felvételeket, ahol látni, hogy hogyan nyiszálják az áldozatok nyakát.

K.R.: Most én kérem, hogy váltsunk témát.

P.G.: Szívesen. Elmondom még, hogy tulajdonképpen nagyon tetszett Weber Imre önzetlensége is. Az, hogy saját munkái helyett egy paksi nyugalmazott tanárnő több évtizedet átfogó obszessszióját mutatta be, azokat a virágmintás bútorokat és lakberendezési tárgyakat, amik...

K.R.: Mert olyan giccsesek voltak?

P.G.: Egyáltalán nem találom giccsesnek őket. Nekem Román Gyuri bácsi festményei jutottak eszembe, azok a sötét tónusú, hol vásári tömegeket, hol tapéta-motívumokat, hol pedig box-meccsek közönségét ábrázoló sűrűn ragacsos és konfúz képek. Csakhogy ezek a bútorok nem is nevezhetők konfúznak, inkább csak zsúfolt az ornamentikájuk. Mint egy délkelet-ázsiai templom díszítése, amit ott felejtettek az őserdőben. Persze, Közép-Európában nincsenek őserdők, de ha lennének, akkor úgy néznének ki, mint Ilonci néni karosszékei, amik szerintem nyugodtan nevezhetők nagyon szimpatikus mérsékelt-égövi dzsungeleknek is. Öblösek, virágdíszesek, hivogatóak, és mindezt a szó legjobb, legkorrektebb és legtisztább lelkiismerettel végiggondolt értelmében. Kísértésben vagyok, hogy ebben az összefüggésben úgy beszéljek a közép-európai emberekről is, mint mérsékelt égövi nagyon szimpatikus főemlősökről... Ha már dzsungelról van szó. És ez esetben is a szó legjobb értelmében. Hiszen semmi közük a szappanoperákhoz. Egyszerűen ez az ízlésük.

K.R.: Mi tetszett még?

P.G.: Semmi. Ja, de igen! Talán nem is az a jó szó rá, hogy tetszett, hanem az, hogy egyszerűen nem tudtam rájönni a nyitjára.

K.R.: Minek a nyitjára?

P.G.: Hogy mitől világítanak Veszely Beáta lovainak szemei. Amiket a művésznő nagyon költőien úgy adott el a kiállításon, mint csillagokat. A kamera csak akkor szokott ilyen vakító fényforrásokat ézékeltetni, ha a direkt napfény tükröződik vissza valami nagyon csillogó felületről. No, de hát lehetetlen a lovak szemére olyan tükröket szerelni, amik ezt a hatást kelthetik. Reflektorokat meg pláne nem lehet a lovakra eszkábálni. Szerintem utólag manipulálták rá a felvételekre ezeket a vakítóan erős csillagfényeket. Talán a munka-negatívokat kezelték meg valami káprázattal. Látja, ez ugyan opera-téma, mert máris kulisszatitkokat feszegetünk, meg, hogy mitől olyan varázsos a bevilágítás. De még sincs sok köze a szappanoperákhoz, mert inkább misztika az, amit Veszely Beáta csinál. Távolról a Blauer Reiter-re emlékeztet, az 1910 körüli évek avantgárdjára. Tudja, mire gondolok: azokra az állatalakokra, amiket a tisztaság forrásaiként festettek. Ez az a korszak, az expresszionizmusba hajló szecesszió évei, amihez kis jóindulattal talán még Bartókot is oda sorolhatnánk. A Cantata Profana révén.

K.R.: Csupa olyan dologról volt eddig szó, amiről az derült ki, hogy mégsem szappanopera. Ezek szerint célt tévesztett volna a tárlat?

P.G.: Dehogy tévesztett célt. Csak az az igazság, hogy ami tényleg szappanoperának volt nevezhető ezen a kiállításon, az nagyon közvetlenül kapcsolódott a TV szappanoperáinak naturális valóságanyagához. Folytatásos képregények közhelyei, vagy pszeudo-hisztérikus ál­szerelmi ál-fordulatok ál-erotikus ál-szenzációi és uncsi ál-díszletei. Nehéz rájuk ál-emlékezni, mert úton-útfélen ezt látja az ember, telítve vagyok velük, és nem kell miattuk ellátogatni a Műcsarnokba. Ösztönösen kerülöm is őket, mint esős időben a tócsákat. Tudja, túl sekély a vízük, sem hogy nyugodt lélekkel belevethetné magát az ember az ilyen fajta habokba. Csak fölhorzsolná vele a térdét, meg a homlokát. Sőt, agykárosodással is járna.

K.R.: Egyetlen egy szappanopera-fordulatra sem emlékszik tehát?

P.G.: Többre is emlékszem. De hát nem elég baj az már önmagában is? Na jó, volt ott egy dolog, amire tényleg szívesen emlékszem vissza. Mert valami olyan élménnyel ajándékozott meg, mintha én lennék Isten...

K.R.: Oppá!...

P.G.: Azt hiszem, hogy Rácz Márta volt az, aki nyomógombokat szerelt a falra, és minden gombhoz tartozott egy pár hangosan kimondott szó, vagy örömsikoly, tudja, olyan töredékes részlet, film- vagy TV-kivágás. Ha az ember össze-vissza nyomta a gombokat, akkor ezek a drámai banalitások is össze-vissza szóltak, egymás szavába vágtak. De én felfedeztem még egy lehetőséget, nevezetesen azt, hogy mindkét tenyeremet a gombokra fektetve akár egy egész város lármáját is előidézhetem. Magyarán: kézrátétellel töténelmet csinálhatok. Egy csomó ember jajveszékelt, vagy öröm-veszékelt, ha nyomtam a gombokat. Nem volt semmi értelme, de isteni volt. Aztán rájöttem, hogy ez egy ősi igény. Más szóval: egy archaikus, vagy még inkább: egy infantilis igény. Mert a három-négy éves gyerekek is ezt csinálják, ha például egy zongorához ültetik őket. Nem valami véletlenszerű dallamot pötyögtetnek ki rajta, eszük ágában sincs zenei hangokat előcsalni a hangszerből, pedig azt is tudnának. Hanem ráfektetik a tenyerüket, vagy rányomják az egész alkarjukat a billentyűzetre, és élvezik az eredményt. Nagy zajt akarnak csinálni. A világ zaját, mintha mindenhatók lennének...

K.R.: Félek, hogy megint elkanyarodtunk a szappanopera témától.

P.G.: Nem kanyarodtunk el, sőt, most közeledünk a lényegéhez. A szappanoperák titka ugyanis ennek az infantilis igénynek a kielégítése. Persze nem egyszerű gomb­nyomogatással, de mégis nagyon hasonló mechanizmus útján. Az ismert és önmagukban érdektelen fordulatok tömege ömlik a TV-ből, ha odaül a szappanoperák elé az ember, és nyomkodni kezdi a távvezérlőt. Mindent átélhet, és mindent láthat, szemben például egy Hamlet közvetítésével, ahol csak azt láthatja, ami Hamlet sorsával, és a tépelődő ember tragédiájával függ össze. Ami, valljuk be, általában kevés az átlagembernek. A Hamlet intenzív, a szappanopera ezzel szemben viszont nagyon is extenzív: kiterjed mindenre, és tényleg úgy jönnek elő benne az érzelmek és az affektív fordulatok, mintha egy végtelen mélységű bőségszaruból folynának kifelé tarka összevisszaságban. És ez a bőség elkábít. A néző fel van mentve az alól, hogy ember legyen. Teljesen kielégíti az, ha egy mohó ízlésű mindenható lény szerepébe képzelheti magát, aki csak ül a karosszékben, és mégis mindent tud, és mindent lát. Ezért mondom, hogy a Műcsarnok kiállítása tulajdonképpen nagyon adekvát. Én legalább másfél órát nézelődtem benne, miközben úgy éreztem, hogy teljesen fel vagyok mentve az alól, hogy Hamlet-szerű igényeim legyenek...

K.R.: Köszönöm az interjút.

P.G.: (Gyanakszik) Maga, most túl akar adni rajtam. Nem ezt várta?

K.R.: De, pontosan ezt. Nagyon jól sikerült.

P.G.: Mégis, mintha elégedetlen lenne.

K.R.: Persze, hogy az vagyok. Azért kérdeztem meg éppen magát, mert nekem azért voltak némi problémáim ezzel a kiállítással. Jól esett volna, ha ezekből valamennyit most maga is megemlített volna. Jó lett volna, ha beigazolódik, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal. De ha minden ennyire tetszett...

P.G.: Dehogy tetszett. Félrteértett engem. De elismerem, hogy nem törekedtem teljességre. Sőt, a teljesség szempontjából már a katalógus is lelkiismeretesebb munkát végzett, mint én. Ott ugyanis leközöltek például egy kis essszét a rendező tollából, és ebben a kurátor, Nemes Attila elmondja, hogy milyen nehéz megtudni, hogy mi a véleményük az embereknek a szappanoperákról. Különösen a férfiak azok, akik a felmérések szerint nem szívesen nyilatkoznak. Inkább permanensen mellébeszélnek. Miközben azért ők is szívesen néznek ilyen folytatásos izéket. Tudja, mint férfi, valószínűleg én is...

K.R.: Nagyon kérem, felejtse el most a kifogásait. Elő azzal a rossz véleménnyel!

P.G.: Na jó. Akkor bevallom, hogy amint beléptem a Műcsarnok kiállítási termeibe, és onnan, az első ajtóból végignéztem a középső teremsoron, és megláttam ott a távolban az épületet lezáró félkörívű apszisban azt a sok színes micsodát, rögtön az volt a benyomásom, hogy ami ott látszik, az talán már nem is a kiállítás, hanem csak egy bazár. Általában szeretem a bazárokat, de ez nem hatott valami természetesen kialakult bazárnak, hanem inkább úgy, mintha a rendező abba az egy terembe, az apszisba akarta volna belezsúfolni mindazt a sok mindent, amiről a kisebb termek rendezése közben megfeledkezett. És én erre föl rögtön, szinte ösztönösen balra kanyarodtam, a Lugossi Mari Jégkorszak című kő- és üveg­plasztikái felé. Mondhatnám, hogy menekültem, holott a Szappanopera megtekintésére érkeztem a Műcsarnokba. Az az érzésem...

K.R.: Ne kerteljen!

P.G.: Na jó, akkor kimondom: a rendezőnek nem volt koncepciója. Hadd idézzem őt magát, mégpedig a katalógusból: “A kiállítás megszervezésének a kezdetén arra kértem a művészeket, hogy mondják el ötleteiket, személyes véleményüket a mindennapi média fogyasztásának és szerkezének, a képzőművészet mai befogadási szokásairól vallott nézeteiknek az összefügéséről..” Nem is idézem tovább. Mit akart a rendező? Azt látni, hogy milyen a “mindennapi média”, vagyis a TV, vagy pedig a művészek személyes véleményét akarta megtudni arról, hogy miként állunk a képzőművészet “befogadási szokásaival”? Ez a két dolog ég és föld távolságban van egymástól! Mert lehet, hogy a mindennapi média rossz, és a képzőművészettel szemben támasztott átlagos elvárások is hamisak. De nem ugyanúgy, nem ugyanazért, és nem ugyanolyan síkon zajlik ez a két dolog. És még az sem egészen világos, hogy tényleg csak a közönség reakcióiról van-e szó, vagy inkább a művészek személyes véleményéről? Ebből a zavaros és kidolgozatlan programból még egy igazi szappanoperát sem lehet csinálni, nemhogy egy művészi szinvonlú média-felmérést, ami - feltételezem - Nemes Attila szándéka volt. Ha figyelmesen olvassuk el a bevezető esszét, akkor egy sor ilyen túl nagyot kanyarintó mondatot, vagy fogalmazási pongyolaságot találhatunk benne, amik végső soron min-mind gondolkodási fegyelmezetlenségek. Ő maga mondja el egyébként, hogy a művészek “transzformálták a kérdést”, és “egy hihetetlenül tág térben gondolkodva” ragadtak meg egy-egy kérdést. Szó szerint így van: hihetetlenül tág térben, és hihetetlenül össze-vissza. Nemes Attila ezt úgy állítja be, mintha valami nagy eredmény lenne.

K.R.: Példákat!

P.G.: Vannak ezen a kiállításon olyan munkák is, amik se nem a TV-re, mint médiára, sem pedig a művészet befogadására nem adnak példát, sem jó, sem rossz értelemben. Két egészen szélsőséges példát mondok erre. Az egyik Sugár János installációja: Tekézés képzeletbeli barátokkal. Ez néhány gondolat egy bábukkal, bepólyált figurákkal, és golyókkal foglalkozó kultútörténeti disszertációból (és ennek kapcsán megint csak ott kísértenek a levágott fejek is!). Azért merem ezt a kifejezést használni, hogy kultúrtörténeti disszertáció, mert beleolvastam Sugárnak a katalógusban leközölt, és mintegy kétezer év “tekézését” összefoglaló bőségesen illusztrált munkajegyzeteibe is. A másik példa Antonio de la Rosa két-három perces video-bejátszása, amin őt magát látjuk (feltételezem: egy transzvesztitáról van szó), de hangsúlyozottan “without make-up” kivitelezésben, vagyis púder és rúzs nélkül, de annál több onanizáló férfi társaságában, és mondanom sem kell, hogy a kis intermezzó csúcspontján bekövetkezik a várva-várt ejakuláció is. OK. Semmi kifogásom ellene, ha a pornót akartuk dokumentálni. De mintha kezdetben nem erről, hanem szappanoperákról lett volna szó...

K.R.: Azért biztos lehetne mentségeket is felhozni...

P.G.: Mentség nincs, legfeljebb fából vaskarika van. Nemes Attila egyszerűen egy érdekes és jó kiállítást akart csinálni, de ha a szappanopera kapcsán teszi, és nincs valamilyen konkrét, szoros elképzelése arról, hogy milyen apropóból teszi ezt, vagy, hogy melyik oldaláról fogja meg a kérdést, és menet közben sem tartja magát valamilyen szigorú metódushoz, akkor a szappanopera is kigurul a kezéből, meg a jó kiállítás ügye is pórul jár...

K.R.: De mintha Maga azért jól szórakozott volna ezen a kiállításon. Nem ezt mondta az elején?

P.G.: (Zavarban van) Ez igaz. De az is igaz, hogy az első reakcióm mégiscsak a menekülés volt. Tudja mit? Írja azt, hogy a Perneczky is esendő. Bedől a giccsnek. Vagy összekeveri a koncepciótlan rendezést a bazárok jóleső tarkaságával. Valami ilyesmit.

K.R.: Nem írom. Maga ugyanis annak dőlt be, hogy egyedül nézte meg a kiállítást. Ha lett volna valaki, akinek hangosan is elmagyarázhatta volna, hogy mit is gondol, akkor arra is rájött volna, hogy mi az igazság. Maga vigaszt keresett ezen a kiállításon. El akarta foglalni magát valamivel. Például egy szappanoperával.

P.G.: (Meg van lepve.) Erre nem gondoltam. A vigaszra. De remélem, hogy azért nem lát bennem Hamletet?

K.R.: Szó sincs róla. Hamletnek nem járt így a szája. Kizárt dolog, hogy nyilatkozott volna.

P.G.: Tudja mit? Felszálunk a kis-földalattira, és elmegyünk a Gerbaudba. Egy krémesre például. Vagy valami másra. És beszélgethetünk másról is, nem csak a szappanoperákról.

K.R.: (Bizonytalankodik, mert csapdát sejt. De aztán elindulnak a Gerbaudba, és belekezdenek egy szappanoperába.)

2004. október 19.
PRINT